A miniszterelnök lemondását követelő elégedetlen tüntetők és a haredi közösségek ellenállásával nehezített, márciustól érvényes különféle zárlatok és rendeletek útvesztőjében a legnehezebb feladat a közbiztonságért és a szabályok betartásáért felelős rendőrségre hárul.
Izrael közel két éve tartó, eddig megoldhatatlannak tűnő belpolitikai válságának mérlege három sikertelen választás, egy vészhelyzeti kormány, valamint a szintén két éve hivatalosan kinevezett főkapitány nélkül működő, és átfogó intézkedések hiányában elbizonytalanodott rendőrség.
Az elmúlt két év egyetlen tanulsága, a politikusok és a rendfenntartó intézményekbe vetett bizalom hiánya vezetett a Tisri ünnepek – szukot chol hámoéd (az ünnep hétköznapja – a szerk.) – idején tetőző utcai összecsapásokhoz, amelynek során a „relatív békésebb és könnyebben” kezelhető szekuláris kormányellenes tüntetőkhöz képest a haredi közösségekben zajló ellenállás miatt odáig fajult a helyzet, hogy erősítést kellett hívni a rendőrök kimenekítésére.
Az egyre feszültebb hangulat és a vírus terjedése miatti második zárlat bevezetéséért a miniszterelnököt támogató izraeliek közössége az „anarchista” tüntetőket okolja, annak ellenére, hogy a fertőzés a sűrűn lakott haredi valamint a hagyományőrző arab közösségek lakói között terjedt a leggyorsabban, és a tüntetők soraiban feltételezett fertőzés gócpontját eddig legalábbis nem sikerült a hatóságoknak sem kimutatni.
A márciusi első számú zárlat szigorú rendeletei a lakóhelytől számított 200 méteres korlátozás, a szükségszerű éjszakai kijárási tilalom és a helyközi utazás mindenkire egyformán vonatkozó betiltása, rövid időn belül nemzetközi viszonylatban is elismert sikerei az akkori ügyvezető kormány élén Benjamin Netanjahu nevéhez fűződik.
A gyors nyitás után két hónap alatt lenullázódott pozitív eredmények után a szeptemberi zárlat, sok vitát kiváltó, leginkább politikai érdekeket szolgáló „cikkcakk” rendeleteinek homályos előírásait úgy tűnik, csak az nem szegte meg, aki nem akarta. A tüntetések visszafogására irányuló, lakóhelytől számított egy kilométeren belüli általános korlátozás, valamint a zsinagógák és jesivák állítólagos, de nem ellenőrzött bezárására és működésük korlátozására vonatkozó rendeletek nyomában elszabadult indulatok, a rendőrség belső szabályzata alapján, de kinevezett állandó vezető nélkül működni próbáló rendfenntartó intézmény és a kormány megosztó rendeletei közötti ellentmondásokat tükrözik.
Az izraeli rendőrség utolsó kinevezett parancsnoka a Sinbet (Sabak) akkori helyettes vezetője, Roni Alsheikh az akkori közbiztonsági minisztertől Gilad Erdantól (Likud) kapta megbízatását.
Majd négy év múlva ugyanaz az Erdan, aki kinevezte, elutasította Alsheich négyéves hivatali idejének meghosszabbítását a szokásos további esztendővel, így a rendőrség vezetését ideiglenesen helyettese, Moti Cohen vette át.
Cohen megbízott országos kapitányi kinevezése szeptember végén járt volna le, de a vészhelyzeti állapotra való tekintettel Amir Ohana (Likud) közbiztonsági miniszter további félévvel meghosszabbította mandátumát, és úgy tűnik, az egyre feszültebb politikai belharcok miatt állandó rendvédelmi parancsnok kinevezésére belátható időn belül nem kerül sor.
Moti Cohen megbízott rendőrkapitányi karrierje a koronaválság nélkül sem tartogatott sok jót, ugyanis kinevezése után a miniszterelnök az ellene zajló vádemelés miatt rögtön elődjét és Avichaj Mandelblit államügyészt okolta. A rendőrséget, a bíróságot, valamint az ügyészséget korruptnak, működésüket a zsidó állam ellen irányulónak nevezve és többek között a rendőrség azonnali belső vizsgálatát sürgette.
Mindezek után a rendőrség megbízhatóságának a másfél év múlva tetőző koronaválság, és a Netanjahu-Ganz egységkormány megalakulása után az utcán és politikában egyaránt kialakult káosz – minden jó szándék és a közbiztonság betartására való igyekezet ellenére – sem használt.
A fertőzési ráta csökkenésének a három hete tartó második zárlat nyomán jelentkező sikerét elhomályosítják a zárlat rendeleteit megszegő és folyamatosan lelepleződő politikusok és vezető tisztségviselők különböző hazugságairól és magyarázkodásairól szóló riportok a médiában.
Összességében a politikai túlkapások mellett, amennyiben a Sinbet vezetője vagy a kormány vezető tisztviselői és a miniszterek nem érzik magukra nézve kötelezőnek a kormány rendeleteinek betartását, a kormányellenes tüntetők, a jogaikért küzdő haredi közösségek, illetve az otthon maradottak végül joggal fordulhatnak a rendeletek és a törvények betartása ellen, és a kialakult káoszban könnyűszerrel lehet az egyes csoportokat egymás ellen fordítani.
A politikai belviszályokat betetőző vírusválság okozta vészhelyzetben alul teljesítő Netanjahu vezette egységkormány kritikáján felerősödött ellenzék legnagyobb nyertese a jobboldali cionista-vallásos Jamina vezetője, Naftali Bennett, akiről senki sem gondolta volna, hogy a tavaly még a parlamentbe való bejutást sem abszolváló, frissen alapított pártja élén néhány hónapnyi szorgalmas ellenzéki munkával a miniszterelnöki babérok közelébe fog jutni.
Bennett a „balosok” iránti gyűlölet mérséklésére és általános összefogásra szólít, testvérének nevezve minden izraelit a bajban, akik jelen esetben nem „azok a balosok”, hanem mindenki, aki az utcán tüntetve keresi az igazságot. Bennett békés hangvételű, már-már messianisztikus kijelentéseinek várható következményeit, Amit Segal a 12-es csatorna miniszterelnök-párti politikai elemzője a tüntetőkhöz címezve, sztoikusan úgy foglalta össze: „kellett nektek «csak ne Bibi», kaptok helyette egy Naftalit”.
A koronaválsággal tetőzött kétéves politikai belháború tovább súlyosbította a széthúzást és a társadalmi ellentéteket, ami észszerű keretek között elviselhető és amolyan mizrachi virtusnak is betudható.
Naftali Bennett miniszterelnöki kinevezése jelenleg legalább annyira távolinak tűnik, mint a belpolitikai vihar és a vírusválság megoldása. Addig is az izraelieket nem lehet a végsőkig zárlat alatt tartani, ellenben egy működőképes független rendőrkapitány vezette rendőrségre mindenekelőtt szüksége van az egész országnak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.