Varian Fry: az amerikai „Schindler” története

Nyolcvan évvel ezelőtt kezdte meg Franciaországban mentőtevékenységét Varian Fry, az első amerikai, aki Világ Igaza kitüntetést kapott. Hajdú Tímea írása.

1940 augusztusában egy harminckét esztendős, jól öltözött, amerikai férfi szállt le a vonatról a marseille-i pályaudvaron. A fiatalember táskájában rejtőzött egy 200 névvel ellátott lista, amelyen híres művészek, professzorok és írók nevei szerepeltek. A forró nyár ellenére a tengerparti város utcáit elárasztották a menekültek, akik itt akadtak el a nácik elől való futásban. A szemüveges, frissen érkezett férfit az amerikai önkéntes mentőszervezet az Emergency Rescue Committee (ERC) küldte a kontinensre, hogy politikai üldözötteket juttasson ki a félig megszállt Franciaországból. A fiatalembert Varian Frynak hívták, és az elkövetkezendő 13 hónap leforgása alatt közel 2000 embernek segített elmenekülni a kontinensre érkező borzalmak elől.

Az Egyesült Államokban 1940-ben választási kampány tombolt miután F. D Roosevelt arra a váratlan lépésre vállalkozott, hogy harmadszor elindult az elnöki székért, amely ugyan nem volt alkotmányellenes, de a hagyomány eddig mindenkit visszalépésre késztetett. Bár Európában már egy éve háború dúlt, az amerikai közélet nem igazán foglalkozott az európai eseményekkel, vagy ha foglalkozott velük, azt emelték ki, hogy ebből az amerikaiaknak ki kell maradnia. A háborúellenes szlogenek voltak divatban, annyira, hogy amint Richard Breitman írja FDR and the Jews című munkájában

Roosevelt egy kampánybeszédében azt ígérte az „amerikai anyáknak, hogy a fiaik nem fognak külföldiek háborújában harcolni”.

Az ország ekkor még érezte a gazdasági válság utóhatásait, és a magas munkanélküliség miatt bevándorlásellenes hangulat uralkodott az országban.

David Wyman Paper Walls című könyvében részletesen ír arról, hogy az amerikai vezetés, hogyan állt az európai zsidók ügyéhez. Az 1924-es bevándorlási törvény ország alapú kvótákat hozott létre, és minden bevándorlónak egy adott összeggel, valamint ajánlással biztosítania kellett a bevándorlási hatóságokat, hogy nem fog „közterhet” jelenteni. A menekültek és bevándorlók között nem tettek különbséget.

Hitler hatalomra kerülése óta az amerikai vezetés tisztában volt az európai zsidóság helyzetével, azonban csak az 1938-as Kristályéjszaka eseményei tették nyilvánvalóvá a szélesebb társadalom számára, hogy mi zajlik Európában. Roosevelt kezdeményezésére 1938-ban összehívták az Evian konferenciát, ahol a résztvevő 29 ország megtárgyalta az európai zsidóság helyzetét. A konferencián a zsidó szervezetek nem tudtak egységesen fellépni, és egyetlen ország sem akarta befogadni a zsidó menekülteket. A világ nagyhatalmai azt jelezték Németországnak, hogy senki nem fog fellépni a zsidók érdekében.

Breitman szerint Roosevelt humanitárius alapon szimpatizált a menekült zsidók ügyével, de politikai öngyilkosságnak tekintette, hogy megpróbáljon külön kvótákat nyitni a menekülteknek, mivel akkor azzal vádolták volna, hogy enyhítette a bevándorlási törvényeket.

A szigorú törvények ellenére 1938 és 1941 között 150 ezer zsidó érkezett az Egyesült Államokba, leginkább magánszervezetek segítségével. Az egyik magánszervezetet csupa értelmiségi hozta létre, miután Franciaországot is lerohanták a németek, a nevük Emergency Rescue Committee volt, és az volt a céljuk, hogy politikai üldözötteket hozzanak Amerikába. A hírhedt Wagner-Rogers Bill bukása után Eleanor Rooseveltet is megnyerték az ügyüknek.

Miért nem mentett meg az Egyesült Államok húszezer zsidó gyereket?

1939 nyarán elbukott az a törvénytervezet a Kongresszusban, amely az amerikai Kindertransportként vonulhatott volna be a történelembe. 

Wyman leírja, hogy a kormányzat annyi engedményt tett, hogy kiskaput nyitott a kvótarendszerben, „vészhelyzet vízum programot” hozott létre, amelyet elsősorban politikai üldözöttek számára tettek elérhetővé.

Bár ezek a „politikai üldözöttek” elsősorban zsidó származásúak voltak, a kormányzat szándékosan kerülte ennek kiemelését.

Sheila Isenberg A Hero of Our Own című művében azt írja, hogy az Emergency Rescue Committee egyetlen problémája az volt, hogy nem tudták kit küldjenek Franciaországba, hogy helyben segítse a menekülteket. Ilyen jellegű munkára az értelmiségiekből és gazdag örökösökből álló társaság egyik tagja sem volt alkalmas. Végül az egyik alapító, a harminckét éves Varian Fry – aki a Harvardon szerzett diplomát klasszikus irodalomból – önként jelentkezett.

Mivel nem volt más jelentkező, Fry kapta meg a feladatot, hogy kimentse Franciaországból azt a 200 embert, akiknek neveit a bizottság bízta rá.

Varian Fry, aki külpolitikai könyveket szerkesztett, első ránézésre nem tűnhetett olyan embernek, aki szemberohanna a veszéllyel. Isenberg leírása szerint egy liberális nézetű protestáns családban nőtt fel, ahol hagyománya volt az emberek megsegítésének. 1935-ben Berlinben a saját szemével látta, hogyan vernek meg egy zsidó férfit az utcán, és az esetről tudósítást is írt a New York Timesnak. Fry liberális, emberbarát nézeteket vallott és a New York-i értelmiségi barátaival szemben sosem vonzották a kommunista eszmék.

Varian Fry négy hét szabadságot kért a könyvkiadótól, ahol szerkesztőként dolgozott, és annyira magabiztos volt a gyors sikerben, hogy megvette az óceánjáróra a retúrjegyet. Augusztus elején

Marseille-be még naiv fiatalemberként érkezett, aki azt hitte, hogy amerikai állampolgársága, Mrs. Roosevelt személyes támogatása, és a mögötte álló szervezet elég lesz ahhoz, hogy megszerezze a menekülteknek a megfelelő papírokat.

Amire nem számított, az az volt, hogy három akadály is az útjába fog állni. Wyman leírása szerint ugyanis ekkor már hatalmas nehézségekbe ütközött, aki ki akart jutni Franciaországból. Az első akadály a francia hatóság volt, amelynek engedélyt kellett adnia, hogy a külföldi állampolgárok elhagyhassák a területét, a második az volt, hogy egyre kevesebb hajó állt rendelkezésre, amely átjuttatta volna a menekülteket az óceánon. A harmadik akadályt pedig maga az amerikai Külügyminisztérium jelentette.

A külügy ugyanis kiadott egy rendelkezést, hogy a konzuli személyzet bárkit elutasíthat, amennyiben gyanúsnak véli. Így egy-egy ember kénye-kedve szerint dönthetett arról, hogy kit enged Amerikába és kit nem.

Isenberg leírása szerint Fry már érkezése első napján csak zárt ajtókba ütközött, hiába volt amerikai állampolgár, az ügyintézők közelébe se tudott kerülni a konzulátuson. Hamarosan más menekülteket segítő szervezetektől és a menekültektől kellett megtudnia a helyzet összetettségét. A hagyományos út járhatatlannak bizonyult, ugyanis 1940 őszén a francia hatóságok még akkor sem adtak kilépési engedélyt, ha valaki rendelkezett érvényes amerikai vízummal. A férfi és segítői rájöttek, hogy a legegyszerűbb, ha kikerülik a franciákat és átszöktetik a menekülteket a spanyol határon. Spanyolországból már szabad volt az út Portugáliába, ahol megvárhatták a vízum érkezését és áthajózhattak Amerikába. Wyman leírja, hogy Fryék kénytelenek voltak hamis papírokat gyártani, hiszen sok menekült államtalanná vált és egyáltalán nem rendelkezett hivatalos papírokkal. Egyedül az amerikai vízumnak kellett eredetinek lennie.

Egy hamis útlevél, amit Varian Fry állított ki Ivan Halibut hamburgi születési zsidó író és felesége számára. Fotó: Passport-Collector

A legnagyobb problémát maga az amerikai Külügyminisztérium jelentette, amelynek helyettes minisztere, Breckinridge Long mindent megtett, hogy akadályokat görgessen a politikai menekültek befogadása elé és igyekezett megszüntetni a „vészhelyzet vízum programot”. Arra hivatkozott, hogy német kémek szivároghatnak be a menekültek között. Isenberg életrajzi munkája szerint Fry nem értette, hogy miért nem támogatja a külügy a zsidó menekülteket.

A férfi egy villát bérelt Marseille mellett és itt szállásolta el a menekülteket, mielőtt átszöktek volna a határon. Mikor felismerte az európai helyzet súlyosságát, elkezdte személyesen felkeresni a művészeket és kérlelte őket, hogy hagyják el Franciaországot. Többen köztük, például Marc Chagall és Jacques Lipchitz szobrász is csak a férfi rábeszélésére döntöttek a menekülés mellett. A megsegítettek között volt Hannah Arendt filozófus is, aki később Eichmannról írt munkájáról lett ismert a szélesebb tömegek számára.

Varian Fry fő segítője egy Miriam Davenport nevű amerikai diák volt, aki eredetileg művészettörténetet tanult Franciaországban. A lány barátok révén hallott a férfi érkezéséről és azonnal Marsaille-be utazott, hogy felajánlja szolgálatait.

Fryt nem nézték jó szemmel a francia hatóságok és egy ponton munkatársaival együtt letartóztatták, mert félreértve tevékenységüket, azt hitték, hogy terrortámadásra készülnek és ellenállást szerveznek.

Wyman leírja, hogy miközben a francia hatóságok 1941 elején egy rövid időre enyhítettek a szabályozáson, közben az amerikai külügy egyre nehezítette a vízumok kibocsájtását. Varian Fry körül, mind Amerikában, mind Franciaországban elfogyott a levegő, és végül 13 hónappal az érkezése után 1941 szeptemberében kiutasították az országból. Nyár közepén Long miniszter-helyettes sikeresen leállíttatta a „vészhelyzet vízum programot”.

Pearl Harbor után három hónappal az Emergency Rescue Committee kirúgta Varian Fry-t, miután több alkalommal kikelt a külügyminisztérium akadályozó tevékenysége ellen.

Wyman leírja, hogy a korábbi kudarcok miatti eltökéltségében utolsó kísérletként a Roosevelt kormányzat 1942-ben – ekkor már széles körű támogatással – megpróbált nyolcezer szülő nélkül maradt franciaországi zsidó gyereket megmenteni. Ekkor a németek már döntöttek a „végső megoldásról” és rémisztő hírek érkeztek Kelet-Európából. Az első gyerekek indulása előtt néhány nappal a németek lerohanták teljes Franciaországot, a gyerekek ott ragadtak, hiába próbáltak egyezkedni az amerikaiak.

Fry a háború hátralevő részében újságíróként tevékenykedett, és már 1942 decemberében – európai ismerősei levelei alapján – a zsidók elleni tömeggyilkosságról írt a New Republic nevű lapban. Később újraházasodott, majd ez a házassága is tönkrement, és haláláig egy kis Connecticuti általános iskolában tanított. Amerikában sosem ismerték el az érdemeit és

az FBI egész életében mappát vezetett róla, mivel „gyanúsnak” ítélték a tevékenységét.

1967-ben, néhány hónappal a halála előtt a francia állam legmagasabb kitüntetésben részesítette. Ismeretlenül és egyedül halt meg hatvan esztendős korában. Halála után a Yad Vasem a Világ Igaza díjjal tüntette ki.

Miriam Davenport, aki a férfi egyik legfontosabb munkatársa volt Franciaországban, így írt róla: „ő egy igazi ritka teremtmény volt, akit úgy hívnak, hogy «jó ember»”.

Akiket cserben hagyott a világ — 80 éve kísért a St. Louis tragédiája

A St. Louis hajó története annak lett a szimbóluma, hogyan hagyták cserben a nyugati hatalmak az európai zsidóságot. Hajdú Tímea írása.