Dombi Gábor: Osztályellenségek – Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai című könyvéről írva nem tekinthetek el attól, hogy a feldolgozott ügyet egyrészt tágabb, ha úgy tetszik, makrohistóriai szempontból tárgyaljam, másrészt a szerzőhöz hasonlóan beleszőjem a saját családom történetét, azaz a mikrohistóriát is.
Kezdjük a tágabb összefüggéssel, azzal, hogy a kitelepítések (más intézkedésekkel, így a kényszermunkatáborokkal, a „magyar gulággal”, a recski büntető intézménnyel, és a déli határsávban épülő erődvonallal) vitathatatlan fordulópontot jelentettek a Rákosi-rendszer belső fejlődésében.
1951 volt az az év, amikor a rendszer „kimutatta a foga fehérjét”. A társadalom számára ekkor vált egyértelművé, hogy a hatalom nem egy hagyományos értelemben vett politikai párt, hanem egy, paranoiás ideológiai elvakultságban szenvedő szűk vezetés és a „pokolból felmerült ember” kezében van. (A Szovjetunióba deportált, majd onnan visszatért kisgazda politikus, Kovács Béla nevezte így Rákosi Mátyást 1956-os forradalom idején, Pécsen.)
1951 májusában jelent meg a ”Mene tekel ufarsin” a falon, amit egykor Dániel próféta olvasott a babiloni király palotájában. És a láthatatlan kéz azt üzente, hogy a „népi demokráciának” befellegzett. Amit a korabeli pesti vicc így fogalmazott meg: „Hol ér véget a pesti metró?” A válasz: „Oslóban”.
Rákosi az immár a vízfejjé nőtt Államvédelmi Hatóság közreműködésével előbb leszámolt a koalíciós időszak riválisnak tekinthető politikusaival, aztán az egyházakkal, majd koncepciós pereket rendezett a kommunisták és a szociáldemokraták ellen. Végül az egykor Moszkvából visszatért vezetők a szó szoros értelmében légüres térbe kerültek, engedelmes végrehajtókkal és fejbólintó Jánosokkal körülvéve. Utóbbiak feladata volt a leszámolás az „osztályellenséggel”, a régi uralkodó osztályok „maradványaival”.
Jellemző tény, hogy a budapesti kitelepítések végrehajtására kijelölt Zöld Sándor belügyminiszter, aki „belföldi illegális kommunista”, foglalkozására nézve pedig orvos volt, ellenezte a már előkészített kitelepítéseket, és amikor az ÁVH emberei érte mentek, hogy letartóztassák, a családjával együtt öngyilkos lett. Utóda egy Péter Gábor szellemi színvonalán álló, öt elemit végzett szabósegéd lett.
Az 1948-ban „eredményes pártmunkájáért” Kossuth-díjjal kitüntetett Házi Árpád 1951. május 21-e és július 18-a között végrehajtotta 5182 budapesti család, összesen 12740 fő deportálását.
Ami teljes fiaskónak bizonyult: hatására a hazai közvélemény egyértelműen a rendszer ellen fordult, külföldön pedig nem csak a sajtó ítélte az akciót, de a brit alsóháztól kezdve az USA kongresszusáig a politikusok szörnyű diktatúrának bélyegezték Magyarországot.
Dombi Gábor az Állambiztonsági Levéltár kitelepítésekkel kapcsolatos terjedelmes anyagát dolgozta fel, vagyis ugyanabból a forrásból dolgozott, mint Gyarmati György, Palasik Mária vagy Hantó Zsuzsa. Újdonságot jelent, hogy hogy kifejezetten a zsidó vallású, illetve származású áldozatokra koncentrált, akiknek az aránya számításai szerint az összlétszám 20,4 százalékát tette ki.
A nevek önmagukban nem voltak elégségesek a zsidók beazonosításához, bár például az aktív hitközségi tagok, illetve a cionisták ellen indított perekben érintettek esetében ez is elegendő volt. A kutatás szempontjából segítséget jelentettek a kitelepítési adatlapokon és a határozatok ellen fellebbezésekben található egyéb adatok. Jó eséllyel fel lehetett tételezni, hogy ha a családfő foglalkozása pl. a „nagykereskedő”, „cégvezető” vagy „bankár” volt, illetve az izraeli követség által kiadott „alija elővízummal” rendelkeztek, zsidókról volt szó.
Annak, hogy az „osztályellenségek” között nagy számban voltak holokauszt-túlélők (bár akkor még a holokauszt kifejezés ismeretlen volt) figyelemreméltó hatással volt az események visszhangjára.
A külföld reakcióiról Dombi is ír, bár arra nem tér ki, ahol Fábián Béla, a harmincas években Magyarországon aktívan politizáló, majd emigrált zsidó parlamenti képviselő szervezte Washingtonban a tiltakozást a kitelepítések ellen.
A későbbiek szempontjából nagyobb volt a jelentősége a hazai reakcióknak. Egyrészt a hivatalos zsidó hitközségi szervezet (a mai Mazsihisz elődje) végérvényesen kompromittálta magát azzal, hogy az Új Élet című újságjában 1951 júliusában a kitelepítések védelmére kelt az „imperialista rágalmakkal” szemben. (Igaz, közben az elnök, Stöckler Lajos sokat tett azért, hogy a vidéki zsidó öregotthonok befogadják a távoli falvakba és tanyákra száműzött öreg és beteg, gyakran már haldokló zsidókat, de ezt kevesen tudták.)
Másrészt minden ötödik kitelepített egzisztenciájától már megfosztott, a társadalom perifériájára szorított zsidó volt. Ez a pártállam egyre erősödő ellenzékét arra késztette, hogy felülvizsgálja addigi nézeteit. Konkrétan arról van szó, hogy 1945 és 1948 között, a koalíciós időkben a kommunistaellenesség még összefonódott az antiszemitizmussal.
A „zsidókérdés”, tekintettel Rákosi Mátyás és a „négyesfogat”, valamint vezető „szakkáderek” jó részének származására, évekig napirenden volt. Ezt tükrözte Márai Sándor 1946-os naplóbejegyzése:
„A zsidók a bolsevizmusban egyféle büntető expedíciót látnak mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki nem zsidó. Akkor is annak látják, ha meggyőződésük, hogy a bolsevizmus ellenkezik egyéni érdekeikkel.”
Az, hogy ennyi zsidót deportáltak a fővárosból, olyan keresztényekkel együtt, mint Lázár Andor, aki 1937-ben a faji törvények elleni tiltakozásul lemondott igazságügyminiszteri tisztségéről, azt bizonyította, hogy a kommunizmus nem válogat az áldozatok között, a „régi elitet” en bloc ellenségnek tekinti. Vagyis az egész magyar társadalom közös érdeke, hogy megszabaduljon Rákositól és bandájától. Ez a felismerés már az 1956-os forradalmat készítette elő.
Dombi Gábor rövid könyvében határozottan állítja, hogy a kitelepítések fő célja a fojtogató lakáshiány viszonyai között ingatlanok és ingóságok megszerzése volt a „megbízható káderek” számára. Ez a szempont bizonyára nem volt mellékes, de hasznos lett volna, ha megvizsgálja, kinek a birtokába jutottak a kitelepítettek lakásai. De ő is felveti, hogy szoba-konyhás, gangra nyíló lakások bérlőit is elvitték, és ezekben az esetekben a „lakásszerzés” nem lehetett a fő szempont. És jó lett volna többet megtudni arról, milyen kritériumok alapján került valaki a kitelepítendők listájára.
Mint a nagyapám, Taub Lajos.
Az ő felesége, akit Emmi néniként ismertem, egy, a munkaszolgálatban agyonlőtt nagykereskedő özvegye volt. Kettőjüket végül azért húzták le a listáról, mert a nagybátyám, Tabi László humorista értesítette erről főnökét, a Ludas Matyi főszerkesztőjét. Ő a kevés számú volt moszkvai emigráns egyike volt, akiből a sztálinizmus sem ölte ki az együttérzést és a segítőkészséget, úgy, mint pl. Révai Józsefből. Gábor Andor hozatta vissza lapja volt munkatársát, Királyhegyi Pált is Adácsról, bár erről Dombi Gábor nem talált dokumentumot az Állambiztonsági Levéltárban.
https://zsido.com/zsidok-deportalasa-budapestrol-1951-ben-2/
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.