Az osztrák belügyminisztérium eltávolítaná az emlékkövet a braunaui ház elől, amelyen az áll: soha többé fasizmust. Attól tartanak, még így is náci gyülekezőhely marad a ház környéke.
A lakóház a 17. században épült. Majd’ két évszázaddal később Hitler ebben az épületben látta meg a napvilágot. A kérdés az, hogy mindent, amihez a náci vezér hozzáért, végképp el kell-e törölni, vagy meg kell mutatni az utókornak, milyen szörnyűségek és rémtettek fűződnek a nevéhez.
Mi a helyes és jó döntés a múlt őrzésében és az emlékezésben? Csak a szívünknek kedves, szívet melengető dolgok, események, emberek érdemlik meg, hogy örömmel és boldogsággal gondoljunk rájuk?
Az emlékezés mindenkinek a felelőssége: a politikának, a társadalom minden szereplőjének — de csak az őszinte és nyílt emlékezésnek van létjogosultsága. Természetesen a feladatok nem lehetnek egyformák, de mindenkinek joga és kötelessége a múlttal való szembenézés, a múlt feldolgozása. Egyetértek Köves Slomó rabbi magyarázatával: „Aki nem tud őszintén megküzdeni a múlt sötét árnyaival, az fényesebb jövőt sem remélhet.”
Akkor mégis hogyan nézzünk szembe egy ilyen gonosz ember szülőházával? Hogyan tudunk megküzdeni a múlt sötét árnyaival?
Ha az ingatlan továbbra is fennáll akkor — ahogyan sajnos az elmúlt évtizedekben is láthattuk — a neonácik kedvelt gyülekező helye marad. De az épület lerombolásával és megsemmisítésével mit érhetünk el?
Amikor földig rombolunk valamit és betemetjük, hogy ne is lássuk, ne is jusson eszünkbe, csak a szemünk kívánságát teljesítettük, hiszen a látványt megszüntettük. Helyette viszont az időt odázzuk el, hogy végérvényesen tiszta lelkiismerettel tudjuk azt mondani: a múltat soha többé!
Az épület rövid története:
- Az objektum a 17. században épül. A történelem során főként vendéglőként használják.
- 1889. április 20-án Alois Hitler és felesége, Klára gyermeke, Adolf itt látja meg a napvilágot.
- 1938–1945 között megőrzési parancs alá kerül, majd Hitler titkára, Martin Bormann vásárolja meg.
- 1952-ben az épület visszakerül a tulajdonosok kezébe, majd az állam bérli ki.
- 1977–2011 között fogyatékkal élőket gondoznak itt, de az átalakítást a tulajdonosok megtagadják, így az állam felmondja a bérleti szerződést.
- 2016. december 14-én a parlament törvényt fogad el az ingatlan kisajátításáról, mely előtte öt évig üresen állt. A tulajdonos 310 ezer euró kártérítést kap az államtól.
- 2017-2019: a tulajdonos bírósági úton megtámadja a kisajátítási törvényt és az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul.
- 2019 áprilisában a linzi Legfelsőbb Bíróság 810 ezer euróra emeli a kártérítés összegét. Ugyanebben az évben az osztrák kormány úgy dönt, a belügyminisztériumhoz kerül az épület. A döntés értelmében az épület homlokzata megmarad, de teljes felújítást hajtanak végre az ingatlanon. A terv szerint a renoválás után a rendőrség fog beköltözni az épületbe.
Az osztrák kormány döntését egyébként elégedetten fogadta a lágerek volt túlélőit tömörítő egyesület (KZ-Verband).
Természetesen az átalakításról szóló határozat után további kérdések merültek fel: hogyan vetünk véget például a „Hitler-turizmusnak” és a neonáci megemlékezéseknek?
Már nyolc éve is éles viták övezték a házat:
A „sárga ház” – Ausztriában így is nevezik Hitler szülőházát – előtt található egy emlékkő, amelyen a következő felirat olvasható:
„A békéért, a szabadságért és a demokráciáért. Soha többé fasizmust! Figyelmeztessenek minket a halottak milliói”.
A belügyminisztérium döntése értelmében semmilyen emlékkő vagy emléktábla nem lehet ezen a helyen attól tartva, hogy még a rendőrőrs sem riasztaná vissza a fanatikus neonácikat a megemlékezéstől. Ezzel szemben a braunaui városi tanács másként látja. Szerintük az emlékkövet nem lehet és nem szabad elmozdítani, mivel a múltat nem eltörölni kell, hanem szembenézni vele, és a jövőt szem előtt tartva építkezni.
De valójában az emlékkő kinek vagy minek állít emléket?
Az idézett sorok nem Hitlernek állítanak emléket, hanem arra a több millió áldozatra hívják fel a figyelmet, akiket a fasizmus üldözött, majd elpusztított. Arra hívják fel a figyelmet, hogy a szélsőséges irányzatoknak nincs helyük a társadalomban. Természetesen hosszú huzavona után talán egyezség születik, amely mindenki számára elfogadható lesz, az emlékkő a helyén marad, az ingatlant pedig a rendőrség veszi birtokba.
Azt gondolom, hogy az emlékkőnek maradnia kell.
Látnia kell az embereknek, tudnia kell a társadalom minden tagjának, látnia kell a politikusoknak, hogy az ember mire képes. Mennyire el tudja ragadni a gyűlölet, az indulat, a harag. A múlttal szembe kell nézni és vállalni a felelősséget, vállalni kell tetteink következményeit.
Az nem megoldás, hogy fogjuk a múlt sérelmeit, emlékeit likvidáljuk, majd úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. Egyszerűen elfelejtjük. Ha így tennénk, akkor követnénk el a legnagyobb hibát. Mert az áldozatok feledésbe merülnének és a demagóg diktátorok, vezetők mind a győztes oldalra kerülnének.
Emlékezni nem gyűlölettel és haraggal kell, hanem méltósággal.
Richard Molnar összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.