A külpolitika hagyományosan nem számít „forró” témának az amerikai elnökválasztási kampányban. Idén is inkább a járvány, a gazdaság és a faji feszültségek vitték el a pálmát. Mégis érdemes egy pillantást vetni arra, hogy mi a különbség a republikánus elnök és demokrata kihívója külpolitikája között, főleg ami az Európához fűződő viszonyt illeti. Először lássuk Donald Trump viharos négy évét.
Nagyon sok embernek – főleg Európában – az első dolog, ami eszébe jut Donald Trump kormányzásáról, az a káosz, amihez rögtön hozzá is lehetne tenni Boris Johnson konzervatív brit kormányfő találó félmondatát: „de van benne rendszer”.
Próbáljuk hát felfedezni ezt a rendszert, amelyet az elnök az „America first”, vagyis „Amerika az első” 2016-os kampányszlogen jegyében alakított. A legszembetűnőbb jellegzetessége ennek az, hogy
Trump általában nem a nemzetközi közösséggel együttműködve, hanem egyoldalúan és konfrontatívan közelítette meg a külpolitikai kérdéseket sok-sok meglepetést és zavart okozva a partnerek, illetve szövetségesek és az ellenfelek köreiben egyaránt.
Trump már beiktatása után három nappal kiléptette az Egyesült Államokat a Transz-csendes-óceáni Partnerségi Megállapodásból, később pedig egy sor nemzetközi szerződésből, illetve testületből, köztük a Párizsi Éghajlat-megállapodásból, a WHO-ból, az UNESCO-ból, az ENSZ palesztin menekülteket segítő ügynökségéből (UNRWA), a közepes hatótávolságú nukleáris erőket korlátozó INF-szerződésből, valamint az iráni nukleáris megállapodásból.
Egyoldalú volt az Izraellel kapcsolatos politikája is. Donald Trump a nemzetközi konszenzust felrúgva elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosaként, és átköltöztette a háromezer éves városba az amerikai nagykövetséget Tel-Avivból. És ha már a Közel-Keletről van szó: Trump unortodox politikája példa nélküli békeegyezmény-sorozatot indított el Izrael és a térségbeli arab országok között.
A megfigyelők általában sikerként értékelik Trump Kína-politikáját, az Iszlám Állam terrorszervezet elleni amerikai fellépést, valamint azt is: az elnök elkerülte, hogy az amerikai hadsereg beleragadjon a líbiai, illetve iraki konfliktusokba. Észak-Koreával szemben viszont elmaradt az óhajtott áttörés, bár Trump többször is tárgyalóasztalhoz ült a fiatal diktátorral, Kim Dzsongunnal.
A bírálók szerint látványos hiba volt, hogy Trump barátkozott az autoriter vezetőkkel. Az elnök például a végsőkig támogatásáról biztosította Szaúd-Arábia kormányát még akkor is, amikor kiderült: Dzsamal Hasogdzsi szaúdi újságíró meggyilkolásának szálai a királyi családig vezethetnek.
A kutatások szerint Trump összességében meggyengítette az Egyesült Államok percepcióját a világban. Mint a Pew Kutatóintézet által szeptemberben készített felmérés mutatja: évtizedek óta nem tapasztalt mélységbe került az Egyesült Államok elismertsége (a tucatnyi országban készült felmérés alapján minden hatodik megkérdezettnek van csak pozitív véleménye Amerikáról, a legkedvezőtlenebb kép Németországban alakult ki a Trump-kormányzatról).
A legmeglepőbb talán az volt Trump külpolitikájában, ahogy az Egyesült Államok európai szövetségeseivel bánt. Elsősorban Németországot, illetve Angela Merkel kancellárt „túráztatta” főleg amiatt, hogy Berlin nem teljesítette a NATO-tagként rá háruló terheket, már ami a védelmi költségvetést illeti.
Elemzők úgy látják, hogy nagy hiba volt megosztani a katonai szövetséget főleg, amikor Oroszország újjáéleszti katonai erejét. Az amerikai elnök ráadásul többször is megkérdőjelezte a NATO jelentőségét. Mások viszont Trump eredményeként könyvelik el, hogy több NATO-tagország végül valóban megnövelte a védelmi kiadásait.
Egyesek filozófiai különbségekről beszélnek, már ami Amerika és Európa kapcsolatainak alakulását illeti. „Trump multilateralizmussal szembeni antagonizmusa filozófiai különbséget jelent Washington és az európai fővárosok között” – írta a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért idén év elején összeállított elemzésében.
A transzatlanti kapcsolatrendszert meglehetősen megviselte, hogy Trump több ezer amerikai katonát kivont Németországból, vámokat rendelt el az európai árukkal szemben és szankciókkal fenyegette meg az Északi Áramlat-2 német-orosz gázvezeték építőit.
Angela Merkel sommásan jegyezte meg már 2017-ben, hogy Trump elnökké választása és a brexit után Európa többé már nem számíthat teljes mértékben a szövetségeseire, ezért az európaiaknak „saját kezükbe kell venniük a sorsukat”.
Mások azt emelik ki, hogy Európa talán túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy Unlce Samre támaszkodjon, ezért valóban itt lenne az ideje, hogy az öreg kontinens saját markáns külpolitikát folytasson és felállítsa a saját hadseregét, amint arról már évtizedek óta folyik a disputa. Ehhez jó adat impulzust kapott a kontinens Trump alatt Washingtonból.
Ami pedig Magyarországot illeti: az Obama-kormányzat idején Washington és Budapest között állóháború alakult ki, így a magyar kormány fellélegezhetett, amikor Trump lett a Fehér Ház ura. Nem véletlenül mondta David Cornstein távozó amerikai nagykövet a minap az ATV Egyenes Beszéd című műsorának adott interjújában, hogy Trump és Orbán Viktor „kölcsönösen kedvelik és tisztelik egymást”, és most „valódi párbeszéd és valódi bizalom” alakult ki a két kormány között. Orbán Viktor nem is rejti véka alá, hogy Trump újraválasztásában érdekelt.
Az persze a következő egy hét zenéje, hogy mindez „wishful thinking”, vagyis vágyálom-e.
Egy dolog viszont bizonyos: Donald Trump külpolitikájának a következményei még jó ideig velünk maradnak, függetlenül attól, hogy hosszabbítani tud-e a jövő keddi választásokon.
