Osvát Ernő, született Róth Ezékiel, zsidó író, kritikus, a Nyugat szerkesztője, Kazinczy Ferenc mellett a legnagyobb magyar irodalomszervező volt. 1929. október 28-án követett el öngyilkosságot.
Osvát Ernő nagyváradi zsidó családba született, Róth családnevét egyetemi évei alatt magyarosította. A jogi egyetemre járt, de mivel többet forgatta a verseskönyveket, mint a törvénykönyveket, alapvizsgáján megbukott, s átiratkozott a bölcsészkarra. Tanulmányait végül nem fejezte be, de ezúttal ő döntött így moralista kételyei miatt.
Bár az utókor a Nyugat szerkesztőjeként emlékszik rá, a fővárosi lapokban publikált első cikkei és a Nyugat megjelenése között tizenkét év telt el. Ezalatt esszéi, színházi írásai jelentek meg, főként A Hét hasábjain.
Osvát egyre gyakrabban töprengett önálló folyóirat létrehozásán, a lehetőség erre 1902-ben érkezett el, amikor egy váratlan örökség révén átvehette a Magyar Géniusz című, szépirodalmat is közlő képes családi lapot. Bár kiváló gárdát toborzott, kísérlete kudarcot vallott. 1905-ben indította a Figyelőt, itt jelent meg Ady Endre, Kaffka Margit számos verse és Kosztolányi írásai. A lap tizenegy szám után részben anyagi okok, részben a szerkesztő esztétikai-irodalmi vitái miatt megszűnt.
1908. január 1-jén indult a XX. századi magyar irodalom meghatározó folyóirata, a Nyugat, amelynek főszerkesztője Ignotus, szerkesztői Osvát és Fenyő Miksa voltak, az anyagi támogatást Hatvany Lajos biztosította.
A lap megjelenését az alapítók hosszú éjszakai sétái, kávéházi beszélgetései előzték meg, munkatársnak megnyerték egyebek közt Csáth Gézát, Balázs Bélát, Juhász Gyulát, Szép Ernőt, Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, Tóth Árpádot.
A lap sikeréhez, túl azon, hogy kiváló szerzők írásait közölte, jórészt Osvát szerkesztői tevékenysége is hozzájárult. Következetes szerkesztő volt, aki kiváló érzékkel rendelkezett a tehetségek felismerésében.
Figyelme minden apró részletre kiterjedt, rendszeresen visszajelzett a szerzőknek, az írás minőségén, esztétikáján túl az író egyénisége is érdekelte. Fontos volt számára a harmónia megvalósulása, az eredetiség, s minden esetben a gazdag nyelvi kifejezés igénye. Felfedezettjei közt olyan nevek vannak, mint Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Füst Milán, Tersánszky Józsi Jenő.
A direkt politizálástól idegenkedett, így, bár ünnepelte Ady költői forradalmát, de annak emberi, társadalmi alapjaival nem igazán törődött. A valóságtól azonban nem tudta függetleníteni magát, elvei mellett következetesen kitartott, és részben emiatt, részben magánéleti dolgok miatt komoly vitákba keveredett a mecénás Hatvany Lajossal.
Hatvany az Adyhoz szóló, nyílt levelében leírta, hogy miért nem ért egyet a Nyugat szerkesztési elveivel, Osvát, aki megtámadva érezte magát, a Világ című lap hasábjain kemény hangú válaszban utasította vissza Hatvany vádjait.
Az adok-kapok végül 1912 januárjában a két fél között párbajig fajult, aminek következtében komolyabb sérülés nem történt, de Hatvany Lajos évekre hátat fordított a Nyugatnak és Berlinbe költözött, a mélyen megbántott Osvát pedig visszavonult a szerepléstől és az esztétikumban keresett menedéket.
A következő időszakban Babitscsal is megromlott a viszonya, anyagi nehézségei adódtak, végül 1919 elején ő is megvált a Nyugattól.
A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium elnöke volt, majd a bukás után visszavette a Nyugat irányítását, de már sose lett régi önmaga. 1920-ban átesett a spanyolnáthán, majd nem sokkal később kétszer is megoperálták a veséjét.
1922-ben súlyos tüdőbeteg leánya, Ágnes szanatóriumba került, az állandóan anyagi gondoktól szenvedő Osvátot barátai segítették ki, hogy lánya kezelését fizetni tudja.
1923-ban, működésének 25. évfordulóján a Vígszínházban, majd egy összevont Nyugat-számban 90 pályatársa köszöntötte, de az irodalmi közeg változásai, a szerkesztőségen belül élesedő konfliktusok felőrölték erejét. 1927 májusában felesége, Steiner Cornélia nem bírta tovább az állandó anyagi nehézségeket, férje kicsapongó, pazarló életmódját, és veronállal megmérgezte magát. Halála miatt Osvát önmagát hibáztatta, szembe kellett néznie a marcangoló önváddal, de ugyanakkor erőt is kellett vennie magán, hogy nagybeteg lányát tovább ápolhassa.
Ágnesen azonban nem lehetett segíteni, és amikor meghalt, Osvát sem akart tovább élni, 1929. október 28-án öngyilkosságot követett el.
Búcsúlevelében azt kívánta, hogy temetésén „csend legyen”, sírja „jeltelen maradjon” és a Nyugat ebből az alkalomból csak annyira foglalkozzék vele, amennyire az „elengedhetetlen”.
Móricz Zsigmond a Nyugatban megjelent nekrológjában így írt róla:
„Csodálatos a munka, amit végzett. Folyton figyelő, szüntelen olvasó, szakadatlan ítélő szelleme számon tartotta az ország minden fölcsillanó tehetségét, mint bányász az aranyérceket s európai látókörében minden feltűnő jelenség azonnal a maga helyére illeszkedett. Szíve ügye volt minden tehetség sorsa s mennél kevésbé ismerték el, annál inkább. Szeme oly jelenségeket látott meg nyelvünk határain kívül is, minden égtájon, akiket még saját nemzetük sem méltányolt eléggé s megérte, hogy az idő neki adott igazat.”
Osvát Ernő szerkesztői munkája mellett keveset írt, gyűjteményes kötete, Az elégedetlenség könyvéből címmel csak halála után, 1930-ban jelent meg, összes írásait pedig 1945-ben publikálták.
