Bevallom, elfogult vagyok a Netflix új, Unortodox című sorozatával szemben, mivel majd egy évtizedet éltem a filmben bemutatott haszid közösség vonzáskörzetében és számos felejthetetlen sábátot és ünnepet töltöttem a brooklyni Williamsburg városnegyedben. Rengeteg barátság született, többségükkel ma, sok ezer kilométer és vagy húsz év távlatából is szoros kapcsolatot ápolok. Ezért, ha úgy tetszik, szakmai szemmel is néztem végig a négyszer majd egy órás epizódot.
A történeti szál mellett kritikusan vizsgáltam az öltözködés pontos megjelenítését, a jiddis nyelv kiejtését, ahogy ezt tettem egy másik, szintén alapvetően jiddisnyelvű sorozat, a Shtisel esetében is. Találtam is hibát bőven, igaz, ezek majd mind olyanok, melyek felett simán át lehet el lehet menni, egyrészről mivel a történet szempontjából teljesen érdektelenek, másrészről, mert csak az éles szemű és vájt fülű néző veszi őket észre. A mű-strájmlik (prémes ünnepi sapka utánzatok) például úgy álltak némely színészen, mint tehénen a gatya, ezt a szőrmesapkát ugyanis nem fülig behúzva, hanem a fejen hetykén ültetve hordják. Szintén csak „profiknak” tűnik fel az a fura testtartás, melyet néhány színész felvett. Ugyanis ahány zsidó, annyiképpen áll, de imádkozás közben úgy egyik sem, mint egy bokszoló a meccs alatt.
Ami a történetet illeti, már az előzetest látva kifejezetten érdekelt a szatmári haszid közösségből egyenesen az európai liberális élet központjába, Berlinbe menekülés története. Erre szokták mondani, hogy ilyen fikciót csak az élet tud kitalálni.
Érthető, hogy az alkotók egy olyan, egyébként valós történetet akartak bemutatni, mely egyaránt tartalmaz csalódást, szerelmet, fájdalmat és kitaszítottságot. Az, hogy ultraortodox zsidók százezrei élnek tökéletes boldogságban világszerte, így a brooklyni Williamsburgben is, nyilván nem hordoz semmilyen hírértéket. Az annál inkább, ha egy ráerőltetett házasságból számos csalódás miatt menekülő 19 éves lány egy szép napon otthagy csapot és rabbit, hogy stílusos legyek, és meg sem áll Berlinig, ahol édesanyja él boldog leszbikus kapcsolatban, miután ő maga is elmenekült az ultraortodoxia ármánya elől vagy tizenöt éve.
A filmbeli Esther Shapiro története Deborah Feldman önéletrajzi ihletésű, nagy sikerű regényén alapul és rámutat számos, az ultraortodox közösségeket jellemző sajátosságra. Például arra az embertelenül nehéz társadalmi nyomásra, mely a környezetnek való megfelelés miatt nagyobb jelentőséget tulajdonít annak, mit mondanak a szomszédok, semmint annak, mit szeretne egy alkoholista apja miatt nagyszülei által felnevelt fiatal lány.
Megismerjük a haszid zsidók szinte feltétlen bizalmát rabbijuk remélhetően bölcs tanácsaiban, és találkozunk korábban „kiugrott”, de aztán jobb belátásra tért, de korábbi életmódjának nyomait máig megőrző haszid zsidó kemény legénnyel is.
Ultraortodox közegben élni, mint a sorozatból kiderül, nem habos torta. A közösség által biztosított védőhálónak komoly ára van, a rendszerbe bele kell simulni, a társadalom nem nézi jó szemmel, ha valaki furcsán, másoktól eltérően viselkedik, beszél vagy gondolkozik. Az okostelefonok, internet és televízió hiánya miatt a fiatalok sokszor a házastársi együttlét szexuális oldalát egyáltalán nem ismerik. Az esküvő előtt egy szexuális felvilágosító látja el tanácsokkal a házasodó arát, akinek lelkére van kötve, hogy a házastársi együttlét kizárólag reprodukciós célokat szolgál, hiszen nincs magasztosabb cél az életben, mint gyermeket nemzeni.
Mi nézők, kínosan feszengünk a kanapén, miközben nézzük, hogy a fiatal pár miként csetlik-botlik esténként, mikor Yanky, a zárkózott és naiv ifjú férj, talpig pizsamában és fedett fővel áttelepszik a még zárkózottabb, de lényegesen kevésbé naiv Esther ágyába, hogy teljesítse házastársi kötelességét. Minden együttérzésünk és szimpátiánk a tapasztalatlan Estheré, aki a sorstól nem sok jót kapott.
A sorozat alkotóinak sikerült rendkívüli alapossággal bemutatni Esther különös történetét, nincs néző, aki ne táplálna mély együttérzést a jobb sorsra érdemes lány iránt. Minden bizonnyal nem állt szándékukban szimpatikusnak bemutatni a szatmári haszid, vagy egyáltalán az ultraortodox közösséget. Ez is sikerült.
Ami azonban nem sikerült, az az, hogy a történet végén megtudjuk, ki lesz boldog abban az új felállásban, amelyben Esther az életét Berlinben folytatja, a brooklyni zsidók meg visszamennek élni egyszerű, de számos szigorú szabály alapján élt életüket.
Megyeri Jonatán összes cikkét elolvashatja itt.
Ha az ultraortodoxia annyira funky, akkor miért nem engedik ki a szatmári haszidok a fiataljaikat egy kicsit a világba, ha annyira magabiztosak, hogy úgyis visszatérnek és maradni akarnak majd miután belátták, hogy minden más létforma örömtelenebb és gondterhesebb az övékhez képest?
Nem látni ezt a magabiztosságot sajnos az ultraortodox közösségekben, és ez nem véletlen.
A haszidizmus alapgondolatai nagyon szépek. De mivé lett az, hogy az urat örömmel, vidámsággal és nem önsanyargatással kell szolgálni. Néhány irigy öregember és öregasszony ellopta ezeket az eszméket és kiforgatták elég durván.
Lehet azon elmélkedni, hogy a haszid közösségen kívül sem boldog minden egyed, és a közösségen belül is vannak vidám pillanatok, de ez az érvelés nagyon messze van a logikától, és nem teszi láthatatlanná mindazt az agressziót, elnyomást és megalázást, amivel a közösség tagjai egymást „szórakoztatják” természetesen az úr még nagyobb dicsőségére.
Tudtommal, a zsidó vallás kimondottan „felvilágosultan” áll hozzá a szexualitáshoz. A férfinak kifejezett feladata kielégítenie párját, az egyes előírások/tanácsok (nem jut eszembe a nevük) még arra is kitérnek, hogy ehhez bármilyen, mindkét félnek megengedett pozíció megengedett. Ezt a Zsidó nő című könyvben olvastam. Miért volna ez a hászid közösségben ennyire más, ennek ellentmondó? Olyan kérdés is felmerült még bennem, hogy mikor készül Netflix-film azokról a nőkről, akik a muszlim közösséget hagyták el. Pontosabban az ő bujkálásukról, ha egy ilyet egyáltalán túléltek. Esetleg a háttérben olyan felvilágosult tüntetőkkel, akik a muszlim nők azon jogáért tüntetnek, hogy csadorban járhassanak. Mondjuk őróla: Ayaan Hirsi Ali. De tudom én: egy ilyen film súlyosan iszlamofób volna, azt meg nem szeretjük.
…mindkét fél számára élvezettel járó pozíció megengedett – ezt akartam írni.