„Kívülállásával ugyan nem kis árat fizetett, de a legsúlyosabb történelmi időkben is szabad maradt, s könyvei e szabadságban fogantak”- hangzott el a megemlékezésen.
A zsidó származású, Nobel-díjas író életére és munkásságára péntek délelőtt emlékezett körülbelül száz ember a Fiumei úti temetőben. A résztvevők a Czakó Rita és Takács Máté szobrászművészek munkáját dicsérő emlékmű előtti kis téren gyűltek össze a Kertész Imre Intézet eseményén, hogy leróják kegyeletüket az író előtt, aki új dimenziót nyitott a magyar irodalomban.
Kertész Imre rajongása a komolyzene iránt határtalan volt, így Kelemen Barnabás Liszt Ferenc-díjas hegedűművész hegedűn eljátszotta Bartók Béla 1944-ben, Yehudi Menuhin megrendelésére írt szóló szonátájának harmadik, Melódia című tételét a megemlékezés keretében.
Ezt követően Hafner Zoltán irodalomtörténész, a 2017-ben alapított Kertész Imre Intézet vezetője mondta el a síremléket felavató fő beszédet az eseményen. Hafner 1994-ben ismerkedett meg Kertész Imrével, 2003-tól szoros baráti és munkakapcsolatban állt vele, az író haláláig műveinek szerkesztője, gondozója volt.
A legendás író barátja saját emlékeinek kútjához, illetve Kertész papírra vetett mélyenszántó, katartikus gondolataihoz fordult, hogy a hideg, élettelen emlékművet gazdag tartalommal, az író zsenialitásának és generációkon átívelő időtlen értéket hordozó gondolati hagyatékával is felruházza.
„Próbáljunk meg elképzelni egy teljesen tanácstalan fiatalembert. Ceruzákat hegyez, és fehér papírlapokat tereget maga elé, közben arra eszmél, hogy tevékenységét semmi sem igazolja, sőt egyenesen visszaüti, amit művel.”
– kezdte beszédét Hafner, részletezve Kertész kezdeteit, azaz hogy a körülmények ellenére hogyan bújt ki bábjából, és a körülötte levő világ, az utca „hazugság szurdokának” kizárásával hogyan alkotott olyan mélyen ható, katartikus írásokat, melyek foggal-körömmel védelmezik az egyén szabadságát az elnyomó környezettel szemben.
Egy pici lakásban, gyurmából készült füldugóval kizárva a zajt, eleinte (vélt) tehetségtelenséggel küzdött, és rádöbbent, képtelen megbirkózni a maga elé tűzött feladattal. Ám addig folytatta e hosszú évekig tartó hiábavaló küzdelmét, míg tehetséges nem lett. Az ahhoz vezető út azonban mindig kudarcok, szégyenek útján vezet keresztül – tette hozzá az író barátja, majd Kertész saját szavaival is alátámasztotta kezdeti motivációit, kötelességtudatból fakadó birkózásait.
„Nem azért kezdtem írni, mert tehetséges vagyok. Amikor úgy határoztam, hogy regényt írok, mellesleg azt is elhatároztam, hogy tehetséges leszek. Szükségem volt rá. El kellett végeznem a munkám.”
Hogy mi is vezetett ahhoz, hogy egy bukott irodalom-érettségivel rendelkező fiatalember a társadalom egyik legkiműveltebb férfija legyen nemcsak az irodalom, de a filozófia és a zene területén is? A folyamatos önművelés, hiszen nemcsak elméletben hitte, hogy mindenkinek saját magának kell megalkotnia a maga történetét, tisztázva, mennyire végzetszerű, illetve történelmileg mennyire determinált az egyén, mennyire felelős a saját életéért, kiszabadulhat-e a tömeglét, a nekünk szánt sorstalanság állapotából – folytatta Hafner Kertész legbelsőbb motivációinak feltárását.
„A teljes erőmre szükségem volt ahhoz, hogy kihúzzam a magam meghatározottságait a nemlétezés kátyújából. Az egyetlen kiutat választottam, a művészetet. Ez a processzus ugyanis, hogy kitérjek a mindenfelől körülzáró fogadásból, csakis verbálisan mehetett végbe.”
– fogalmazta meg maga az írólegenda, aki számára az autentikus létezés egyetlen lehetséges formája az írás lett, az elmondhatatlan történetek elmondása, a paradoxonból kiindulva cáfolva meg azt művei elkészültekor. Az írás lett számára az identitás meg- és visszaszerzésére irányuló küzdelem színtere.
Kertész Imre valamennyi műve tehát a sors, az identitás és a szabadság témakörei köré csoportosult. Mindben arról a súlyos felelősségről olvashatunk, hogy életünk miként nyerhet megfogalmazást, és a személyt kisajátítani kívánó diktatúrákkal szemben hogyan tehetjük egyéni, saját sorssá, hogyan szolgálhat tanulságul mások számára – fejtette ki Hafner, aki külön hangsúlyozta, hogy ezen értékek képviseletéért, s a kívülállásáért Kertész Imre
nem kis árat fizetett, de a legsúlyosabb történelmi időkben is szabad maradt, s könyvei e szabadságban fogantak. Emiatt lehetnek érvényesek ma is.
Az író barátja és munkatársa hozzátette, Kertész életműve számvetés azokkal a történelmi traumákkal és társadalmi problémákkal, amelyek a diktatúrák elmúltával is velünk maradtak, s továbbra is veszélyeztetik egyéni szabadságunk megteremtésének lehetőségeit, illetve azzal is foglalkozik, hogy a szenvedések erkölcsi tanúságait megfelelően hasznosítjuk-e és továbbvisszük-e társadalmunkban.
Hafner szerint a Sorstalanság írója egy sorsát visszanyert szellem, aki arról tanít, hogy a szembenézés és az önvizsgálat minként vezethet megtisztuláshoz, vagy legalább annak esélyéhez.
„A művész abban reménykedik, hogy a pontos ábrázolás, amely a halálos ösvényeken őt magát is még egyszer végigvezeti, végül eljuttatja őt a szabadulás legnemesebb formájához, a katarzishoz, amiben talán majd olvasóját is részesítheti.”
Az író munkásságának kincsesládája azonban felelősséget is ró ránk, hiszen rajtunk múlik, hogy a keserű tapasztalatok, a keserű tapasztalatokkal teli súlyos ajándékkal mit kezdünk.
„Szabadságunkban áll elfogadni, vagy éppen hátat fordítani neki, ám ne feledjük, az élet leértékelődésének, a korunkat pusztító rohamos egzisztenciális hanyatlásnak egyik fő okai a megtörő történelmi tapasztalatok, s a belőlük származó katartikus tudás elhárítása.”
Az írónak csupán földi élete zárult re 2016 március 31-én. Hafner kiemelte, Kertész bőven megszenvedte a jogot ahhoz, hogy rá is vonatkozzék a bibliai szakasz:
„És meghala Jób, jó vénségben, és betelve az élettel.”
Majd a megemlékezés eljutott az író életének utolsó szakaszához, azaz az élet legfontosabb értékeinek, értelmének megfogalmazásához, dicséretéhez. Épp nagy számvetései, súlyos válságai idején jegyezte le, akárcsak Bach:
„Istenem, ne engedd, hogy elhagyjon az öröm! Gyermekmód szeretnék hálát mondani Istennek, csodálatos életem volt. Ha valaki elmondhatja, hogy csodálatos élete volt, akkor azért volt az csodálatos, mert szeretett és szerették. Más érték ezen a földön nincs. Aki nem érezte egy nő szeretetének akár túlvilágról ható áldását, az semmit sem tud. A szeretet megvált.”
A szeretet megvált. Az utóbbi mondat itt olvasható a most felavatott síremlék hátoldalán. Vallotta, hogy írni csak energiák bőségéből, tehát csakis örömből lehet. Hogyha a gyűlölet valóságot teremthet, miért ne teremthetne valóságot a szeretet is. Nem egyszer elmondta:
„Mindig is arra törekedtem, hogy ama jóvátehetetlen realitás a gyűlölet szülte botrány, a szellem útján megszülje a jóvátételt, a katarzist. Minden, amit valaha is létrehoztam, ebből a szándékomból következett.”
Kertész Imre után nyílt egy másik perspektíva, egy újabb dimenzió, amely korábban zárva volt előttünk. Műveinek ismeretében mi magunk is másként tekinthetünk a világra, önmagunkra, és mindarra amit ember ember ellen elkövetett a huszadik században, s amit bármikor újra elkövethet. Ez a megnyíló ajtóforma rés figyelmeztet döntéseinkre, hogy merre, hova lépünk, s vállalunk-e felelősséget önmagunk, s a jövő iránt – zárta Hafner emlékbeszédét.
Az emlékműre ezek után a két nagy, Kertész Imrére és második feleségére, Magdára emlékező koszorú mellé fehér kövecskéket és gyertyákat helyezett el az írólegenda előtt tisztelgő tömeg.
