Az Irán által pénzelt libanoni terrorszervezet, a Hezbollah ellen irányuló tüntetéssorozat kapcsán Hasszán Naszrallah megidézte a polgárháború kísértetét – írja a The Jerusalem Center for Public Affairs elemzése.
A libanoni politikát követők a közelmúltban jelentős változás szemtanúi lehettek: tüntetéssorozat tört ki a Hezbollah és vezetője, Hasszán Naszrallah, illetve szövetségese, a Nabih Berri alá tartozó síita Amal mozgalom ellen, az Arab Tavasz óta először.
A tüntetők megrohanták e két politikai frakció irodáit, Berri és Naszrallah plakátokat égettek, és mélységes dühüket fejezték ki a Hezbollah és az Amal korrupciójával szemben, akikről állítják, hogy elsikkasztják az állami pénzeket és a minisztériumuk számára elkülönített költségvetést a libanoni nép kárára fosztogatják.
A jelenlegi kormány lemondása vagy jelentős átrendeződése veszélybe sodorhatja a síita terrorszervezet hatalmi pozícióját és befolyását a libanoni vezetésben. A jelenlegi elnök, MIchel Aoun megválasztása például többek között több hónapos kemény erőfeszítésbe és a Hezbollah intenzív lobbitevékenységébe került.
A Hezbollah tehát egyáltalán nem érdekelt a libanoni politikai rendszer megváltoztatásában. Maga Hasszán Naszrallah is vehemensen ellenzi a kormány feloszlatását a a megoldhatatlan politikai és gazdasági válság ellenére, mivel az szerinte „káoszt és politikai vákumot” teremtene.
Az időközben lemondott Szaad Hariri miniszterelnök által a közelmúltban bejelentett reformok is túl késeinek, túl kevésnek, a közeljövőben életbe léptetésre alkalmatlan rendelkezéseknek bizonyultak, melyeket a megkérdezett libanoniak csak a tüntetések visszaszorítására irányuló időhúzási, fájdalomcsillapítási stratégiának tartanak.
A keresztény-szunnita-síita törésvonalak mentén megosztott libanoni közvélemény — a politikusaiktól eltérően — elvesztette bizalmát a rendszerben, és radikális változást követel (akár egy technokrata kormányt, és minden korrupcióval vádolt tisztviselő elítélését). Ezzel olyan helyzetet állt elő, amit a politikai frakciók továbbra sem képesek megemészteni.
Felvonulók tömegei kántálják országszerte: „A nép megdönti a rezsimet”
A libanoni patthelyzet szemléltetése céljából most egy picit vegyük sorra a szunnita arab államok reakcióit a szudáni és libanoni eseményekre. A szunnita muszlim Szudán, amely súlyos alkotmányos, gazdasági és politikai válságát éli az uralkodó elnöke, Omar el Bashir ellen folytatott puccs után, hárommilliárd dolláros gyorssegélyt kapott Szaúd-Arábiából és az Egyesült Arab Emírségekből.
Libanon esetében azonban egyetlen tehetős szunnita arab ország sem törte magát, hogy pénzügyi támogatást nyújtson az országnak. Az ok egyértelmű: Libanon támogatása a síita Hezbollah kisegítését jelentené, egy olyan szervezetét, amelyet Szaúd-Arábia, az Emírségek, és az Arab liga legtöbb országa egy Irán által kitartott terrorszervezetként tart számon. Ebből a perspektívából nézve Szaúd-Arábia és az öböl menti államok azért tartják vissza a segélyt, hogy gyengítsék a Hezbollah-t, vagy legalábbis korlátot szabjanak arroganciájának, harciasságának és regionális törekvéseinek teheráni mecénásai szolgálatában.
Bizonyos szakértők szerint Naszrallah következő lépése a kármentés, és a további válság megelőzése lesz, ami a jelenlegi kormány Hezbollah és Irán által biztosított stabilitását veszélyeztethetné,
hiszen nem engedheti hogy bármi útját állja annak, hogy Irán teljesen átvegye az ellenőrzést a libanoni állam felett.
Naszrallah egyenesen a CIA-t és Izraelt vádolta meg a zavargások anyagi és politikai támogatásával. Mivel szerinte Izrael a legutóbbi, 2006-os háborúban katonailag kudarcot vallott, így próbálják most legyőzni őket.
A libanoni politikai vezetők relatíve csendben vannak a tüntetéssorozattal kapcsolatban. Michel Aoun elnök egyszer jelent meg a nyilvánosság előtt, hogy egy teljesen semmitmondó felhívást intézzen a tömeghez. Szaad Hariri korábbi kormányfő szintén csak egyetlen alkalommal érintette a tüntetések témáját, amikor reformjait bejelentette. Gebran Basszil külügyminiszter pedig kifejezetten „csendes-módra” váltott az események első percétől kezdve, mintegy „felelősségteljes vén bölcs” imidzsét magára öltve.
A Hezbollah-vezér nyilatkozata közben félreérthetetlenül baljós mozdulatot tett: fenyegetőleg meglengette az ujját, világosan jelezve, hogy a politikai status quo bármilyen megváltoztatására irányuló kísérletnek erővel fog ellenállni. A gesztusban azonban más is benne volt: amennyiben kiújul a polgárháború, ő és szervezete lesz a legerősebb az utcákon!
A tüntetőket azonban nem ijesztette meg az erődemonstráció, folytatják tiltakozásukat, miközben Hezbollah ellenes szlogeneket kántálnak, és tagadják, hogy külföldi ügynökök támogatnák őket. Világos üzenetet küldenek az Irán által támogatott terrorszervezet számára.
A Hezbollah tüntetésekre adott első válaszlépése október 21-én érkezett, kétszáz Amal és Hezbollah zászlókkal és baseball ütőkkel felszerelt motoros képében, akik a Riad Al Szolhnál és a Mártírok terénél csaptak össze a tüntetőkkel. Hasonló gengszter tempóval lépett fel a forradalmi gárda Iránban a 2009 nyarán kialakult tüntetések leverésére. A libanoni fegyveres erők azonban sikeresen útját állták a konvojnak, és visszazavarták őket Bejrút déli, külvárosi területeire.
A két szervezet ezután Bejrút déli részén Tírusban, Szidonban és Nabatiehben fordult a tüntetők ellen, ahol megpróbálták szétzavarni a tiltakozó tömegeket, ám a hadsereg itt is megfutamította őket. Az ezt követő erőszakhullám Khomeini, Hameini, Naszrallah és Berri portrékat lengető feketeruhás síita milicisták perzsa vezetőket éltető, nekik hűségesküvel elkötelezett gárdájából állt, akik ezúttal is a tüntetőket vették célba, de ismét a hadsereggel találták szemben magukat, amely feloszlatta az agresszív csőcseléket.
A libanoni hadsereg beavatkozása egyáltalán nem rettentette el a terrorszervezeteket, Naszrallah hatalmas, többezer fős felvonulást tervezett a tüntetők területeire, hogy megmutassa a libanoni politikai frakcióknak: a Hezbollah kész harcolni a jelenlegi libanoni nemzetállamért, azonban meglepő módon a szervezet vezetője áthelyezte annak helyszínét.
Hasszán Naszrallah október 26-i beszédéig egyetlen libanoni politikai személyiség sem merte fenyegetni a libanoniakat a polgárháború kísértetével, még akkor sem, ha ez sokuk számára nem volt idegen.
A terrorvezér fenyegetőzése, és a politikai patthelyzet elhúzódása miatt azonban szinte lehetetlen nem tudomásul venni, hogy Libanon minden eddiginél közelebb került a kiújuló polgárháborúhoz.
Érdemes hangsúlyozni, hogy a falon belüli repedések első figyelmeztető jelei az ország különböző részein megjelenő fegyveres milíciákhoz köthetőek. Ez akár önmagában is a reform akadálya lehet, ahogyan Michel Aoun elnök kijelentette: „A reformnak az alkotmányos eszközökön keresztül, nem pedig az utcákon keresztül kell történnie”. Azonban
az óvatos kormányrendeletekkel lavírozó apró változások alapvetően nem segítenek a helyzeten, nem oldják meg a gazdasági problémákat sem, inkább súlyosbíthatják a tüntetéseket, és egyre agresszívebb fellépésre ösztönözhetik a tüntetőket.
Egy nagyobb változás viszont, amilyen például egy új kormány megalakulása a jelenlegi lemondása után a Hezbollah-nak és szövetségeseinek hadüzenettel érhet fel, és súlyos következményekkel járhat Libanon stabilitása szempontjából. Mindez felrúghatja az 1989. évi Taif-megállapodást, amely az 1975-ben kitört polgárháború lezárásának alapját képezte, és a politikai normalitáshoz való visszatérést eredményezte Libanonban.
A politikai helyzetnek a kormány esetleges feloszlatása által kiváltott radikális változása könnyen arra késztetheti a terrorszervezetet, hogy fegyveres erőszakhoz folyamodjon libanoni pozíciója megőrzése érdekében. Ennek következtében az ország könnyen egy kiújuló, kilátástalan katonai konfliktus kellős közepén találhatja magát. Ráadásul a Libanonban tartózkodó kétmillió szír menekült szenvedné meg elsőként a következményeket, akik máris célpontjává váltak ezeknek a politikai frakcióknak a számára, akik követelik visszatérésüket Szíriába.
Szaad Hariri miniszterelnök és kormányának október 29-ei leköszönése nagyban befolyásolhatja a Hezbollah „elfoglaljuk az utcákat” programját.
Libanonban elhúzódhat a tüntetéssorozat. Az algériai politikai tapasztalat Michel Aoun elnöknek is például szolgálhat. Algériához hasonlóan a hadsereg itt is ütközőfelületet jelenthet, ha rendkívüli állapotot hirdet, és így kormányoz, amíg a politikai rend helyre nem áll újra. Ez csak akkor történhet meg, ha az érintett felek szavak helyett tűzpárbajba kezdenek, ez azonban ellentmondana a Hezbollah terveinek.
Mindeközben számos libanoni polgár az emigrálást fontolgatja.
A súlyos krízis időszakok Libanonban mindig kivándorlási hullámokat gerjesztettek: 1850 és az első világháború között a lakosság mintegy harmada hagyta el az országot. Az 1970-es években további egymillió polgár döntött úgy, nem marad a polgárháború sújtotta Libanonban. Ezt a lehetőséget nem szabad alábecsülni, bármilyen szélsőséges is. Ez Libanon emberi erőforrásainak erózióját jelentené.
Más kérdés, hogy ha a kivándorló libanoniak nem utaltak volna rendszeresen pénzt otthon élő családjaiknak, amely évente csaknem 8 milliárd dollárt tesz ki, akkor Libanon nem tudott volna fennmaradni napjainkig.