Első ránézésre elég merésznek tűnik azt állítani, hogy hasonlóság lenne Izrael 2005-ös gázai kivonulása és a mostani ciszjordániai annexiós tervek között. A The Jerusalem Post munkatársa mégis párhuzamot vont a két esemény között.
Mint Herb Keinon megjegyzi: a kivonulás és az annektálás merőben más lépéseknek tűnnek, miután az első esetben egy állam elhagy egy területet, a másikban pedig kinyilvánítja azt a szándékát, hogy örökre ott akar maradni. Az újságíró szerint azonban vannak megdöbbentő hasonlóságok aközött, ahogy Izrael 2005-ben egyoldalúan kivonult a többségében palesztinok lakta Gázai övezetből, és ahogy manapság a Jordán folyó nyugati partján egyes zsidó települések annexióját tervezi.
Csak felelevenítésként: akkoriban mintegy nyolcezer zsidó „telepes” lakott Gázában, akik fejlett mezőgazdasági tevékenységet végeztek, és akiket az izraeli hadsereg védett éjjel-nappal. Végül Ariel Saron akkori kormányfő kezdeményezésére a telepeseket kihozták a területről – többeket erőszakkal.
Ezt egyébként inkább „leválásnak”, „lekapcsolódásnak”, mint kivonulásnak lehetne fordítani a héberből és az angolból.
Keinon szerint a két intézkedés között a legszembetűnőbb párhuzam az, hogy Izrael – bár amerikai támogatással – mindkettőt egyoldalúan hajtotta, illetve hajtja végre. Mindkét esetben úgy értékelte ugyanis az izraeli kormány, hogy inkább kezébe veszi és maga alakítja a politikai-biztonsági realitást, mintsem hogy a palesztin tárgyalási pozíció túszává váljon. Mindkét esetben arra a következtésre jutott ugyanis Izrael, hogy nincs kivel tárgyalni a másik oldalon.
2000-ben a palesztinok Camp David-ben elutasították Ehud Barak akkori izraeli kormányfő nagyvonalú békeajánlatát, sőt a palesztinok rázúdították a zsidó államra a második intifádát, ez volt Saron döntésének az előzménye. Netanjahu pedig hiába ajánlott tárgyalásokat Mahmúd Abbász palesztin elnöknek még az Obama-érában.
A 2005-ös gázai kivonulás háttere, érthetően:
Mint Keinon rámutat, mind Saron, mind Netanjahu kihagyta azonban a számításból, hogy Izrael nem tudja kontrollálni a másik fél válaszát. A 2005-ös intézkedés után nem sokkal a Hamász palesztin terrorszervezet erőszakkal átvette a hatalmat Gázában a mérsékeltebbnek tartott Fatah frakciótól.
Azóta rendszeresek a rakétatámadások Izrael ellen. A zsidó állam az elmúlt években ezért több terrorellenes háborút is indított az övezet ellen. Erre a realitásra valószínűleg nem számított a néhai Saron, Netanjahunak viszont gondolnia kell arra, hogy az események veszélyes dinamikáját válthatja ki az annexió.
A The Jerusalem Post munkatársa arra is emlékeztet, hogy bár a gázai kivonulást ifjabb George Bush akkori amerikai elnök támogatásáról biztosította, az füstté vált, amikor Barack Obama lett a Fehér Ház lakója, akinek egyik fő célja az volt, hogy leállítsa az izraeli telepes-tevékenységet Júdeában és Szamáriában. Netanjahu számára ez is fontos tanulság lehet, főleg annak tükrében, hogy a novemberi elnökválasztáson akár a demokrata Joe Biden is nyerhet.
Keinon arra is figyelmeztet, hogy bár a gázai kivonulásnak viszonylag nagy volt a társadalmi támogatottsága Izraelben, de amikor a maga az aktus lezajlott, és a televíziók élőben közvetítették, amint zsidó katonák erőszakkal hozták ki a szintén zsidó telepeseket az övezetből, az rendkívül megosztotta az izraeli társadalmat.
A drámai képek igazi traumát okoztak. Valószínűleg most is kell majd hasonlóra számítani, főleg ha a palesztinok erőszakkal válaszolnak az annektálásra, Jordánia esetleg megszakítja a biztonsági együttműködést a zsidó állammal, és az Öböl-menti arab államok is felfüggeszthetik az elmúlt években bimbózásnak indult kapcsolatokat, az EU pedig szankciókat vezethet be Izrael ellen.
Az annexiót egyébként az izraeli társadalom ötven százaléka támogatja, 31 százaléka ellenzi, vagyis hasonlóak az arányok, mint 2005-ben a kivonulás előtt. A támogatás azonban anno drasztikusan lecsökkent a kivonulás után, és ez most is megtörténhet. Izraelnek pedig a külső fenyegetések miatt rendkívül nagy szüksége van a társadalmi kohézióra.
Mint Keinon írja, Saron annak idején erősködött a kivonulás előtt, hogy Izraelnek minden joga meglesz az önvédelemre, ha támadás éri Gázából.
A világ azonban hamar elfelejtette azt az áldozatot, amelyet Izrael hozott a kivonulással, és elvitatta a zsidó állam önvédelemhez való jogát, amikor elindult Gázából a rakétaeső az ország déli részére. Így most is lehet arra számítani, hogy Izraelt el fogja a világ ítélni, ha nem hagyja válasz nélkül az esetleges palesztin erőszakot.
Saron annak idején azt remélte, hogy az arab világgal javulnak majd Izrael kapcsolatai a kivonulás következtében. Az arab országok azonban nem mutattak enyhülést, főleg annak láttán, hogy a zsidó állam hadserege többször is kénytelen volt beavatkozni a Gázából kiinduló terrorral szemben.
Izraelnek azonban az utóbbi években kemény munkával sikerült viszonylag jó kapcsolatokat kialakítani az Öböl-menti arab országokkal, amelyek szintén Iránt tartják a térségbeli legnagyobb biztonsági fenyegetésnek. Az annexió ezekre a kapcsolatokra is negatív hatással lesz majd.
A zsidó államnak tehát jelenleg ezen a téren is van vesztenivalója – írja a The Jerusalem Post munkatársa.
