A Trump-szindróma – Az elnök az oka mindennek?

Az ISIS vezető likvidálására érkezett amerikai reakciók bebizonyították, hogy most már tényleg mindegy, mit csinál az amerikai elnök, akkor is csak kritika fogja érni. Hajdú Tímea írása.

Donald Trump megosztó ember, akinek érdes stílusa, játszótérre illő sértései nem feltétlenül olyan tulajdonságok, amelyek beleillenek az elnöki hivatal amerikai kultuszába. Ez a nagyot mondó, furcsa ember megtörte az illúziót, ami a Fehér Házat lengte körül. Kiderült, hogy valójában bárki lehet elnök és a hivatal istenítése elhibázott volt.

Az amerikai elnökök ritkán tesznek nagy dolgokat, a washingtoni mechanizmusok megkötik a kezüket. Általában az események alakítják az elnökségeket. Hogy mi lesz Trump konkrét politikai döntéseinek a következménye és későbbi megítélése, azt egyenlőre nehéz megjósolni, azonban az bizonyos, hogy az elnök olyan indulatokat hozott a felszínre, amelyek azután is itt maradnak, ha ő már floridai birtokán pihen.

Sokan Trumpot vádolják a politikai beszéd eldurvulásával, de igazából Trump inkább szimptóma, mint maga a betegség.

A nőkről mondott durvaságai, a saját republikánus ellenfeleihez vágott sértések valóban nem emelték az amerikai közbeszéd színvonalát. Azonban a Trumpot érő támadások igazából tízszer túltesznek minden ostoba beszéden, amit az elnök az elmúlt három évben mondott. Az első pillanattól kezdve olyan ostrom alá került, amire korábban nem volt példa az amerikai politikában. Tetteiben és stílusában is bőven lehet hibát találni, azonban az a túlfűtött, minden szóban és tettben hátsó szándékot és gonoszságot vizionáló hozzáállás már rég nem a normális, olykor jogos felháborodás kategóriájába tartozik.

A média hőse Nancy Pelosi. Erről a képről számtalan cikk született, dicsőítve a Képviselőház elnökét, amiért „kiállt” Trumppal szemben. Fotó: The White House

Először is, szinte a győzelem pillanatától kezdve delegitimizálják az elnökségét. Hillary Clinton a mai napig járja fizetett körútját, amelyen azon sóhajtozik, hogy ellopták tőle az elnökséget. Legutóbb még egy kiállításon is részt vett, ahol „élő installációként” ült a díszletként felállított ovális irodában és órákon át olvasta fel hírhedt e-mailjeit. Ma már az ukrán ügy a sláger, de két éven keresztül az volt a mantra, hogy Trump orosz bábu, akit személyesen Putyin irányít. A TIME magazin híres címlapján még a Fehér Házat is összeolvasztották a híres moszkvai katedrálissal. Senkit nem érdekelt, hogy nincs bizonyíték, az amerikai média és a demokraták el akarták hinni, hogy Trump mögött az oroszok állnak. Mindenki a nap hősévé vált, aki lenyilatkozta a tévében, hogy Trump „áruló”. Mikor a Mueller-jelentés után összeomlott a narratíva, akkor szinte azonnal lesöpörték és jött az ukrán ügy.

Fotó: TIME

Azonban a düh és a gyűlölet vörös ködében elfelejtették a demokraták, hogy azt, amit most megtesznek Trumppal, mostantól minden jövendő elnökkel meg lehet tenni. Trump lehet furcsa, lehet rendkívül nyers, lehet, hogy ellenszenves sokaknak, azonban hiába nevezik sokan őrültnek, a döntései nagyrészt megfelelnek egy átlagos republikánus elnök döntéseinek.

Talán az a hamis valóság, amit a közösségi média teremt az állandó szópárbajokkal, felháborodásokkal, talán pont ez az, ami miatt minden légyből elefánt nő az interneten. Amerikában ezt ma már a „felháborodás kultúrájának” nevezik. Fenn kell tartani az állandó felháborodást, nem lehet engedni, hogy az emberek megnyugodjanak és a mindennapjaikra koncentrálva éljék az életüket a világ egyik legszabadabb, leggazdagabb országában.

Videó egy Trump-ellenes tüntetésről:

A Trumppal szemben álló „ellenállás mozgalom” tagjai szinte minden tettüket az elnökkel indokolják. Az amerikai médiában sokkal nagyobb szerepük van a hírességeknek, mint itt Európában, és szinte nincs olyan nap, mikor az amerikai média ne számolna be valamelyik hírességről, aki „beszólt” az elnöknek. Ezeknek a történelmet kevéssé ismerő sztároknak beszólásai általában a „náci” és a „fasiszta” jelzőkre korlátozódnak. Ez a két szó mára szinte teljesen elvesztette a jelentőségét. Az angolszász vitakultúra örök szabálya, hogy tilos a Hitler analógiát használni, mert soha semmi nem lehet olyan súlyos, hogy ez a párhuzam elfogadható legyen. Trump azonban már-már naponta megkapja ezeket a jelzőket, leginkább indoklás nélkül.

Bár a demokrata politikusok egy ideig óvatosak voltak ezzel a bélyeggel,  Ilhan Omar képviselő asszony érkezésével már van olyan képviselő, aki „bátran” hangoztatja, hogy Trump fasiszta. A Washington Post szinte két hetente leközöl egy cikket Trump „rasszizmusáról”, amelynek ugyan nincs semmi bizonyítéka, de mégis újra és újra leírják, hátha akkor igaz lesz. Ezzel szemben Kanada újraválasztott progresszív miniszterelnöke valóban ízléstelen „black face” botrányát nagylelkűen megbocsájtotta a baloldal.

A Trumppal kapcsolatos állandó felháborodás iróniája az, hogy miközben Trump „durva” beszédén hüledezik a média, állandóan megkérdőjelezik, hogy vajon Trump megfelelő elmeállapotban van-e, leárulózzák, folyamatosan rasszizmussal és fasizmussal vádolják. Érdekes módja ez a közbeszéd helyreállításának.

Az elmúlt hónapok impeachmentje és szíriai káosza után Trump azt hihette, hogy végre jobb napjai jönnek, mikor bejelentette, hogy sikerült likvidálni az Iszlám Állam vezetőjét, al-Bagdadit. Azonban az ünneplés helyett, hogy a párizsi terrortámadásért és a manchesteri koncerten való robbantásért felelős terrorszervezet vezetője meghalt, és a mai világban oly ritka igazságszolgáltatás megtörtént, a média Trump bejelentését kritizálta. A szakértők azonnal lenyilatkozták, hogy ez a likvidálás igazából nem jelent semmit, sőt a Washington Post odáig ment, hogy al-Bagdadit „iszlám tudósnak” titulálta a halálhír címében. Mikor Obama bejelentette Oszama bin-Láden halálát, az amerikai média úgy ünnepelte, mintha az elnök személyesen vezette volna be a tengerészgyalogosokat a pakisztáni házba.

Obamát, a Bin-Láden akcióért ünneplő képregény. Vajon Trumpot hogyan ábrázolnák? Fotó: ComicBook.com

A San Francisco Chronicel önellentmondásosnak nevezte a likvidálást, a New York Times pedig Trump tévés bejelentését kritizálta. Ezzel szemben 2011-ben a Times nem győzte hangsúlyozni, mekkora tett volt, hogy Obama pont akkor ült a Fehér Házba, mikor a CIA tíz év intenzív hajtóvadászat után végre megtalálta az Al-Kaida vezetőjét. Több „véleménycikk” jelent meg az elmúlt napokban, hogy nem számít, milyen ember volt az ISIS vezetője, akkor se szabad ünnepelni a halálát.

A Trump elleni hisztéria odáig fajult, hogy nemrég még a amerikai baloldali média egy része is túlzásnak nyilvánította, hogy egy baseball meccsen a közönség egy része kifütyülte az elnököt. Vajon mi történik, ha Trump egy év múlva, vagy tegyük fel öt év múlva eltűnik a képből? Mi lesz az éveken át dédelgetett felháborodással, mikor az utálat tárgya már nincs szem előtt? Talán vannak olyanok, akik tényleg elhiszik, hogy ha Trump bukik, akkor hirtelen minden csodálatos lesz. Azonban az amerikai társadalom szövetén levő szakadások ott voltak Trump előtt és ott maradnak utána is.