Rákosi irreális célok megvalósításával szerette volna növelni a Magyar Kommunista Párt népszerűségét, feledtetni vezetőinek zsidó származását. Cáfolni akarta a „hazafiatlanság” vádját, legalább részlegesen meg akarta ismételni Horthy 1938 és 1941 között folytatott „revíziós politikáját.
„Rákosi-féle zsidó klikk” – ezt az egyértelműen gyűlölködő kifejezést nem egy radikális jobboldali újságíró használta napjainkban, hanem Nagy Imre, az 1956-os forradalom később kivégzett miniszterelnöke, a romániai száműzetésben írt snagovi jegyzeteiben. (Lásd Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések 1956-1957, Gondolat Kiadó – Nagy Imre Alapítvány, 2006, 93 old.)
Az idézet pontosan így hangzik:
„A szomszédos baráti országokkal való gazdasági és politikai kapcsolatok megromlásában és a velük szemben folytatott káros tevékenységben döntő szerepe volt annak a párt- és állami vezetésnek, amelynek az élén egy olyan klikk állott, amelynek tagjai kivétel nélkül mind zsidók voltak (Rákosi, Gerő, Révai, Farkas, Kovács, Vas, Nógrádi, Berei stb. Ez a káros, sőt ellenséges politika nemcsak Jugoszláviával szemben nyilvánult meg, bár elsősorban és főként kétségtelenül Jugoszlávia ellen irányult, hanem Csehszlovákia és Románia ellen is.
Mi volt a Rákosi-klikk ilyen magatartásának az oka?
Ebben kétségtelenül döntő szerepet játszott, hogy zsidók, méghozzá Moszkvából jött zsidók lévén túlnyomó többségükben, a magyar nép széles tömegei gyűlölettel viseltettek irántuk,
szembefordultak velük, s nem voltak hajlandók elfogadni őket a magyar nemzeti értékek képviselőinek, még kevésbé vezéreinek. Ezt valamennyien már hazatérésük előtt jól tudták, s később még inkább érezték.”
A súlyos kijelentések magyarázatra szorulnak. Ebben segít a Ki volt Rákosi Mátyás? című új könyv, mely a Napvilág kiadó gondozásában jelent meg. Szerzője, Feitl István elemzi Rákosi lelkivilágát, és figyelemre méltó, s eddig kevéssé ismert adalékokkal szolgál a magyar kommunista pártvezér személyiségéhez.
Kezdjük talán azzal, amit a Snagovi jegyzetek bevezetőjét író történész, Vida István is hangsúlyoz. Nagy Imre „nem volt antiszemita, már csak világnézeti okok miatt sem. A nyilvánosság előtt soha nem fordult elő, hogy előítéletes megjegyzést tett volna. 1956 előtti írásaiban, vitacikkeiben alig tapasztalható, hogy félreérthető fordulattal élt volna. Baráti körében szép számmal voltak zsidó eredetű értelmiségiek. Rákosiék politikai ellenfelei, ellenségei voltak, ezért haragudott rájuk.”
Állíthatjuk, hogy Nagy Imre nem a „saját kútfejéből” folyamodott az antiszemita retorikához, hanem az 1953. júniusi emlékeit elevenítette fel, amikor a Kremlben a szovjet pártvezetés hihetetlen alpári hangon „zsidózott” az odarendelt, és felelősségre vont magyar pártküldöttség előtt.
Lavrentij Berija, aki akkor szovjet vezetésnek nemcsak a tagja, de hangadója volt, Rákosit Magyarország „zsidó királyának” nevezte. Ekkor „fokozták le” Rákosit és nevezték ki Nagy Imrét miniszterelnöknek, aki tisztában lehetett azzal, hogy az ÁVH terrorjának enyhítése mellett a rendszer egyfajta „nemzeti kommunista” konszolidációját várják tőle. Ő volt az egyetlen nem-zsidó, a moszkvai emigrációban évtizedeket eltöltött, tehát a Kremlben ismert magyar pártvezető, akit erre a feladatra a szovjet vezetés alkalmasnak talált.
De miért hozta összefüggésbe a száműzött, és már a bírósági tárgyalására váró Nagy Imre „a szomszédos baráti országokkal való gazdasági és politikai kapcsolatok megromlását” Rákosi származásával?
Ez a tény kevéssé ismert, de Feitl István érdekes könyve megvilágítja. Rákosi ugyanis 1945. januárjában azzal az elképzeléssel jött haza, hogy Sztálint rábírja: képviselje a vesztes Magyarország érdekeit a második világháború győztesének számító Csehszlovákiával és Romániával szemben. Igyekezett elérni, hogy a Szovjetunió védje meg a szomszédos országokban élő magyar nemzetiséget, mi több, érje el a trianoni határok bizonyos mértékű korrekcióját is a párizsi béketárgyalásokon.
Vagyis Rákosi irreális célok megvalósításával szerette volna növelni a Magyar Kommunista Párt népszerűségét, feledtetni vezetőinek zsidó származását. Cáfolni akarta a „hazafiatlanság” vádját, legalább részlegesen meg akarta ismételni Horthy 1938 és 1941 között folytatott „revíziós politikáját”, erősen túlbecsülve azt a személyes kapcsolatot, ami őt a térség jövőjét meghatározó Sztálinhoz fűzte.
„1945 elején Rákosi kéri Dimitrovot, hogy a Moszkvába érkező csehszlovák kommunistáknak vesse fel a magyarokkal folytatott bánásmód kérdését. Május elején írt leveleiben teszi szóvá a csehszlovákiai magyar kommunisták tarthatatlan helyzetét, és kéri Dimitrov gyors beavatkozását. Aztán személyesen tárgyal a Csehszlovák Kommunista Párt vezetőivel, de hiába, Sztálin bíztatja a csehszlovákokat, hogy bánjanak ugyanúgy a magyarokkal, mint a németekkel.”
Rákosi közbenjárása tehát hiábavaló, nem tudja megvédeni a magyarokat a „lakosságcserének” álcázott kitelepítéssel, a kikényszerített lakosságcserével szemben. Az MKP által kezdeményezett prágai pártközi tárgyalások kudarccal végződnek. Erre válaszul Rákosi „1946 őszén az MKP III. kongresszusán olyan kemény hangot üt meg a magyar nemzetiséget sújtó csehszlovák politikával szemben, amely nem csekély meglepetést kelt a közvéleményben. A kommunisták gyűjtést is szerveznek a tömegesen menekülők számára, és Rákosi az első adományozó”, írja Feitl István.
Rákosi nem felejtette el a CSKP vezetőitől kapott sértő visszautasítást. 1949-ben aztán „bosszút áll”.
Júliusban, a Rajk-per előkészítése során, melyben szerepet játszott gyermekkorában kialakult ellenszenve a szerbek iránt, „feljelenti” Moszkvában az egész csehszlovák pártvezetést, tevékenyen közreműködik a Slansky-per előkészítésében.
Az immár „anticionista” irányvonalú prágai koncepciós perben egy sor vádlottat halálra ítélnek, köztük Vlagyimir Clementis volt külügyminisztert is, aki 1946-ban a legkérlelhetetlenebbül képviselte a magyarellenes álláspontot.
Rákosi Mátyás huszonhat éves volt 1918-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásakor. Személyiségének kialakulására hatást gyakorolt a nacionalizmus és az antiszemitizmus. Ezt próbálta meg „Sztálin legjobb tanítványaként” összeegyeztetni az életét meghatározó kommunista ideológiával, a világforradalom, majd a Szovjetunió érdekeivel. Az így létrejött torzó személyiség azután teljesen elvesztette a valóságérzékelését, és a huszadik századi magyar történelem leggyűlöltebb politikusaként, száműzetésben fejezte be a pályafutását.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.