„Az egyetemeken uralkodó PC-kultúra két dolgot tanít a diákoknak: hogyan cenzúrázzák magukat, és hogyan cenzúrázzanak másokat” – írja David Mikics a Tablet zsidó magazinban.
Laura Scheck írónő, a New School magánegyetem tanára óráján megkérdezte a csoportot, hogy vajon a James Baldwinról szóló dokumentumfilm készítői miért az „I am Not Your Negro” címet adták a filmnek, mikor a híres író idézete úgy szól, hogy „I am not your nigger” — vezeti be cikkét Mikics.
Miután az osztályból egy (fehér) diák panaszt tett, hogy a tanárnő egy tiltott szót használt, Scheck ellen nyomozást indítottak. Augusztusban a már megszokott, hónapokig elnyúló, kafkai eljárás után felmentették. Scheck nem láthatta az ellene felhozott vádakat és még jegyzetet sem írhatott a kínzói által szervezett meghallgatásokon. A New School nem kért bocsánatot tőle és azt sem mondták neki, amit mondaniuk kellett volna: hogy egy szerző tanórán elhangzó szavai a szólásszabadság védelmét élvezik.
Tehát idézheti-e egy fehér tanár egy fekete írónak azt a mondatát, amelyben benne van a „nigger” szó?
Ha már itt tartunk vajon én is bajba kerülök, amiért leírtam ezt a mondatot? — teszi fel a kérdést a szerző. Baldwin a faji kérdések ügyében talán a legnagyobb író. Most akkor az ő műveit is meg kell tisztítani?
Scheck esete túl későn történt ahhoz, hogy bekerülhessen Robert Boyers Az erény elnyomása: identitás, az akadémia és vadászat a politikai eretnekek után című művébe, aki hasonlóan őrült helyzetekről ír. Boyers irodalmat tanít a Skidmore Egyetemen, ahol a könyvéből ítélve a legabszurdabb SJW-csaták (Social Justice Warrior – Társadalmi Igazság Harcosa) zajlottak le. Boyers a hatvanas évek gyermeke, mikor a politikai akcióknak még volt valódi tartalma, mikor még az emberek olyasmikért tüntettek, mint hogy a kormány fejezze be a vietnami civilek legyilkolászását.
Boyers liberálisként határozza meg magát, és ennek a ma már szinte veszélyeztetett csoportnak az értékeiért harcol évtizedek óta Salmagundi elnevezésű magazinjában.
Botrányos módon a liberálisok szeretnek politikai kérdésekről vitatkozni, mert úgy gondolják, hogy a másik oldalnak is lehetnek érvei. „A legújabb és legradikálisabb liberális gondolat az, hogy az egyet nem értés kreatív erő” – idézi könyvében Boyers Stephen Holmes politikai gondolkodót. Miközben a liberálisok helyt adnak annak, hogy léteznek egymással ütköző nézetek nem csak jobb- és baloldalon, hanem akár egy ember saját gondolkozásában is, addig a fanatikusok eltipornak mindent, ami ambivalens, és azt mondják, bőven elég a helyes motiváció egy politikai program alátámasztásához.
Mostanában mindkét oldal fanatizálódik. Sokan úgy tesznek, mintha a korrekt politikai vélemény annyira egyértelműen igaz lenne, hogy csakis egy rossz ember érezhet kételyt a PC-vel kapcsolatban. Boyers legviccesebb és legélesebb történetei azt az álkonszenzust veszik célba, amely rá van erőltetve az egyetemekre. Vannak napok, írja Boyers, „mikor az ember nem bír már szépen, egy helyben ülni, abban a kulturális környezetben, amelyben a barátaid és a kollégáid élni akarnak.” De ha bármi olyat mondasz, ami enyhén kritikus a mai uralkodó nézettel szemben, akkor úgy szipognak, mintha valami büdös szag terjengene a szobában. „Ma kötelezően a gyanakvás jut osztályrészéül azoknak, akik egyedül akarnak sétálni, anélkül, hogy bárki figyelné őket.”
A legtöbbször az egyetemek és főiskolák csak addig fogadják el a különbséget, amíg az felszínes — véli Mikics.
Boyers szeret kellemetlenkedni, ezért inkább kifarolt a baloldal neo-sztálinista tömegéből, akik a véleménykülönbségben egy olyan fertőzést látnak, amely bajt okozhat a sebezhető áldozati csoportoknak. A kisebbségek nevében felszólalók úgy viselkednek, mint Lorax dr. Seuss meséjében, aki teljesen iróniamentesen kijelenti, hogy: „A nevem Lorax. Én beszélek a fák nevében.” Boyers rámutat arra, hogy a politikailag korrekt kultúra két egymásnak ellentmondó hitet akar követni, az egyik a determinizmus (egyenlő vagy a bőrszíneddel, a származásoddal, a nemeddel), a másik a szabad választás (az vagy, aminek gondolod magad). Általában a determinizmus győz, de nem mindig. Ha például valaki transz, vagy különösen ha „nem meghatározott nemű”, akkor szabadon kiválaszthatja, hogy hová akar tartozni, de a bőrszínét például senki nem változtathatja meg.
Boyers szerint a „felvilágosult determinizmus” olyan sztereotípiákat erősít meg, amiket régen negatívnak tekintettünk, most viszont újra népszerűek, mert felmentenek az alól, hogy egyénként kezeljük az embereket. A „fehér embereket” szinte csak karikatúraszerűen ábrázolják. A szegények Kelet-Kentuckyban nem tudják felhasználni ezt a mitikus fehérséget arra, hogy bejussanak az elit egyetemekre vagy a Wall Streetre. De valami megmagyarázhatatlan okból már a puszta fehérségük azt jelenti az önigazult baloldal számára, hogy ők nem lehetnek elnyomottak. Az interszekcionalitás doktrínája azt az elképesztő magyarázatot adja, hogy a szexizmus és a patriarchátus az csak a „fehér férfiak” privilégiuma, ezért nincs is ilyen probléma Chicago fekete negyedében, vagy a mexikói vagy japán társadalmakban.
Az akadémiai baloldalnak, bár nagy részük fehér, mégis a „fehér privilégium” lett a jelszava.
Ha ezt kimondod, azonnal nálad van az előny. A legtöbb felvilágosult aktivistának a politizálás annyit jelent, hogy tudatlannak vagy rosszindulatúnak bélyegez másokat. A baloldal akkor fogja jobbá tenni a társadalmat, ha rájön, hogy csak azért mert valaki anti-rasszista, feminista, bevándorláspárti, az nem jelenti, hogy helyesen is cselekszik. Boyers azt írja: „nem tehetünk úgy, mintha az állítólagos motivációink, hogy jók, helyesek vagy korrektek legyünk, az már biztosítaná is a jó eredményt.”
Az 1930-1940-es évek amerikai sztálinista professzorai hasonló motivációktól vezérelve támogatták a szovjet diktátort. De a mai egyetemi aktivistáknak nem a kapitalizmus elpusztítása a céljuk, hanem valami sokkal furcsább: el akarják érni, hogy a sebezhető emberek, beleértve saját magukat, elkerüljék a „nem kívánatos és nyugtalanító gondolatokat.” Az elnyomásnak két rétege van: egyrészt az egyetemi aktivisták némaságra kényszerítik, másrészt verbálisan bántalmazzák a célpontjukat, és sokszor egy Twitter-rohammal könnyedén romba dönthetik az ember karrierjét. Ma a diákok két dolgot tanulnak meg: hogy mi az, amit nem szabad megkérdezni, és kit kell hibáztatniuk.
A gyáva egyetemi ügyintézők, akik félnek, hogy elvesztik a munkájukat, inkább meghajolnak az egyetemi maffia uralma előtt, sőt néha még ők maguk öntik az olajat a tűzre.
Az egyetemi baloldal „nyilvánvaló intoleranciája az olyan nézetek és emberek iránt, amelyeket megosztónak talál” Boyers szerint kísérlet arra, hogy megtisztítsák a diákok énjét mindentől, ami megakadályozná, hogy kialakuljon bennük az, hogy feltétel nélküli elfogadják a PC-kultúrát. Az igazi kérdés az, hogy a szülők meddig lesznek hajlandóak hatalmas összegeket költeni olyan egyetemi kurzusokra, ahol a gyerekeiket arra tanítják, hogy hogyan cenzúrázzák magukat és másokat.
A cenzúra a célja és az eszköze is az egyetemi felvilágosult gondolatrendőrségnek. Boyers leírja a könyvben, hogy az egyetemen, ahol tanít, egy kreatív írás szakos lány kampányt indított egy 1960-as években készült olasz vígjáték levetítése ellen, mondván, a film lehet, hogy traumatizálná őt. A diák előadta Boyersnek, hogy minden olyan filmet ki kellene tiltani az osztályteremből, amiben szexuálisan visszaélnek egy nővel, mivel rossz emlékeket idézhet fel a diákokban. Tehát ég veled Hitchcock, Scorsese és Kubrick. Ami meg a könyveket illeti, hogyan maradhatna így Shakespeare, Dosztojevszkij és Dickens a kánon része?
Ez az olcsó fajta puritanizmus több sebből vérzik. Sokszor az író szándékosan és céllal nyúl bele felkavaró témákba. Boyers példaként beszél Lucian Freud nőábrázolásáról: az író meztelenre csupaszítja a nőket, de közben erőt is adományoz nekik. „Tavaly az egyik legjobb diákom azt mondta nekem, hogy sérti őt, ahogy Flannery O’Connor a mozgáskorlátozott fiút ábrázolja a könyvében. De O’Connor, aki maga is mozgáskorlátozott volt, tudta jól, mit csinál, mikor egyoldalúan rajzolta meg a karaktert”.
Teljesen reménytelen feladatot vállal, aki fertőtleníteni akarja a könyveket, filmeket, festményeket, és megpróbálja őket émelyítően pozitívvá varázsolni.
Az irodalom és a kultúra lényege, hogy nincs jó hatással az egészségre, hogy felkavarja és megzavarja az embert. Ez benne a jó.
Az amerikaiak többsége, beleértve a feketéket is, úgy gondolják, hogy probléma a politika korrektség. Mindössze 8% az, aki jónak gondolja, és ők túlnyomóan mind fehérek és gazdagok. Azt a statisztikát idézem, amit George Packer is használt egy cikkében, amiben a New York-i iskolai dolgozók „elfogultságellenes” továbbképzéséről írt. A program szerint a „perfekcionizmus”, az „individualizmus” és az „objektivitás” mind részei a „fehér felsőbbrendűség kultúrájának”, és felszólítja a tanárokat, hogy vessék el ezeket az alattomos nézeteket. Egy gondolkozó ember azonnal látja, hogy ez a program teljesen szembemegy azzal, amit várunk egy iskolától: hogy megerősítsék a gyerekeket, és meggyőzzék őket, hogy a fantázia és a valóság nem ugyanaz.
Boyers fontos leckét ad nekünk azzal, hogy bemutatja a mai baloldal antiliberalizmusát. Mindenkire rá akarják erőltetni az akaratukat: értsünk egyet azzal, ami épp a fejükben van, és mindez már nem csak az egyetemen van jelen. Hűségtesztjeik egyre abszurdabbak, a progresszív hitvallások listája egyre hosszabb, és egyre inkoherensebb. A progresszívek lelkesen adják a lovat a konformizmus alá: vagy elfogadod az egészet, vagy te leszel az ellenség, amiért kételkedni mertél.