Az emberre rátelepszik valami fátyolos, régi érzés, mint amikor még betonsorompó volt Hegyeshalomnál és megemelkedett az ember pulzusa, ha közelített a határ felé. Kárpáti Iván esszéje.
Történt pedig, hogy évekkel ezelőtt elkezdtem átjárogatni egy felvidéki lányhoz. Én, a belbudai. Az ezzel kapcsolatos kultúrsokkot részben már érintettem egy korábbi írásomban. Ha valakinek mondom, hogy indulok Szlovákiába, akkor tízből tízen azt mondják, hogy „ja, csak ide ugrasz át?”. Aha, ide 300 kilométerre! Nem csak a Csallóközben élnek még magyarok, hanem keleten is, a Bodrogközben.
Szóval mi itt is élünk, ott is élünk, itt is dolgozunk, ott is dolgozunk, folyton úton vagyunk. Ő szlovák állampolgár, nevére rátapadt egy „ova”. Ennek eddig a világon semmi jelentősége nem volt az életünkben (We love EU!), most hirtelen lett. Igazából még fel sem fogtam.
Én nem mehetek át Szlovákiába, ő átjöhetne Magyarországra, de akkor visszatérve karanténba kellene mennie. Idős szülei, munkája ott, testvére, unokahúga és én itt. Kicsit sok lett hirtelen ez az itt-ott, még leírva is. Sátoraljaújhelynél szoktam átmenni a „kishatáron”, ez most így néz ki, görcsbe rándult a gyomrom, amikor megláttam:
Fun fact: ez a határátkelő igazi velünk élő Trianon.
Ott a háttérben egy vasúti átjáró van, a határ majdnem centire pontosan a sorompónál lett meghúzva, mert Csehszlovákia arra hivatkozott, hogy csak ezen az egy vonalon érheti el Kárpátalját. A képen nem látszik, de jobbra, az egykori átkelő épületében, már szlovák oldalon, egy azaz 1 méterre a magyar területtől egy kaszinó működik, amolyan ká-európai laszvegasz, gyakorlatilag a senki földjén.
Az még hagyján, hogy én most nyafogok, de a becslések szerint legalább 17 ezer ember naponta ingázik munkába, iskolába. Ők állítólag kaphatnak igazolást, de nem tudom, ez mennyire működik a gyakorlatban. Sok helyen nyilván sehogy, mert a kisebb átkelőket teljesen lezárták.
Az emberre rátelepszik valami fátyolos, régi érzés, mint amikor még betonsorompó volt Hegyeshalomnál és megemelkedett az ember pulzusa, ha közelített a határ felé. Halkan jegyzem meg, én még elkezdem magamat fegyelmezni, ha útlevelet, igazolványt kell mutogatni valami közegnek, bárhol a világban.
A szocializációm része lett, ezt már nem tudom levetkőzni, nem tudom jól elmagyarázni a 12 éves lányomnak, aki pont leszarja. Amikor jön velem, néha meg is kérdezi: most külföldön vagyunk?
Ezzel mostanáig én is így voltam, ez volt a kivétel, ez a kis átkelő, ahol ezerszer gurultam át a síneken úgy, hogy eszembe sem jutott, más országba érkeztem. Odaát sem úgy élem a napjaimat, hogy külföldön vagyok, a szlovák feliratokat egy idő után nem veszi észre az ember, és nem valami mélymagyar, melldöngetős póz miatt, egyszerűen így természetes.
Nem is olyan messze van innen Nagyszelmenc (Veľké Slemence), az ukrán oldalon pedig Kisszelmenc (Малі Селменці). Ez egy falu, magyar falu volt.
1946-ban a szovjet határőrök 24 óra leforgása alatt hat méter magas deszkapalánkot építettek a település közepén. Családok lettek szétszakítva egy pillanat alatt.
A történelem végighasított a tájon, ahogy a helyiek mesélik, még Sztálin ujja is látszik az új határon, ott ahol a vonalzót lenyomta megugrott picit a ceruza, pont náluk. Hát, a térképre ránézve, lehet benne valami…
2013-ban jártam ott először és a rendszerváltás óta pont itt fogott el ismét az a harctéri izgalom. Beszántott határsáv, szögesdrót, torony, morcos usankás határőrök Kalasnyikovval. Évekkel ezelőtt harcolták ki a helyi magyarok, hogy legalább gyalog át lehessen menni. Egy kettévágott székelykapu darabja van az egyik és a másik oldalon is.
A szlovák részen 1 euróért le lehet tenni a kocsit, aztán kap az ember az útlevelébe egy ukrán pecsétet és már át is lépett egy másik világba. Az ukrajnai oldalon szinte az összes házat vegyesbolttá alakították, ahol az európai árakhoz képest nagyon olcsón lehet kapni a menyasszonyi ruhától és hamisított vodkától, a csokoládén át a cigiig mindent. 30 éves Ladák álltak sorba, amik iránytaxiként bevisznek Ungvárra.
Véletlenül pont úgy jött ki ez a túra, hogy egy hét múlva indultam életemben először Amerikába, az ukrán pecsét kapott egy társat a Homeland Security hasonlóan barátságos képviselőjétől. Az az útlevelem már lejárt, de eltettem emlékbe. Texasban rögtön át is élhettem a végtelen semmit, a határok nemlétét, amikor mondjuk jobbra kanyarodsz és mész tovább egyenesen 1000 kilométert.
Ha ennek a járványnak egyszer vége lesz és elgurul az a rohadt sószóró Tátra az út közepéről, megállok a kocsival, életemben először gyalog megyek majd át, kiélvezem minden pillanatát a szabadságnak, amit eddig én természetesnek vettem, és ami gyorsabban illant el, mint azt az elmúlt évtizedekben bármikor is gondoltuk volna.
