A pápa rendíthetetlenül látszik hinni a képtelenségeiben. Voltaire azonban figyelmeztetett: „Aki rá tud venni arra, hogy képtelenségekben higgy, az arra is rá tud venni, hogy kegyetlenségeket kövess el.” Ezért borzasztóan veszélyes, hogy katolikusok tömegei kritikátlanul bolondulnak az új enciklikáért.
„A III. század óta a kereszténység mindig egyidejűleg szolgált azoknak, akik a társadalmi rendet fenn akarták tartani és azoknak is, akik meg akarták dönteni azt. Ma ugyanez a helyzet: a kereszténység egyszerre harcol a szocializmus ellen és a szocializmus érdekében” – írta az osztrák közgazdász és társadalombölcselő Ludwig von Mises 1922-ben. Semmi sem változott.
Lukács evangélista hiába írta meg a jeruzsálemi egyház esetét a messianisztikus kommunizmussal (ApCsel 4,32-5,11), amiért Pál apostolnak húsz évvel később végig kellett koldulnia az európai egyházakat (1Kor 16,1-4; 2Kor 8-9), hogy a szentföldi kísérletezők ne vesszenek éhen. Lett volna miből okulnia a római egyház püspökének – Szent Pál pont a rómaiaknak írja: „Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére.” (15,4)
Ferenc pápa Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) kezdetű új enciklikája újabb 38 ezer szó üres fecsegés a kortárs baloldal slágertémáiról némi evangéliumi mázba burkolva, a tanítóhivatali igehirdetés újkeletű szószátyárságával. Politikai kiáltvány vallásos frazeológiában.
A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) egyedül több szót termelt ki, mint a katolikus egyház előző húsz egyetemes zsinata együttvéve. A pápai köriratok II. János Pál (1978-2005) előtt átlag hatezer szavasak voltak. Vele valóságos szóáradat indult: 27-28 ezer szó dokumentumonként, Ferenc átlaga már 30 ezer – leghosszabb irománya (az Amoris laetitia) 60 ezer szavas.
A régebbi pápák bibliai szövegeket, korábbi zsinatokat és pápákat, egyházatyákat és lelki írókat idéztek álláspontjuk alátámasztására, a mostani leginkább önmagát: 288 hivatkozásából kb. 170-szer citálja valamilyen korábbi megnyilatkozását. Szellemírója, Víctor Manuel Fernández érsek az ihletői közt említi Martin Luther Kinget, Desmond Tutut, Mahatma Gandhit és Ahmed el-Tajebet.
https://youtu.be/jPDHBbr_jrg
Ferenc pápa hadilábon áll az individualizmussal – azzal az az individualizmussal, amelynek eszmei kimunkálásában pedig az egyháznak elévülhetetlen érdemei vannak, hiszen a személyfogalmat az első hat egyetemes zsinat atyái dolgozták ki a IV-VI. századi krisztológiai viták során. Arisztotelész és Cicero filozófiájában ugyan bőségesen fellelhetők az individualizmus intellektuális prekurzorai, de így is a teológia érdeme, hogy az értelmes akarati tudattal bíró egyedi lényt sikerült a valóság önértékkel bíró egységeként azonosítani.
Az individualizmus annak az elismerése, hogy az egyén nem áldozható fel a csoportért. Ennek megfelelően az individualista társadalmi rendben virulnak is a családok és az egyének értékválasztásai mentén szervesen alakuló egyéb közösségek. A polgári társadalom az ilyen önkéntes társulások szövedéke. A pápa mégis ennek az eszmének rója fel a társadalom atomizációját.
Nem érti, hogy épp az általa is favorizált kollektivizmus és etatizmus az, ami alkotóelemeire veri szét a társadalmat azzal, hogy a családok és közösségek minden szerepét az államra ruházza.
Ezzel az egyébként öntevékeny és együttműködő magánpolgár a közhatalom túlerejének kiszolgáltatott állampolgárrá és alattvalóvá degradálódik. Bergoglio fordítva ül a lovon, bár lehet, hogy éppen ez a célja vagy a feladata.
Amikor adminisztratív eszközökkel garantált egyenlőséget hirdet, valójában az egyéni szabadság ellen üzen hadat. Ő papol a történelemérzék elvesztéséről, aki pont nem tanulta meg a történelemből, hogy mindig a testvériségnek hazudott kollektivizmus erőltetése tanította meg az embereket legjobban egymás gyűlöletére.
Amikor csak elvitatták az egyéntől az önzés erényét és annak gyakorlása lehetőségét, önzetlen és örömtelen szolgaságra ítélve rabigába hajtották. Gyúltak a máglyák, épültek a haláltáborok kerítései és züllöttek a közerkölcsök. A magánéletet házmesterlelkek seregei pusztították el. Azok a vesztesek, akiket a kollektivista rezsim mások szabadsága eltiprása által juttat értéktudathoz az emberen túlmutató cél szolgálatába vetett hitük táplálásával.
A pápa által is kritizált rasszizmus a kollektivizmus talán legprimitívebb formája, a törzsi szellem archetípusa.
Minden kollektivizmus lényege az az értékperverzió, hogy az egyént nem jelleme, hanem csoporthoz tartozása szerint kell megítélni, amivel nem is lehetne nagyobb pofont adni az igazságosságnak. Ferenc pápánál gonosz nacionalisták és igaz internacionalisták meccse a történelem, ami virtigli osztályharcos elképzelés. Simone Weil hiába mondta: „Lehet, hogy az «én» a testtől származik, de a «mi» biztosan az ördögtől.”
Ebből az alapállásból nem lehet, csak se-hall-se-lát megoldást kínálni a migráció problémájára is. Individualista rezsimben, a mozgás- és letelepedési szabadság, a szabad vállalkozás és munka, valamint a tulajdonhoz való jog alapján nem is volna probléma. Bizonyos keretek között (pl. ha nem jelent nemzetbiztonsági kihívást) mindenki megy, ahova akar, vásárol vagy bérel, amit akar, vállalkozik vagy dolgozik, amit akar, és keresi a saját boldogságát, ahogy tőle telik, és sikerül neki, amennyire jól csinálja.
Ha az egyén nem áldozható fel, akkor az állam senkinek se segít és senkit se gátol más kontójára, hanem mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ennél jobb ösztönzőrendszert elképzelni sem lehet a békés és rendezett együttélésre és együttműködésre. Épp ez az, ami kihívást jelent a művileg multikulturális, pozitív diszkriminációval kényszerintegrált, államilag szervezett társadalmakban.
A pápa szerint azonban a tulajdonhoz való jog másodlagos az emberi méltósághoz képest, nem az emberi méltóság biztosítéka.
Mert mi is az az emberi méltóság? Az ember önmagában vett cél, nem mások céljainak eszköze: mindig alany, sosem tárgy, mindig személy, sosem dolog – ez minden. Az ember számára maga az élet válik lehetetlenné, ha a hozzá mintegy külső szerveiként tartozó anyagi tulajdonától, munkája gyümölcsétől megfosztják. Ez nyílt merénylet az élet ellen, az emberi méltóság lényegének megtagadása.
Nem csoda, hogy Ferenc élvezettel köszörüli nyelvét kedvenc bête noire-ján, a pénzügyi spekuláción, ami szerinte továbbra is pusztít. Társadalmi hasznosságát, ami a pénzügyi piacok likviditásának biztosítása, viszonylagos stabilizálása és az árfolyamok közgazdasági alapokhoz közelítő aktuális információtartalmának biztosítása, természetesen nem ismeri el.
Több mint valószínű egyébként, hogy a pápa mit sem ért a valutarendszerhez és a pénzügyi szolgáltatóiparhoz. Ha értene, a jegybankok inflációs monetáris politikáját szapulná, amivel azok elértéktelenítik a befektetéseket, eltántorítanak a megtakarítástól, ösztönzik a fogyasztást, bátorítják a bóvliáru-termelést, emelik az össztársadalmi határidőigény-szintet (türelmetlenségre és mértéktelenségre ingerelnek) – így rontva tovább az amúgy is szabadesésben zuhanó közerkölcsöket és terjesztik az ízléstelenséget.
„Megbetegített minket a fogyasztás… vissza kell találnunk a csendhez!” – mondja a katolikus egyházfő. Igazán? Akkor hallgasson el. Vagy a fogyasztási szerkezet torzítását rója fel a jegybankoknak. Ezt azonban nem fogja megtenni.
Ő volt az ugyanis, akinek megerősítő aláírásával az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa (egy vatikáni sóhivatal) globális monetáris hatóság lázálmáról értekezett. Tehát nem csak, hogy nem kívánja felvenni a kesztyűt egy mindent megrontó rendszer ellen, hanem még azt a féket is ki akarja küszöbölni belőle, amit az államok monetáris szuverenitása és a globális bankközi devizapiac szabadon lebegő árfolyamrendszere jelent.
Nem a pár éve megjelent globális monetáris hatóság által szabályozott egységes jelpénzrendszer ötlete az egyetlen globalista gondolata a Bergoglio-pontifikátusnak. A globális kormányzás eszméjét az új enciklikában is előadja. Az ürügy nagyon jól hangzik: legyen béke. Ki ne értene egyet ezzel? Az, akinek egy csöpp esze van. A tartós békéhez szabad kereskedelem kell csak. A szabad kereskedelemhez pedig kettő mondat is elég: (1) „amit ki akarsz vinni, vidd ki,” (2) „amit be akarsz hozni, hozd be” – sőt már ezzel is túl van hangsúlyozva.
A komparatív előnyök kihasználásán alapuló nemzetközi munkamegosztás, ami a szabad kereskedelemmel csak differenciálódik, a legszervesebb ösztönzőt adja arra, hogy olyan emberek, akik egyébként utálnák egymást, üzleti alapon úgy húzzanak hasznot békés együttműködésből, hogy közben mindketten jól járnak vele.
Egy világállam békéje nem is lehetne tartós. A háborúkat szító feszültségeket nem szüntetné meg. Ellentétes folyamatokat gerjesztene inkább. A pápának tudnia kellene, hogy a top-down kísérletek nem megoldások – stílszerűen: az Istennek se sikerültek, szeretetet parancsolni nem lehet.
A pápa rendíthetetlenül látszik hinni a képtelenségeiben. Voltaire azonban figyelmeztetett: „Aki rá tud venni arra, hogy képtelenségekben higgy, az arra is rá tud venni, hogy kegyetlenségeket kövess el.” Ezért borzasztóan veszélyes, hogy katolikusok tömegei kritikátlanul bolondulnak az új enciklikáért. Szemelvényeket idéznek belőle a közösségi médiában, és ötletelésre hívják egymást, miként lehet a valóságtól elrugaszkodott megoldási javaslatokat a gyakorlatba ültetni.
A pápa képtelenségekben hisz, és erre tanítja a hívőket. Hirtelen isteni felhatalmazást kaptak még az irigység főbűnétől eddig legalább névleg tartózkodó vallásos emberek, hogy az állam kényszerítő erejével fosztogassanak és osztogassanak. A politika legyőzi a közgazdaságtant, a szociológiát, a pszichológiát és az antropológiát.
Legyőzi még a politológiát is. Miért?
A már idézett Ludwig von Mises egy 1952-es előadásában rámutatott: „a legnagyobb baj, ami egy szocialistát érhet, hogy hazájában olyan szocialisták jutnak hatalomra, akik nem barátai.” A pápa idős. Ő már nem éri meg, amit az emberiségre szabadítanak azok, akik szekerét tanításával tolja. Márpedig ők félig sem barátai.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.