200 éve született George Eliot, aki megírta az angol irodalom első filoszemita nagyregényét.
„Azt hiszem a haladásnak a legfontosabb alapelve az emberi választás. Júdea fiainak választaniuk kell ahhoz, hogy Isten is újra kiválassza őket. Akkor jön el a messiási kor, mikor Izrael végre egy akaraton kitűzi a nemzeti zászlót.”
Ezek a sorok az 1876-ban megjelent Daniel Deronda című regényben találhatóak. A kiadás évében Herzl Tivadar még tinédzser volt és a cionista mozgalom is gyerekcipőben járt. George Eliot műve egyedülálló az angol irodalomban. Nem elég, hogy semmibe vette a korszellemet és pozitív zsidó szereplők garmadáját vonultatta fel, de még szembe is állította a zsidóságot a hideg és sokszor kegyetlen angol arisztokráciával. A címszereplő zsidó identitáskeresése, amely végül abban teljesedik be, hogy a regény hőse elindul „keletre”, meglepte a viktoriánus olvasókat.
Később majdnem sikerült elérnie a brit irodalomtudósoknak, hogy kivágják a „zsidó részt” a regényből, és a mai napig számkivetett pozíciót foglal el a mű az angol irodalomban.
A könyv az európai zsidóság körében sikert aratott, bár nem tudtak mit kezdeni az írónő zsidó nacionalizmusra való felhívásával, ami a nyugat-európai zsidó körökben nem volt divatos nézet. Mikhal Dekhel írónő és irodalomprofesszor a regény zsidó fogadtatásáról írt esszéjében leírja, hogy George Eliot gyakorlatilag megelőzte a cionista mozgalmat. Dekhel idézi Daniel Deronda első héber fordítójának, David Frishmannak a jogos kérdését:
„Mi indította őt arra, hogy prófétáljon a jövőnkről, és arra szólítson fel, hogy térjünk vissza Cionba?”
George Eliot Mary Ann Evans néven született, 1819. november 22-én, Nuneatonban, Észak-Angliában. A kislány Mary Annt csúnyácskának találták, aki nem reménykedhet abban, hogy jó házasságot fog kötni, ezért nagyobb szabadságban nevelték, mint akkoriban szokás volt. Remek nevelést kapott, több jó iskolába járatták. A kereszténység és a vallás már gyerekként mélyen foglalkoztatta, amelynek egyik oka az lehetett, hogy egyik első tanítója egy evangéliumi keresztény hölgy volt. Az anglikán vallásból azonban hamar kiábrándult, ami sok konfliktust okozott a családjában. Mary Ann első találkozása a zsidó kultúrával Josephus Flavius: A zsidók története című műve volt, amit még tinédzserkorában olvasott el.
Az éppen birodalmat építő Nagy-Britanniában nem volt divat filoszemitának lenni, a zsidóságra általános gúnnyal és megvetéssel tekintettek, egyedül azokat a zsidókat fogadták el, akik feladták az identitásukat és asszimilálódni próbáltak.
Mary Ann Evans már fiatalon elkezdett fordítani és több újságban is publikálták a műveit. Harmincéves korában állt tudatosan irodalmi pályára, de első regénye csak tíz évvel később jelent meg 1859-ben, és ekkor lett Mary Ann Evans-ből, George Eliot. Később a „Middlemarch” és „A vízimalom” című könyveivel nagy sikert aratott, ezek a művei a mai napig részei az angol irodalmi kánonnak.
Beváltva a rokonság jóslatát, valóban nem ment férjhez, hanem megismerkedett George Henry Lewes filozófussal, és annak ellenére, hogy a férfi házas volt, összeköltöztek. Ez a viktoriánus képmutatás korában hatalmas botrány volt. Bár a kor írói és írónői morálisan kétségbe vonható életet éltek, a társadalom elvárta, hogy fenntartsák a látszatot. Ezt Lewes és Evans nem tette meg, ezért gyakorlatilag páriákká váltak.
Christopher Hitchens, a ma már leginkább csak ateizmusáról ismert író, 1989-ben a The Threepenny Review-ban megjelentetett egy írást „Daniel Deronda védelmében” címmel. A cikkben Hitchens Lewesnak tulajdonítja, hogy az írónő filoszemita nézetekre tett szert. A számkivetett pár ugyanis körbejárta Európát és a zsidó körökben is mozgó Lewes bevezette Evans-t a zsidó kultúrába. Az írónő első meghatározó élménye a zsidósággal kapcsolatban Frankfurtban volt, ahol meglátogatták a helyi zsinagógát.
Később Mary Anne Evans megismerkedett a kor híres angol költőházaspárjával, Robert és Elizabeth Browninggal. Elizabeth megmutatta az írónőnek, hogy héberül olvassa a Bibliát, és ez arra indította Mary Annt, hogy ő is héberül kezdjen tanulni. Az írónő hamarosan komolyan kezdett foglalkozni a zsidó kérdéssel, amelynek eredménye az 1876-ban megjelent Daniel Deronda lett.
Alan T. Levenson, zsidó történelemmel foglakozó professzor írt egy esszét a Daniel Deronda filoszemitizmusáról. A professzor szerint Evansra nagy hatással volt Emanuel Deutsch, egy sziléziai zsidó gondolkodó, és valószínűleg ő volt a forrása annak a cionista víziónak, amely a regényben is szerepel.
A címszereplő egy olyan fiatalember, akit egy angol arisztokrata nevelt fel, de nem tudja igazából, honnan származik. A főhős újabb és újabb zsidó szereplőkbe ütközik, míg végül fény derül saját származására. Daniel karaktere Mózes-szerű figura, aki „egyiptomi” neveltetése ellenére úgy dönt, segíteni fog a népén. De, ahogy Mózes esetében, neki is kell egy elhívás ahhoz, hogy ezt meg tudja valósítani. Ez a hívás a könyvben egy askenázi zsidón keresztül fogalmazódik meg, aki meglátja Danielben a potenciális „Mózest”. Ezt a karaktert Mordecainak hívják, és ő az, aki előadja a műben a zsidók nemzetté válásának eszméjét.
Ezzel a zsidó szállal párhuzamosan megjelenik a műben egy angol szál is, amelynek főszereplője az elkényeztetett Gwendolen Harleth, aki feleségül megy az angol arisztokráciát jelképező Mallinger Grancourthoz. Az erkölcsileg szürke döntéseket hozó Gwendolyn is Danielben keresi a „szabadítását”, és a férfi válik a „külső lelkiismeretévé.” A korabeli kritika magasztalóan írt az „angol” részekről.
Levenson professzor leírja, hogy Henry James amerikai anglofón író hírhedten gyűlölte a regény „zsidó” részét, amely szerinte unalmas volt és hideg.
Ugyanezen a nézeten volt F. R. Leavis, brit irodalomkritikus is, aki a 20. században megpróbálta elérni, hogy vágják ki a Daniel-lel kapcsolatos részeket a könyvből, és nevezzék át a könyvet Gwendolennek.
Érdekes párhuzam, hogy a héber fordítás pedig az „angol” részt vágta ki szinte teljesen. Mikhal Dekel leírja, hogy az első héber fordításkor, a 19. század végén úgy gondolták, hogy a zsidó olvasókat nem érdekli az angol arisztokraták élete, és ezért hagyták ki a Gwendolenos részeket. A 20. századi héber kiadást pedig azzal az indoklással kurtították meg, hogy a modern héber olvasókat nem érdeklik a hosszú párbeszédek.
George Eliot műve így két világ között ragadt. A kezdeti zsidó lelkesedést követték a kritikák, hogy a mű mégsem annyira filoszemita, mint lehetett volna. Az angol kánonból a mai napig ki van zárva a könyv, annak ellenére, hogy George Eliotot az angol irodalom egyik legkiemelkedőbb írójának tartják. A regény rehabilitációja részlegesen megtörtént, hiszen még a BBC is készített belőle tévéadaptációt, ami a regénnyel ellentétben magyarul is elérhető.
Annak ellenére, hogy az angol kiadók a mai napig lekezelő előszavakat mellékelnek a regényhez, az olvasók újra és újra felfedezik. Minden angol ellenérzés dacára a könyv kiállta az idő próbáját, és George Eliot szinte profetikus víziója izgalmas lehet minden mai olvasó számára.
Azt, hogy mi inspirálta az írónőt a könyv megírására, csak találgatni lehet. Filoszemita motivációja kiviláglik abból a Levenson által is idézett levélből, amelyet az írónő az amerikai Harriet Beecher Stowe-nak( A „Tamás bátya kunyhója” c. regény szerzője) írt 1876 októberében:
„Mikor elkezdtem írni, azt hittem, hogy a Deronda zsidó elemei nagyobb ellenállást és megütközést fognak kiváltani, mint amit végül tapasztaltam. Úgy éreztem, hogy a keresztények hozzáállása a zsidókhoz istentelen és ostoba (…) ezért szükségét éreztem, hogy amennyire természetem és tudásom megengedi szimpátiával és megértéssel kezeljem őket. Nekünk, nyugati embereknek, akiket a kereszténységben neveltek, nagy adósságunk van a zsidók felé, akár tudomásul vesszük ezt, akár nem (…).