A világ vezetői nem tanultak a múlt hibáiból. Inkább elfordulnak, csak ne kelljen beavatkozniuk az üldözöttek érdekében.
A nyugati világ vezetői a második világháború szörnyűségei után néhány pillanatig komolyan bíztak benne, hogy egy ilyen hatalmas trauma után jobb világot építhetnek. Ebben a szellemben írták meg azokat a nemzetközi szerződéseket, amelyeken a mai rendszer alapszik.
Az ENSZ Alapokmánya tulajdonképpen egy utópisztikus dokumentum, amely jogilag bevezette az „erőszak tilalmát”, vagyis az önvédelmen kívül betiltotta a háborút. 1948-ban pedig „betiltották” a népirtást is az ún. genocídium-egyezménnyel.
Azonban hamar kiderült, hogy a háború romjaira ráépített világ semmivel nem jobb, mint a korábbi, mivel törvényekkel nem lehet jobbá tenni az emberiséget.
Az elmúlt hetvenöt év azt mutatja, hogy a világnak sikerült egy olyan nemzetközi rendszert felépítenie, amely nem akadályozza meg sem a háborúkat, sem a népirtásokat, és mindig mindenre csak azután reagál, hogy a baj már megtörtént. Egy olyan rendszer épült, ahol a politikusok jogi definíciókkal magyarázzák meg a közömbösséget.
Az ENSZ nem akadályozta meg sem Ruandát, sem Kambodzsát, sem a mianmari muszlim rohingyák ellen jelenleg is zajló atrocitásokat. Ennek az egyik oka az, hogy a nemzetközi jogrendszer úgy lett megalkotva, hogy tele legyen kiskapukkal. Például az említett genocídium-egyezmény nem tartalmaz univerzális jogvédelmet, hanem csak a csoporton belüli egyéneket védi.
Ráadásul az országok azzal szoktak trükközni, hogy nem ismerik el a népirtás tényét, és ezzel a politikai aktussal megússzák a beavatkozást, hiszen amint elismerik a népirtást, onnantól kezdve kötelesek lennének tenni valamit.
A genocídium mindig a kisebbségeket érinti, de politikai okokból a mai napig nincsen számukra univerzális védelem a nemzetközi jogban. Így a kisebbségek kezelése belügynek számít. Ha atrocitások történnek, a vétkes országok mindig azt nyilatkozzák, hogy senkinek nincs joga beavatkozni, mert az sérti a nemzeti szuverenitásukat.
A háború utáni nemzetközi rendszer legnagyobb csődje az 1993-as ruandai népirtás volt. Itt az ENSZ gyakorlatilag megvárta, amíg lezajlik a mészárlás, és csak utána küldött békefenntartókat.
Az eset azt is tesztelte, vajon hogyan reagálnak a nyugati hatalmak, ha egy távoli országban emberek ezreit ölik meg. Az Egyesült Államok élén Bill Clinton állt, aki évekkel később elnöksége legnagyobb hibájának nevezte, hogy nem avatkozott be. A népirtást végző hutu törzs mindössze 100 nap alatt 1 millió tuszit mészárolt le.
Az ENSZ hónapokig várt, hogy elismerjék a népirtást tényét, ami beavatkozásra kényszerítette volna a Biztonsági Tanácsot. Addig húzódoztak, míg végül már nem volt mit megakadályozni.
Az európai országok is leszerepeltek a konfliktus alatt. A franciák voltak ugyanis azok, akik kiképezték a hutukat, és a népirtás után katonai erővel védték a menekülő gyilkosokat. A franciák esetében az a vád is elhangzott, hogy a békefenntartóik által uralt területeken folytatódott a népirtás. Ennek ellenére a francia kormány sose kért bocsánatot, Sarkozy elnök hírhedten csak annyit mondott több mint tíz évvel az események után, hogy: „Franciaország súlyos hibákat követett el a helyzet megítélésében.”
Ruanda után a világ vezetői kijelentették, hogy ilyen többet nem fordulhat elő. Aztán jött Mianmar.
Mianmar (korábbi nevén Burma) az a klasszikus gyarmati ország, amelynek határait a 20. században húzták meg, és ahol számtalan nyelv és nép található. A lakosság 88%-a buddhista. Az országban a háború óta állandósult a káosz, és a szocializmus bukása után, a 2010-es évek elejéig katonai diktatúra uralkodott. A rezsim ellen harcoló mozgalom fő alakja Aun Szan Szu Kji volt, aki 1991-ben béke Nobel-díjat kapott.
Vele kapcsolatban a nyugat elkövette azt a hibát, hogy csak azt nézte, mi ellen harcol, de azt nem, hogy miben hisz. Szu Kjit a 90-es években Time magazin „modern” Gandhinak kiáltotta ki, aki majd elhozza a demokráciát a harcoktól megfáradt Mianmarnak. Szu Kji 2016-ban lett az ország kormányfője, aki néhány hónappal később, a rohingya népesség elleni atrocitások idején megmutatta az igazi arcát.
Mianmarban a buddhista milíciák 2017 óta 700 ezer muszlim rohingyát üldöztek el az országból, és több mint húszezer embert ölte meg. A mianmari vezetés a menekültek százezrei és a leégett faluk műholdfelvételei ellenére is azt állítják, hogy ők csak a muszlim szélsőségesek ellen harcolnak, és egyetlen civilt sem bántottak.
A világ vezetőinek egy része elismerte a népirtás tényét, bár az Egyesült Államok megállt az etnikai tisztogatás jelzőnél. A ronhingyák helyzetének nehézsége, hogy Mianmar nem ismeri el őket a saját lakosság részeként, tehát nem rendelkeznek állampolgársággal. A több százezer Bangladesbe menekült embert a bangladesi vezetés nem akarja megtartani, és szeretnék, ha visszatérnének Mianmarba.
Három év után most januárban a Nemzetközi Bíróság felszólította az ország vezetését, hogy védje meg a maradék rohingya lakosságát.
2018-ban a buddhista militánsok célba vették a mianmari keresztényeket is. A keresztények száma az országban eléri a 4 millió főt, akik közül mára már több mint 150 ezer vált belső menekültté, és a hírek szerint folyamatosak az ellenük elkövetett atrocitások.
A Nemzetközi Bíróság felszólítása nem jelent semmit, mert az ENSZ bíróságának nincs semmilyen eszköztára arra, hogy valóban megakadályozzon egy népirtást.
De nem csak a rohingya népesség van veszélyben jelenleg: továbbra is zajlanak Kínában az ujgurok elleni intézkedések. Decemberben került nyilvánosságra, hogy a kínaiak félmillió ujgur gyereket vettek el a családjuktól és állami intézményekbe hurcolták őket, „hazafiasságra” nevelés céljából. Ez az aktus a nemzetközi jog szerint már kimeríti a genocídium kategóriáját.
A nemzetközi rendszer akkor sem működött, mikor az Egyesült Államok néhány évig hegemónként uralkodott az 1990-es években. A rohingyák és az ujgurok ügye a nagy médiaérdeklődés ellenére sem nyert valódi támogatókat. Ez részben annak is köszönhető, hogy aki tenni akarna valamit, annak Kínával kellene szembe mennie.
A világ vezetői mindig úgy beszélnek a népirtásról, mintha olyan csak a múltban történt volna, vagy politikai nézettől függően az ellenfél ideológiájának végcéljaként ijesztgetnek vele. Etnikai tisztogatások azonban jelenleg is zajlanak. A politika akadályozza a cselekvést, és sokszor még a tett elismerését is. Sokan pedig egyszerűen azt érzik, hogy Mianmar távol van, távol vannak az ujgurok, mi köze a nyugati világnak ezekhez az eseményekhez?
Elvileg az ENSZ alapkövetelménye, hogy békeszerető nemzetek legyenek a tagjai, eredetileg minden országnak kötelessége tiszteletben tartani a legalapvetőbb emberi jogokat. Elie Wiesel mondta a Nobel-békedíj átvételekor, hogy „ha nőket és férfiakat üldöznek a faji hovatartozásuk, vallásuk, vagy politikai nézetük miatt, akkor annak a helynek, legyen bárhol, a világ közepévé kell válnia.” A világ sokkal messzebb van ettől, mint akár harminc éve.
Sokan megrendülnek, ha tűzvészek pusztítják a természetet, vagy megsiratják a gleccserek olvadását, de ha az ember ember ellen támad, akkor csak kevesen tiltakoznak. Az univerzális emberi jogok pont akkor szorultak háttérbe, mikor a leginkább lenne szükségük védelemre.
A nyugati világ azzal kérkedik, hogy megmentheti a földet a klímaváltozástól, miközben nem tudja és nem is próbálja megmenteni azt, ami igazán számít: az embert.
