Gazdag életéről mesélt szenzációs történeteket Korda György Nagy Józsefnek a 24.hu-n megjelent nagyinterjúban, a névválasztásáról, fiatalságáról, pályája kezdetéről, külföldi útjairól, a politikához fűződő viszonyáról, sérelmekről-örömökről, karanténról. Ebből szemlézünk.
A most 81 éves énekes pályája a Budafoki úti kábel- és sodronykötélgyár udvarán kezdődött. Olyan ügyetlen volt mindenhez, hogy megkérték, inkább csak énekeljen. A színművészeti főiskolára Klein Györgyként felvételizett, nem sikerült, szerinte ebben neve is közrejátszhatott, ezért döntött a változtatás mellett.
„Először a Károlyit választottam. Kezdtem úgy bemutatkozni a csajoknak, hogy: „Kezét csókolom, Károlyi György vagyok… Károlyi György vagyok… Károlyi György vagyok.” De olyan furán néztek rám. Jeleztem is a papának, hogy kilóg a lóláb, ez a Károlyi nem jó. Túl… Túl nemesi. Végül apu azt javasolta: „Légy Korda!” Szót fogadtam neki, máig nem bántam meg. A Korda valóban passzol hozzám, bár, amikor először léptem föl Izraelben, rákérdeztek, hogy eredetileg is Korda vagyok-e. Mire én: „Válaszul elmesélek egy történetet. Működik Magyarországon egy Pannónia szálloda és vendéglátóipari vállalat, ennek főkönyvelőjét Kenedinek hívják. Mindahányszor, hogy érdeklődnek nála, rokona-e az amerikai elnöknek, így felel: Meglehet. Amennyiben eredetileg ő is Klein.” Mókás történet.”
Hatéves volt, amikor Budapesten majdnem elvitték a nácik a Dunába lőni – meséli Korda, azt mondja egy másodpercen múlott az élete.
„Az ostrom idején az utcán igyekeztünk valahová édesanyámmal, amikor egy német tiszt megállított minket, és engem föl akart terelni egy teherautóra, más gyerekek mellé, mondván, hogy visznek nyaralni. Valójában persze a Dunába lőni gyűjtöttek össze zsidó fiatalokat. Ám egyszer csak azt mondta a katona: „Halt! Genug morgen!” Ami magyarul azt jelenti, hogy: „Állj, majd holnap!” Isteni szerencsém, hogy az orrom előtt telt meg a plató, és másnap már nem indult emberszállítmány, hiszen felszabadult a város.
Apja megjárta Auschwitzot, ahogyan nagynénéi is, akik „személyesen megismerték Mengele vendégszeretetét”.
„Valami nagyon csúnya dolog történt velük, de sose mesélték el, konkrétan micsoda, viszont halálukig a kezükön viselték a jelet: a betetovált sorszámot. A nénikéim már 1945-ben hazakeveredtek, apámat viszont elhurcolták két év kényszermunkára az oroszok”.
Hihetetlenül színes életéből számtalan sztorit mesél el az interjúban, például egykori törzshelyén, a Fészek klubban történtekről.
„Fantasztikus csapat! Benedek Miklós, Csukás Pisti, Csurka Pisti, Csurka Laci, Réz Pál, Réz Ádám, Csapó Gábor, Blumi, Kellér Dezső, Gelley Kornél, Dégi Pista, Ráday Imre, Kormos István, Székhelyi, Újréti, Kertész Péter, Kadosa Pál, Lázár Gyuri, Cziffra György, Ferenczi György, Lendvai Ferenc… Bármikor felmondom a névsort! Pókerben Meszéna Miklós kardvívó világbajnok volt a professzorom, az ulti mesterfogásaira a futballista Sándor Csikar tanított. Isteni sztorik estek meg velem, fantasztikus dumákat hallottam ezektől a kivételes emberektől.
Latinovits Zoltánnal is közeli barátságban volt, bár – ahogy mondja – nem volt könnyű ember. de egy zseninek mindent elnézett.
„Sok balhéja volt, néha a Fészekben is belekötött emberekbe, olyankor mondtam neki, hogy „Zolikám, hagyd már”. Mígnem egyszer visszaválaszolt: „Kuss! Te egy hang vagy, semmi más!”. Majd’ szétvetett a büszkeség. Hát kaphat egy énekes annál csodálatosabb kritikát, mint hogy egy színészóriás hangnak minősíti?”
Csurka Istvánt is imádta, pedig aztán ő elég kemény antiszemita szövegeket publikált a lapjában és hangoztatott nyilvánosan
„Én sose hallottam zsidózni a Pistát, végtelenül aranyos ember volt. Ráadásul zsidó volt a legtöbb haverja. Amúgy nagy életművész. Amikor valamelyik hülyesége miatt letiltották, és nem jelent meg könyve, nem mutatták be egyetlen darabját sem, így aztán nem volt pénze, összedobtunk neki tizenötezer forintot, fejenként egy ezrest. De persze nem az ő kezébe adtuk, mert tudtuk, azonnal viszi a lóversenyre, hanem a feleségének, hogy legyen mit enniük. Édes pofa volt, szerettem.”
Akkor is szerette, amikor 1992 augusztusa után nyilvánosan zsidózott újságcikkben, szónoki emelvényről?
Szerettem, engem nem bántott. De persze nem értettem, hogy egy ilyen értelmes író miért megy politikusnak. Fogalmam sincs, mi lelte, de már nem tudtam megkérdezni tőle, mert onnantól nem járt le közénk. De a művésznek is lehet véleménye. Miért ne lehetne?
Például Demjén Rózsiról tudom, hogy végletesen jobbos, ugyanakkor megcsókolom a lábát, vagy legalábbis a kezét, ugyanis zseni. Mit érdekel engem, hogy milyen oldali. Az érdekel belőle, amit a színpadon mutat.
A színpad a lényeg, oda vágyik a művész, ott teljesedik ki.”
Az utóbbi hónapok történéseiről is beszélt. Azt mondja, nagyon megviselte őket a karantén.
„Soha el nem tudtam képzelni, hogy az én életemben előfordulhat ilyen. Nem találok szavakat! Az ember egész viselkedése, gondolkodása átalakul. Az előbb itt a recepciónál kezet akart fogni velem egy kedves vendég, én meg csak könyökösre voltam hajlandó. Van egy bájos zöldségesünk, hölgy, rendkívül szeret engem, és „a Gyurikának” mindig küldi az ajándékgyümölcsöt. Most Klárika egyedül ment be az üzletbe, én maradtam a kocsiban, résre nyitottam az ablakot, hogy jöjjön a levegő. Egyszer csak szalad ki a hölgy üdvözölni, én pedig ijedtemben fölhúztam az ablakot. Azóta is szégyellem magam! De hát elmúltam nyolcvan, félti az ember az életét. A járvány alatt megméretődtek az emberi kapcsolataim. Klárika unokahúga, aki szinte a nevelt lányunk, oly csodálatosan gondoskodott rólunk, elmondani nem lehet.”
A teljes interjút itt lehet elolvasni.