Abdalla Chatila tavaly novemberben 180 millió forintnyi összegért felvásárolt egy tucatnyi náci ereklyét. A Jad Vasembe kerülő tárgyakról, libanoni értetlenségről, európai antiszemitizmusról is beszélgettünk vele Krakkóban, ahol egy nemzetközi konferencián Dávid király-díjat vehetett át az Európai Zsidó Szövetség (EJA) vezetőjétől.
Ön Libanonban született, kettős állampolgárként több mint harminc éve Svájcban él. A tavalyi vitatott müncheni aukciót nagy médiaérdeklődés kísérte. Mi késztette arra, hogy egyáltalán belevágjon a dologba?
Eljutott hozzám is Menachem Margolin rabbi panasza, miszerint a németek a tiltakozások ellenére sem voltak hajlandóak leállítani az árverést. És igazuk volt, valóban nem volt jogi alap arra, hogy leállítsák. Úgy gondoltam, az egyetlen lehetőség arra, hogy ne jussanak azok tárgyak rossz kezekbe, ha felvásárolom őket.
Svájc egyik leggazdagabb, arab származású emberét miért érdekli az, hogy mit gondol egy rabbi?
Engem nem az érdekelt, hogy mit mondott egy rabbi, hanem sokkal inkább a jelenség. Hogy lehetséges az, hogy náci kultikus személyek emléktárgyai 2020-ban bárki által hozzáférhetőek?
Miért nincs olyan jogi korlát, hogy ezeket a gyilkos eszméket megtestesítő relikviákat ne lehessen terjeszteni?
Emlékszik a napra, amikor értesült az egész vitáról?
Igen, a feleségemmel épp Párizsban voltunk amikor olvastam az újságban.
És akkor ott azt mondta a nejének, hogy drágám, nekem most ezt meg kell vennem és oda kell adnom a zsidóknak?
Elsőre nem akartam odaadni senkinek. Meg akartam őket semmisíteni. Aztán egy nappal később azt gondoltam, hogy nem az én tisztem eldönteni, mi legyen a tárgyakkal.
Az merült fel bennem, hogy talán odaadom a zsidóknak, mert ők azok, akik megérdemlik, hogy eldöntsék, mi legyen az ereklyék sorsa.
Mivel már korábban adományoztam a Keren Hayesod izraeli adománygyűjtő szervezetnek, úgy véltem, ők lehetnek azok, akiket ismét meg fogok keresni. Titkon bíztam abban, hogy nekik is eszükbe juthat az én gondolatom – jelesül, hogy a legjobb végső hely a Jad Vasem lehet.
Még az izraeli államelnök is meghívta tettéért. Hitte volna, hogy az egésznek ekkora visszhangja lehet?
Egyáltalán nem. Reméltem, hogy az izraeliek nem fogják bánni a döntésemet, de hogy ennek ilyen következményei lesznek, arra gondolni sem tudtam volna. És bevallom, azt sem hittem, hogy a Közel-Keleten ilyen sokan lesznek a tettem ellen. Úgy vélem, hogy valami nagyon nincs rendben, hiszen amit én tettem, az csak egy normális emberi gesztus volt.
Biztos vagyok benne, hogy sok más ember is ezt tette volna helyettem. Felfoghatatlan, hogy egy ilyen gesztus ennyi gyűlöletet tud ébreszteni más emberekben, akik nem szívlelik Izraelt.
Számomra a szokatlanul felkorbácsolt indulatok ellenére az egész ügy olyan egyszerű, mint amikor egy kisgyermek egyedül sétál át a forgalmas úton, és te közbelépsz, hogy megmentsd. Ennyi.
Fenyegetést nem kapott?
Összesen 2-3 ilyen tartalmú üzenet jutott el hozzám. Azonban, mutatva a helyzet abszurditását, voltak olyan arab országokban lévő alapítványok – például Libanonban –, amelyeket ugyan már régóta támogatunk, most egyszerűen megtagadták azt, hogy a jövőben is pénzt fogadjanak el tőlünk… Maga ezt érti?
Talán majd marad más alapítványoknak is… Abba például belegondolt már, hogyan reagálna arra, ha esetleg más zsidó szervezetek is keresnék a támogatásáért?
Persze ez átfutott már nekem is a fejemben. A célom a jövőben továbbra is az, hogy nem ilyen vagy olyan ügyeket akarok támogatni. Sokkal inkább akarok a toleranciáról beszélni és arról, hogy mindannyian tudunk tenni – a saját lehetőségeinkhez mérten – azért, hogy jó dolgokkal próbáljuk jobbá tenni a világot. Nekem ez a fő üzenete annak, hogy most itt lehetek.
Talán vannak, akik azt gondolhatják, ez akár egy szokatlan üzleti fogás is lehetett, és november óta csak úgy áramlanak önhöz az izraeli befektető partnerek…
Hogy egyértelmű legyek: egyetlen új izraeli üzletember sem keresett meg a novemberi akcióm óta. Talán tudják, hogy nálam nem ez számít. Én ingatlanfejlesztéssel foglalkozom, és hosszú ideje vannak érdekeltségeim szerte a világban, vagyis dolgoztam, és most is dolgozom izraeliekkel és zsidókkal is.
Összességében hogy érzi, mennyiben változott az élete az elmúlt pár hónapban?
Ugyanaz vagyok, aki egy éve voltam. Egy ember, akinek fontos, hogy milyen világban él, aki figyel arra, hogy mi zajlik körülötte.
Örülök annak, hogy ezen a konferencián európaiként jobban beleláthattam abba, mi zajlik a kontinensen. A növekvő antiszemitizmus jelensége mindenkit egyaránt érint, mert az egymás iránti elfogadásról, az emberi együttműködés kérdéséről is szól.
Azok alapján, amit az önök minisztere itt elmondott, azt gondolom, hogy a magyar zsidó közösség szerencsésnek érezheti magát, hogy olyan kormánya van az országnak, amelyik ennyire egyértelműen mögötte áll, és hogy határozottan fellép az antiszemitizmus ellen is.
Követendő példának érzem azt, ami Magyarországon van. Bárcsak minden más országban lenne erő ahhoz, hogy megvalósítsák azt a biztonságot, amely az önök országát jellemzi.
Úgy tudom, ön keresztény.
Az vagyok, de nem járok templomba. Én nem a vallásban, én az emberekben hiszek.
