Az elmúlt hetekben két olyan esemény is történt, melyre minden jóérzésű ember fel kell vonja a szemöldökét, és amely el kell gondolkoztassa a hazai zsidókat. Az egyik az ellenzéki összefogás szerencsi jelöltjének, Bíró Lászlónak ügye, a másik Raffay Ernő történész kitüntetése augusztus 20-i nemzeti ünnepünkön. Megyeri A. Jonatán írása.
Talán nem kell magyarázni, mi is a komoly baj mindkét üggyel, ám ha mégis, kezdjük a Bíró körüli balhéval.
Szinte felfoghatatlan, hogy a magát demokratikusnak definiáló ellenzéki pártok azután is kiállnak a súlyosan antiszemita és rasszista Bíró jelöltállítása mellett, hogy csak a vak nem látja, sem Bíró, sem pedig az őt eredetileg indító Jobbik nézetei a számtalan bocsánatkérés és a múltbéli kijelentések hangzatos megbánása után sem változtak.
De ez nem is meglepő. Ha az ideológiáját rasszizmusra és kirekesztésre építő Jobbik a néppártosodásnak hívott szavazatszerzési kísérlet jegyében látványosan felhagy a huszadik század legsötétebb szólamainak hangoztatásával, ideológiai fegyvertárában alig marad más, mint néhány közepesnél gyengébb politikus, üres politikai program és meghatározhatatlan karakter.
Bíró nem túl hiteles mea culpája, vagy ahogy mifelénk mondják, tesuvája, a világon senkit nem hatott meg az ellenzéki összefogás pártvezetőin kívül, akik azután is kitartanak Bíró jelölése mellett, ha saját pártja, a Jobbik némi bürokratikus bénázás miatt nem állíthat jelöltet. Az így kialakult helyzet, miszerint Bíró immáron az MSZP, a DK, a Momentum, az LMP és a Párbeszéd jelöltje, józanító hidegzuhanyként kellene elgondolkoztasson mindenkit. Lehet, hogy Bíró és a Jobbik ideológiája bőven szalonképes a magukat demokratikusnak mondó pártokban, és a Fidesz leváltása érdekében más visszataszító eszközt is megragadnának?
Jobb nem belegondolni, hogy az ellenzéki összefogás győzelme és kormányra kerülése esetén milyen ideológiai elemeket emelnek majd be a Jobbik programjából.
Ugyanakkor alig jobb Raffay Ernő történész kinevezésének ügye.
Raffay, aki a háború előtti Magyarország „elzsidósodását” elrettentő példaként állítja korunk migrációs válságával párhuzamba, és aki szerint a háború előtt „bejött egy migráns csapat, fölszaporodott, és kitúrt bennünket a pozíciókból a tudományban, a iskolában, az akadémiában, az egyetemen, a bankvilágban, a földbirtokban, a szakmákban” és most hasonló „veszély fenyeget”, amennyiben „beengedjük a migránsokat, mert liberálisok vagyunk, akkor az lesz a következménye, hogy kivernek bennünket a vagyonunkból, a pozíciókból, mindenhonnan”, most révbe ért, hiszen munkáját az állam Magyar Érdemrend tisztikeresztjével díjazta.
Csak gratulálni tudok. Mert igaz, hogy az ilyen szalonnácik vállon veregetése a Jobbik vitorlájából fogja ki a szelet, és elszipkázni igyekszik a szélsőjobbos szavazatokat, azonban közben helyrehozhatatlan károkat okoz, egyúttal hitelteleníti a kormány antiszemitizmus ellen hirdetett zéró tolerancia programját.
Ahogy Bíró Lászlónak nincs helye a magyar Országgyűlésben, úgy Raffaynak sincs helye a megbecsült „tudósok” soraiban. Felfoghatatlan, hogy mindez ebben az országban, alig 80 évvel a pusztulás után magyarázatra szorul.
Az érthető felindultságon túl azonban, nekünk, magyar zsidóknak két fontos tanulságot is rejtenek az ilyen és ehhez hasonló, sajnos túl gyakori esetek.
Az első, hogy az antiszemitizmus elleni harc csak akkor hiteles, ha minden esetben elítéljük a gyűlöletkeltést és nem csak akkor, ha az egyik vagy másik politikai oldalról jön.
Ha ugyanis nem szállunk szembe és nem ítéljük el az antiszemitizmusnak és rasszizmusnak minden formáját, csak akkor, ha a számunkra nem szimpatikus oldalról jön, akkor az nem antiszemitizmus elleni harc, hanem a politikai agendánk erőltetése és meggyalázása a legnemesebb célok egyikének.
A másik fontos tanúság mindannyiunk számára, hogy ne politikai pártok, hanem értékek mentén alakítsuk ki politikai világlátásukat és csak azt tekintsük szövetségesünknek és az számítson szavazatainkra is, aki alapvető értékeinket beemeli politikájába és fontosságot tulajdonít azoknak, nem csak szavak szintjén.
