Kunmadaras: „kötélre a felbujtókkal!”

Az 1946. május 21-én délelőtt lezajlott, három halálos áldozattal járó vérvádas kunmadarasi pogrom már másnap országszerte ismertté vált, és „feladta a leckét” a rendőrséget és az igazságszolgáltatást irányító Magyar Kommunista Pártnak.

A minisztertanács május 24-i ülésén Rákosi Mátyás, a párt elnöke javasolta, hogy a bűnösöket állítsák statáriális bíróság elé és akasszák fel. Rákosi azonban nem a holokausztot túlélt zsidók gyilkosait, a pogromot végrehajtó parasztembereket tekintette bűnösöknek, hanem a „felbujtókat”, a helyi elit tagjait, mindenekelőtt Független Kisgazdapárt titkárát, Takács Gergelyt és Nagy János református tanítót. A tanító védelmében, az ő megismételt első fokú népbírósági tárgyalására vonultak a madarasiak május 20-án Karcagra, amit a kivezényelt rendőrök csak fegyverrel tudtak megakadályozni.

Abban, hogy a tragikus események miatt elrendelt nyomozás téves irányba fordult, nagy szerepet játszottak az ideológiai dogmák, melyekkel nemcsak a politikusok, de a rendőrök is kezdettől fogva meg akarták magyarázni az eseményeket.

Az MKP főtitkárságának a pogrom előkészítéséről írt, 1946. május 27-én kelt bizalmas pártjelentésben olvasható, hogy már május 21-én

„harminchat főt azonnal letartóztattak, s az odaérkezett rendőrőrnagy a piactéren közölte az egybegyűltekkel, hogy a faluban Hitler és Szálasi szelleme lett úrrá”.

Polónyi-Szűcs Ferenc őrnagy, Szolnok megyei kommunista rendőrkapitánya ugyanabból a tudatosan félrevezetően megfogalmazott definícióból indult ki, melyet Dimitrov adott a fasizmusról, még 1935-ben.

Antiszemita provokáció Kaposváron, 1945-ben

A radikális változásokat, az egyre súlyosabb gazdasági és társadalmi válságot a tömegek hajlamosak voltak összekapcsolni a „zsidókérdéssel”. Pelle János írása.

Természetesen Rákosi is ezt tekintette kiindulópontnak: „a fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legagresszívebb csoportjának nyílt terrorisztikus diktatúrája”. Csakhogy ez a bornírt, pontatlanul megfogalmazott, „osztályharcos” tétel nemcsak arra volt alkalmatlan, hogy megmagyarázza a kunmadarasi pogromot. Arra sem volt képes választ adni, hogy miért következett be a holokauszt, és a német nemzetiszocializmus népirtó antiszemitizmusa miért volt annyira népszerű Kelet-Európában.

Az MKP számára „ideológiai” szempontból nézve egyértelmű volt, hogy a három „kapitalista” zsidót, Klein (Kuti) Ferencet, Rosinger Józsefet és a hitközség elnökét, Neuländer Ferencet agyonverő madarasi szegényparasztokat aljas módon megtévesztették, félrevezették. Az igazi bűnös Rákosiék számára a „helyi reakció” volt, a kisgazdapárti titkár, aki memorandumot fogalmazott a népügyészség által megvádolt, és egyszer már elítélt tanító védelmében, és a helyi református lelkész.

A bizalmas pártjelentés szerzője, E. Kovács Kálmán súlyos hibának tartotta, „hogy a megyei nyomozók nem az ügy hátterét, hanem a gyilkosokat keresték-kutatták, s így nem sok gondot fordítottak arra a tervszerű politikai munkára, amivel Nagy János és Takács Gergely a lincs-hangulatot megteremtették”.

A rendőrség, tekintettel az 1946. májusi politikai viszonyokra, teljesen figyelmen kívül hagyta azt a szerepet, melyet a Magyar Kommunista Párt országos és helyi politikája játszott a pogrom kitörésében. Erre csak utalt a bizalmas pártjelentés szerzője, amikor beismerte, hogy „a baloldali pártok, közük helyi szervezetünk, nem álltak feladatuk magaslatán, és a verekedésben tevékenyen részt vettek pártunk és az Nemzeti Parasztpárt lumpen elemei”.

Tudjuk azonban, hogy a pogrom előidézéséhez nagy mértékben hozzájárult MKP burkoltan antiszemita, „spekulánsok és feketézők” elleni kampánya, mellyel a tömegek elégedetlenségét akarták „levezetni” a tomboló infláció viszonyai között.

Vádlottak a kunmadarasi pogrom perének tárgyalásán. Fotó: MTI

Figyelemre méltó tény, hogy amikor május 21-én reggel a heti piacon Kabai Tóth Eszter beletaposott Kuti (Klein) Ferenc tojásos kosarába, és azt kiabálta, hogy „az ő testvérének, Csörgő Sándornénak a kisfiát is elvitték a zsidók!”, más is elhangzott.

Ugyanis két asszony, Makó Gizella és „Ruszki” Júlia „árdrágítónak” is nevezte Kutit. A zsidó piaci árus százmillió pengőt ajánlott egy őstermelőnek a tojásaiért, a szokásos harminc millió pengő helyett. Ha ajánlatát elfogadják, a többi vevőnek nem jutott volna tojás, ami felháborodást keltett a piacon. (Ekkor Kunmadarason az inflációs millpengő már szinte teljesen elvesztette az értékét.) Vagyis az erőszak elszabadulásakor a hagyományos, klasszikus vérvád mellett, azzal egyidejűleg megjelent a „feketézés” is, az, amivel a kommunisták vádolták a zsidókat.

Mindehhez járultak az MKP helyi manipulációi, az a hadjárat, amit a Rákosiék utasításait követő, jórészt zsidó tagokból álló megyei népbíróság folytatott a „régi elit” népszerű tagjai, köztük Nagy János tanító ellen.

Nem ő volt az egyetlen, akit a karcagi kommunista párttitkár, Tüdős Imre utasítására alaptalanul meghurcoltak és elítéltek.

A Kunmadarashoz közel eső városban 1946. május 20-től 25-ig, egész héten folyamatosan ülésezett a szolnoki népbíróság. 23-án a Városháza nagytermében dr. Király Pál közellátási tisztviselő és Sütő Imre tanító ügyében hoztak ítéletet. Két nappal később állt a népbírák elé „a reakciós, fasiszta katolikus lelkész”, Orosz Pál, a KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa) helyi, népszerű vezetője, akit összeesküvéssel és szovjetellenes propagandával vádoltak.

Tárgyalását a nagy tömegre való tekintettel a szabad ég alatt, a város főterén tartották, amit rendőrkordon vett körül. Itt a rendőrök a fegyverüket is használták, és egy tizenhárom éves fiút agyonlőttek. A tragikus eseményről három nappal később ezzel a címmel tudósított a Világosság című napilap: „A fasiszta csőcselék erőszakkal akarta megakadályozni egy összeesküvő pap tárgyalását Karcagon”.

A halmozódó politikai feszültség, az inflációs nyomor és a zsidók visszakövetelt javai körüli konfliktusok idézték elő a pogromot, melyben felmerült a vérvád is, az, hogy zsidók keresztény gyermekeket gyilkolnak. Ez a szörnyű, évszázados múltra visszatekintő, és a nyilasok által 1944-ben intenzíven propagált vád 1945 őszétől kezdve országszerte elterjedt, és a budapesti Teleki-téren május 8-án tömeghisztériához és lincselési kísérlethez vezetett.

De Kunmadarason, már csak azért is, mert egyetlen gyermek sem tűnt el, inkább csak ürügy volt. Hatására azonban így is hisztéria vett erőt a helybelieken. Ők miután három holokauszt-túlélőt megöltek, azt kiabálták, hogy a rendőrök „védjék meg őket a zsidóktól”.

A pogrom miatt lefolytatott bírósági tárgyalások eredménytelenek maradtak. A kijelölt „felbujtókkal” nem lehetett példát statuálni, ugyanis május 21-én még a piactér közelében sem jártak. Nagy János például több tanúval is igazolta, hogy egész nap ki sem mozdult a házából. A statáriális bíróság június másodikán, Szolnokon tartott tárgyalásán nem boldogult az üggyel, pedig az első tárgyaláson részt vett Bogár János ítéletvégrehajtó is, aki azonban dolgavégezetlenül távozott.

Az ügyet végül visszaadták a „rendes” igazságszolgáltatásnak. Ez első fokon három halálos ítéletet szabott ki. Először Tóth Zsigmondra, aki nemcsak uszító, antiszemita kijelentéseket tett, de május 20-án őrséget szervezett volt tanítványaiból a tanító háza elé, nehogy a rendőrök elhurcolják.

A másodrendű vádlott Takács Gergely és a harmadrendű Nagy János is kötelet kapott. Viszont a pogrom résztvevői, az „agrárproletárok” az enyhítő körülményeket, mindenekelőtt az „osztályszempontot” figyelembe véve két-három évi börtönt kaptak, végül másfél-két év múlva szabadultak.

A „felbujtók” ítéletét, figyelembe véve, hogy alibit igazoltak, a Népbíróságok Országos Tanácsa másodfokon hatályon kívül helyezte, amit a NOT elnöke, Major Ákos „példátlan botrányként” ír le visszaemlékezésében.

Az újabb, budapesti tárgyaláson a rendes bíróság enyhítette az ítéleteket: Tóth Zsigmond életfogytiglani fegyházat, Takács Gergely két és fél évet kapott, míg Nagy János tanítót és Tóth János református lelkészt bűncselekmény hiányában felmentették.

A vádlottak büntetésük letöltése után szabadultak. Tóth Zsigmond 1956 elején külföldre távozott a börtönből, a hetvenes évek elején halt meg Szlovákiában.

Dilettáns provokáció: ki és miért gyújtotta fel a makói zsinagógát?

Az 1946. májusában kitört vérvád-hisztéria átterjedt Makóra is. Csúcspontján gyulladt ki és égett le a Deák utcai zsinagóga. Pelle János írása.