Miközben a vidéki zsidó közösségeket 1944 tavaszán, peszách ünnepe után gettókba zsúfolták, majd nagyobb részben az auschwitzi haláltáborba, kisebb részben pedig ausztriai munkatáborokba deportálták, három jól ismert vidéki rabbi hunyt el Budapesten.
A fővároson kívül zajló tragikus eseményekről a budapesti zsidók jellemzően nem tudtak, vagy csak hézagos információkkal rendelkeztek, a történések valós súlyáról csak sejtéseik lehettek. Azért, hogy a fővárosi zsidó tömeg megőrizze viszonylagos nyugalmát és, hogy megelőzzön egy esetleges lázadást vagy tüntetést, csak félinformációkkal vagy hamis hírekkel látták el őket.
Ezt a demagóg gépezetet szolgálta az egyetlen autentikusnak hitt, „saját forrásból” szerkesztett Magyarországi Zsidók Lapja is, mely az 1882-ben indított Egyenlőség című zsidó hetilap akkori utódja volt.
A Magyarországi Zsidók Lapja a hétről-hétre újabb megszorításokon kívül hírmondója maradt az istentiszteletek időpontjainak, egy-egy vigasztalóbb hangú bibliai történetnek, az esküvőknek és a haláleseteknek, melyekkel megpróbálták a világ természetes rendjét idézni. Miután a német megszállást követően megszűnt az Orthodox Zsidó Ujság, az ortodoxia néhány hírét is itt közölték.
Nem volt szó azonban a gettósításokról, az ott elkövetett csendőri brutalitásokról és bevagonírozásokról sem.
Apró féligazságok mozaikjaiból csak utólag lehet összerakni az eseményeket, mint például Benedikt Márton (Mordekháj, 1849–1944) az egykori kállói főrabbi fiának, és így nikolsburgi rabbi unokájának, halálhíréből, hogy május 9-én miért Nyíregyházán hunyt el, ha egyszer Nagykállón élt.
„A megboldogult, nagynevű őseinek méltó leszármazottja, községében őszinte szeretetnek és tiszteletnek örvendett.” – a hír elmaszkírozta, hogy a környék központi gettójában halt meg, ahová tizennyolcezer(!) embert zsúfoltak össze.
Az újság június 15-ei számában az ortodoxia hírei között találjuk Vorhand Mózes (1862–1944) makói főrabbi halálhírét is:
„Súlyos veszteség érte a hazai orthodox zsidóságot a közszeretetnek és köztiszteletnek örvendett Vorhand Mózes makói főrabbi elhunytával. [… – itt életrajzi adatok – Cs. V.] Hónapok óta gyógykezeltette magát Budapesten és itt érte utol a halál. Június 9-én, pénteken reggel a budapesti orthodox temetőben végezték a »tacháro«-t [rituális halottmosdatást – Cs. V.], majd innen Makóra szállították, ahol a hitközség templomában folytatták a temetési szertartást s utána beláthatatlan tömeg kísérete ki a temetőbe, ahol még a szombat beállta előtt elhelyezték nyugalomra. (Legyen szószólója a Mindenható zsámolya előtt e rendkívüli időkben egész közösségünknek.)”
A cikk eleje felsorolta az ilyenkor szokásos általános életrajzi adatokat, a „hónapok óta…” kezdetű mondat után viszont két komoly csúsztatás is van. Az egyik a „gyógykezeltetés”, ami a háború előtti idők szanatóriumi kúráit idézi, a másik pedig a „beláthatatlan tömeg”, mely normális esetben tényleg kísérte volna, ám a valóságban az is kisebb csoda volt, hogy a rabbi testét Makóra tudták szállítani és 10 férfi (vagyis egy minján) jelenlétében eltemethették.
A valóságban az történt, hogy Vorhand rabbi május 1-je után félholt állapotban került a fővárosba.
A makói főrabbit ugyanis feljelentették (elvileg a makói zsidó iskola munka nélkül maradt keresztény pedellusa), és egyrészt „zsidó kincsek” rejtegetésével, másfelől az ellenséges erők kémeivel való szövetkezéssel vádolták meg. A csendőrőrsön a rabbi egyik leányunokája előtt megtépték a 82 éves agg szakállát, majd a földre lökték, ahol rúgták és gumibottal verték.
Amíg a budapestiek a szépkorú Vorhand rabbi haláláról olvastak, addig a makói zsidókat június 16-án a városi gettóból a szegedi gyűjtőtáborba szállították át. A tragikus napokban volt egy csodával határos szál is, mely Vorhand rabbihoz kötődik. A szájhagyomány úgy őrizte meg, hogy Reb Móse halálos ágyán megjósolta a deportálásokat, de híveit türelemre intette és megígérte nekik, hogy az Örökkévalónál közben jár, hogy megmeneküljenek.
A szegedi gyűjtőtáborból három nap alatt deportálták a környék zsidó lakosságát. A június 25-i transzportot a szinte biztos halálba, egyenesen Auschwitzba vitték. A 27-i transzport felét máig nem ismert körülmények között Felsőzsolcán lekapcsolták, és az ausztriai Strasshof környéki munkatáborba vitték, míg a 28-i transzport egészét szintén ausztriai munkatáborokba, ahol akár egész családoknak is lehetősége volt átvészelni a holokausztot és megérni a felszabadítást.
A makói ortodox zsidók java része ilyen körülmények között élte túl a vészkorszakot, melyet egyértelműen Vorhand rabbi közbenjárásának tulajdonítanak.
A június 28-i transzport utolsó vagonját Budapesten kapcsolták le, ugyanis abban 66 „kivételezett” zsidót szállítottak, akiket a Kasztner-vonattal akartak Svájcba kimenteni. Közöttük volt az akkor már vak és szinte járásképtelen Löw Immánuel (1854–1944) szegedi főrabbi is, akit betegsége és előrehaladott kora miatt nem lehetett már tovább utaztatni, ezért őt a Wesselényi utca 44. alatt berendezett zsidó kórházba vitték, ahol július 19-én elhunyt.
Haláláról a következőkben adtak hírt:
„Lapzártakor érkezik a szomorú hír, hogy a fővárosban, a Zsidókórház egyik ágyán 91 éves korában örök álomra hunyta szemeit dr. Löw Immánuel, a nagynevű szegedi főrabbi. Mire e sorok napvilágot látnak, már ott domborodik sírja a farkasréti temetőben, amely alatt örök álmát alussza a hazai zsidóság »nagy öregembere« és a világ zsidó tudományának egyik legkiválóbb művelője. [… – itt néhány életrajzi adat – Cs. V.]
Érdemekben és sikerekben gazdag pályafutásának voltak szomorú napjai is, de híveinek, zsidó testvéreinek szeretete osztatlanul kísérte pályáján. Lelkipásztori s emberi értékeiért hálával és megbecsüléssel a magyarországi zsidók képviseletére a felsőházba küldték őt [a zsidó hitközségek, így Löw rabbi felsőházi tagságát 1940. október 11-én törvényileg szüntették meg – Cs. V.]. Tudományos működésének elismeréséül pedig több külföldi egyetem és tudós társaság díszdoktorrá és dísztagjává választotta. E soroknak nem lehet célja, hogy teljességgel adják az ő méltatását. Löw Immánuel értékelésének a zsidó történelemben lesz a helye.”
Löw rabbi temetése a Farkasréti izraelita temetőben volt július 21-én (1947-ben Szegeden temették újra). A zsidó újság a következő számában idézett dr. Benoschofsky Imre (1903–1970) budai főrabbi heszpedéből, melynek szívbemarkoló szavait nyugodtan vonatkoztathatunk nem csak Löw rabbi halálára, de az elpusztított vidéki zsidókra is, akik pusztítása azokban a percekben is zajlott:
„Egyedül maradtam hírmondónak […] Jób híreinek szava szól ismét, amikor egy szép letűnt kor utolsó nagy alakjától búcsúzunk. Tulajdon szavait alkalmazhatjuk reá: »Rajzó csillagok ragyogó rajának bezáró csillaga«. Kihunyt a csillag, mi dideregve idézzük a sötétben a régi tündöklést és mondogatjuk csüggedve-bízva: »Bizony velünk volt akkor az Isten«.”
Röviddel a zsidó újság megszűnése előtt, szeptember 28-án számoltak be dr. Wallenstein Zoltán (1898–1944) pécsi főrabbi haláláról, akit súlyos betegsége miatt hónapok óta a pesti Rókus kórházban ápoltak. A cikkből kiderül, hogy a rabbi családja is a fővárosban volt. Hátborzongató, hogy Wallenstein halálakor a pécsi rabbinátus már egy nem létező fogalom volt, csak egy emlék, mint ahogy a közösség legnagyobb része is, akiket július 4-én deportáltak Auschwitzba.
„A magyar rabbikarnak ismét nagy gyásza van. Vasárnap hosszas betegség után, 46 éves korában elköltözött az élők sorából dr. Wallenstein Zoltán, az országosan ismert pécsi főrabbi. A fiatal rabbinemzedék kimagasló tehetségű tagja volt, elismert szónok, kiváló előadó és író. […]
Dr. Wallenstein Zoltán pécsi főrabbit szeptember 26-án, déli 1 órakor temették el a rákoskeresztúri temetőben. A temetést megelőző táháró-szertartáson részt vett dr. Hevesi Ferenc pesti főrabbi. A temetést a hagyományos hét körmenet (sevá hákófausz) előzte meg, gyertyákkal hétszer járták körül a kiváló főpap koporsóját.”
Az előzőekhez képest talán még megrázóbb, hogy Löw Immánuel nekrológjának másik oldalán szerepel Simon Szófer (Schreiber Simon, 1850–1944) egri gáon halálhíre is: „A 95 esztendős egyházi férfiú hűségesen együtt maradt nyájával, amelynek körében érte utol a hálál… [itt a három pont eredetileg is szerepelt – Cs. V.]” – ugyanis Reb Simon akkor már több, mint egy hónapja halott volt, a járásképtelen aggastyánt egy karosszékben vitték tanítványai az utolsó útjára még június 12-én, amikor az egri zsidók bevagonírozták.
A 95. éves rabbi még a deportálás alatt meghalt, így a Hátám Szófer unokájának még sírja sem lehetett. Halálhíre mégis, mint a természet rendje lett közölve.
A cikknek nem célja, hogy az akkori zsidó vezetőket felelősségre vonja, hiszen tudható, hogy önálló döntéseiktől szinte teljesen meg voltak fosztva. Csupán illusztrálni akartam, hogy – a nagy rabbik halálát felhasználva is – hogyan próbálták megvezetni a fővárosi zsidókat, elhitetni, hogy a vidéki hittársaik legalább olyan körülmények között élnek, mint ők. A budapesti zsidók tehát 1944-ben még a legautentikusabbnak hitt forrásból sem tudhattak az igazi borzalmakról.
Források:
Bacskai Sándor, „Egy lépés Jeruzsálem felé – A makói zsidóság ötvenéves világtalálkozóján”, Múlt és Jövő, 1994/3. 80–84. o.
Vörös István Károly: Baranya vármegye. In: Braham, Randolph L. (főszerk.), A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. I. köt. Budapest: Park Könyvkiadó, 2007. 175–179. o.
Végső István: Csanád, Arad és Torontál vármegye. In: Braham, Randolph L. (főszerk.) , A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. I. köt. Budapest: Park Könyvkiadó, 2007. 374–377.
Végső István: Csongrád vármegye. In: Braham, Randolph L. (főszerk.), A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. I. köt. Budapest: Park Könyvkiadó, 2007. 422–428.
„Halálozás – Benedikt Márton”, Magyarországi Zsidók Lapja, 1944. 6. évf. 21. szám, 8. o.
„Az orthodoxia hirei – Az egri főrabbi z. c. l.”, Magyarországi Zsidók Lapja, 1944. 6. évf. 29. szám, 4. o.
„Meghalt Lőw Immánuel”, Magyarországi Zsidók Lapja, 1944. 6. évf. 29. szám, 3. o.
„Lőw Immánuel temetése”, Magyarországi Zsidók Lapja, 1944. 6. évf. 30. szám, 3. o.
„Dr. Wallenstein Zoltán pécsi főrabbi halála”, Magyarországi Zsidók Lapja, 1944 6. évf. 39. szám, 2. o.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.