Koszovó ügyével kapcsolatban a nemzetközi közösség bebizonyította, hogy az 1945 óta kialakult nemzetközi jogi normák csak akkor számítanak, ha érdekükben áll, hogy számítsanak.
2008-ban, kilenc évvel a koszovói háború lezárása után a pristiniai tartománygyűlés kikiáltotta Koszovó függetlenségét. A lépést követően az Egyesült Államok gyorsan elismerte az országot. A szerbek az ENSZ Közgyűlés elé vitték elszakadt tartományuk ügyét, amely azután a hágai Nemzetközi Bíróság véleményét kérte az ügyben. Két év tárgyalás után egy minden szempontból csalódást okozó vélemény született, mely újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy
a nagyhatalmi politika felülírhatja a nemzetközi jogot.
2010 július 22-én a Nemzetközi Bíróság közzétette véleményét Koszovó függetlenségi nyilatkozatával kapcsolatban. Valki László nemzetközi jogász a Külügyi Szemlében leírta, hogy a kihirdetést követően a koszovói albánok ünnepelni kezdtek, a jogászok pedig összeráncolt szemöldökkel próbálták kiolvasni a döntésből, hogy pontosan mit mondtak a bírák. Ugyanis
a több, mint ötven oldalas szöveg semmit nem mondott arról, hogy Koszovó jogosan szakadt-e el Szerbiától, hogy állam-e egyáltalán, illetve hogy mi a helyzet a szerb szuverenitással.
Valki írása alapján a bírók kihasználták, hogy az ENSZ által feltett kérdés csak annyi volt, hogy joga volt-e a koszovói önkormányzati szerveknek kihirdetnie a függetlenséget. A bíróság kijelentette, hogy igen, volt hozzá joguk, de azt nem határozta meg, hogy a bejelentés maga után vonja-e a tényleges függetlenséget.
A döntéshez csatolt különvéleményében Bennouna bíró azt írta, hogy a Bíróság részéről az lett volna a legbölcsebb, ha nem mond semmit. Az ötven oldalas köntörfalazást egyes jogtudósok úgy értelmezték – köztük Richard Falk is a The American Law Review szaklapban, hogy
a Bíróság azzal, hogy nem tiltotta meg Koszovó függetlenségének kikiáltását, tulajdonképpen engedélyezte azt.
A bíróság nehézsége abból is fakadt, hogy amint azt Bennouna bíró is leírta, az államisággal kapcsolatos kérdéseket valójában az ENSZ BT-nek kellett volna eldöntenie, és a bíróság szimplán nem merte magára venni ezt a felelősséget.
Az is problémát okozott, hogy a nemzetközi jognak nincs általános válasza a népek önrendelkezésére, kivéve azt az esetet, ha korábbi gyarmati országokról van szó.
Amikor 1945-ben megalakult az ENSZ, az akkor kialakult határok véglegesnek lettek nyilvánítva, kivéve a gyarmati országok esetében.
Jugoszlávia szétesésekor a nemzetközi közösség a korábbi állam belső határai között ismerte el az új országokat, ahogy azt a nyugati gyarmatoknál is tette. Koszovó azonban kilógott a sorból, ugyanis korábban soha nem volt állam, csak egy autonóm tartomány volt Jugoszlávián belül, ahol a 20. század végére az albán lakosság lélekszáma messze meghaladta a szerbekét. Szerbia történelmi okok miatt ragaszkodott a tartományhoz, amely a középkori szerb állam aranykorának központja volt, és a szerb ortodox egyháznak is itt volt a központja.
A délszláv válságok alatt egyetlen más ország sem szorgalmazta Koszovó függetlenedését, bár megpróbálkoztak a bejelentésével. A fordulatot az jelentette, hogy a koszovói háború során az amerikaiak felkarolták Koszovó ügyét, amely nagy részben Eliot Engel demokrata kongresszusi képviselőnek volt köszönhető.
Az amerikaiak potenciális balkáni szövetségest láttak Koszovóban,
és beálltak az ügy mögé, amely a háborús konfliktusba való NATO beavatkozáshoz is vezetett.
1999-ben, a háborút lezáró 1244-es BT határozat nem rendezte Koszovó státuszát, tehát a Biztonsági Tanács sem döntött róla, inkább a levegőben hagyta a kérdést. A határozat egyszerre tartalmazta Szerbia területi sérthetetlenségét, és Koszovó önrendelkezési jogát, amelyek éles ellentétben álltak egymással.
A kilencvenes évek végén a szakértők még kétségbe vonták, hogy Koszovó az államiság útjára léphetne. A 2000-es években több összecsapás is történt a szerb és a koszovói albán csapatok között. Colin Warbrick a The International and Comparative Law Quarterlyben azt írta, hogy a két fél tárgyalásai azért nem vezettek eredményre, mert egyikük sem akart engedni a másiknak nem elfogadható célokból, és szerinte a problémát nagy léptékű engedmények sem oldották volna meg.
Koszovó szerencséjére élvezte az Egyesült Államok támogatását, így mikor kihirdette a függetlenségét, az USA, a britek és a franciák is gyorsan elismerték őket.
Koszovót 2008 óta 115 ország ismerte el köztük Magyarország is.
Az ENSZ-ben nincs tagsága, és Kína, Oroszország, valamint a nagyobb kisebbségekkel rendelkező EU országok, mint Spanyolország, Szlovákia és Románia sem ismerték el.
Az, ahogyan a nemzetközi közösség kezelte Koszovó ügyét, és az esetükben félresöpört nemzetközi jog érdekes kérdéseket vet fel. Koszovó önrendelkezése mellett sok érvet fellehet hozni, azonban a jelenleg is érvényes nemzetközi jogi normák alapján
egy autonóm területnek nincs joga elszakadni az anyaországtól, kivéve, ha az belegyezik.
Nem véletlen, hogy sem az ENSZ, sem a Nemzetközi Bíróság nem mert határozott véleményt nyilvánítani.
Érdekes, hogy amit megtehetett Koszovó, azt nem engedi meg a nemzetközi közösség például a katalánoknak vagy a kurdoknak, akiknek hasonló követelésük lehetne. Ez pedig azt mutatja, hogy
az ENSZ intézményeiben, és nemzetközi konferenciákon gyakran emlegetett „nemzetközi jog” csak abban az esetben számít, ha a nagyhatalmaknak úgy döntenek, hogy számít.
A koszovói döntés az elmúlt tíz évben nem vált precedensé, a nemzetközi jogi normák nem változtak meg. Az oroszok próbáltak a koszovói döntésre hivatkozni a Krím annektálásakor, és a kurdok is sikertelenül hirdették ki a függetlenségüket 2017-ben. A nemzetközi közösség az ő esetükben ragaszkodott a nemzetközi joghoz.
Szintén megemlíthető Tajvan esete, amely gyakorlatilag a nemzetközi közösségen kívül kénytelen létezni. Bár a világ egyik legsikeresebb gazdaságával rendelkezik, Kína miatt mindössze 14 ENSZ tagország ismeri el. Mindezt annak ellenére, hogy minden szempontból betölti a klasszikus montevideói állam követelményeit. Azonban a nemzetközi közösség egyszerűen úgy tesz, mintha Tajvan nem lenne állam. Még az Egyesült Államok se támogatja Tajvan függetlenségét, mióta 1979-ben a kommunista Kínát ismerte el az egyetlen Kínaként és visszavonta Tajvan elismerését.
Fontos figyelembe venni, hogy amit ma a nemzetközi jognak tekintünk, az nagyrészt 1945 után alakult ki. Korábban a területszerzés és megtartás az erőn múlt, ha valaki meg akarta tartani a földjét, harcolnia kellett érte. A történelem során a területek sokszor cseréltek gazdát, egyik nép felemelkedett majd eltűnt, azután jött egy másik. Az elmúlt hetvenöt évben a nyugati világ mindent megtett, hogy az 1945-ös határok és államok status quoját fenntartsa, azonban Koszovó esetében kivételt tett.
Koszovó kapcsán felmerülhet Izrael aktuális dilemmája is,
hiszen az ország jelenleg nemzetközi jogi érvekkel próbálja meggyőzni a világot (mindeddig sikertelenül), hogy joga van a bibliai Júdea és Somron területhez. Bár Izraelnek is van jogi alapja, a nemzetközi közösség eddigi hozzáállása arra enged következtetni, hogy ügyük nemzetközi jogi szempontból nem biztos, hogy megnyerhető.
Az izraeli vezetés egy része valószínűleg felismerte, hogy amennyiben az Egyesült Államok mögéjük áll, és támogatja a szuverenitás kiterjesztését, akkor nem számítanak többé a nemzetközi jogi ellenérvek. Bár a két ügy jogi szempontból eltér, hiszen Izrael egy olyan földet kíván magához csatolni, amit a nemzetközi közösség egy jövőben megalakuló állam területének tekint, míg Koszovó tartomány egy létező államtól elszakadt, és új országot hozott létre. Viszont az
közös pont, hogy az Egyesült Államok támogatása fontosabb lehet, mint a jogi érvek, amiket a nemzetközi közösség sokszor csak akkor vesz figyelembe, ha érdekében áll, hogy figyelembe vegye őket.
Koszovónak nem volt könnyű az elmúlt évtized. Miniszterelnöke ellen kétszer is vádat emeltek a Nemzetközi Büntetőbíróságon, és nemrég jelentették be, hogy az elnök, valamint az ellenzék vezetője ellen is pert indítanak háborús bűnök és emberiség elleni bűncselekmény vádjával. Az Euronewsnak nyilatkozó szakértő szerint a bejelentés időzítése elsősorban az Egyesült Államoknak szól, aki mindenáron történelmi megegyezést akart kicsikarni a koszovói albánoktól és a szerbektől.
Ahogy a világhatalmak összezárnak az amerikaiak ellen, úgy Koszovó körül is fogyni kezd a levegő. Az Európai Unió folyamatos nyomást helyez Szerbiára Koszovó elengedése érdekében, azonban az egy szerb politikus számára egyenlő lenne a politikai öngyilkossággal. Így a balkáni körtánc folytatódik, és hiába a nemzetközi közösség pillanatnyi kegye, a helyzet az elismerések és azok megtagadása mellett is bonyolult, és a konfliktus továbbra is megoldatlan.
