1944. október 11-én, a kiskunhalasi vasútállomáson az Újvidékről Budapest felé útnak indított 101/322. számú vasútépítő kisegítő munkásszázad nagy részét bestiális kegyetlenséggel lemészárolták.
„A menekültekkel jött a vonaton kb. 200 zspartizán (sic!) is az állomáson kis csetepatét rendeztek. Lett néhány sebesült is a civilek között melyeket a kórházba vittek. Kb. 30 elszökött, melyeket apródonkint elfogtak. Az állomáson az áldozatokat túl a sínen, az élőkkel megásatták a gödröt, belehordatták a hullákat, őket mellé állították és lelőtték őket, felettük a föld sima.” – Feró Jolán helybeli lakos naplójában írt erről.
Ma sem tudjuk biztosan, mi is történt a kiskunhalasi állomáson akkor. Még a túlélők és szemtanúk sem tudtak egybehangzó választ adni.
1944. október 11-én a menekülőket szállító magyar, illetve a német katonákat hozó szerelvény egymást követték. Az eredetileg a légitámadásban lebombázott újvidéki vasútállomásnál dolgozó munkaszolgálatosokat munkájuk befejeztével, október 9-én, Zomborba rendelték. Amire odaértek, ott már semmiféle katonai irányítószerv nem volt. Ezért továbbindultak Kiskunhalas felé, de oda, a nehéz forgalom miatt, csak nagyon hosszú idő elteltével tudtak megérkezni.
A szerelvényük október 11-én szinte pontosan 12 órakor a 4. vágányra érkezett be. A munkaszolgálatosok négy, az őket kísérő keret két vagonban helyezkedtek el. Vonatjuk és az állomásépület között más szerelvények is voltak. Délelőtt a városban légiriadó volt, közvetlenül 12 óra előtt pedig az állomás közelében robbanás hallatszott.
Az állomáson német és magyar katonák, vasutasok és polgári személyek is tartózkodtak. A dörrenés után sokan kiáltozni kezdtek, hogy partizánok támadták meg az állomást. Ezt követően a német és a magyar katonák tűz alá vették a munkaszolgálatosokkal teli vagonokat. A munkaszolgálatosok a sortűzre feltépték vagonjaikat.
„Súlyos bűntény történt Kiskunhalason. Újvidékről hozták fel a 101/322. sz. munkásszázadot, amely nagyrészt 17-20 éves fiatalemberekből állott. Az ottani vasútépítésnél dolgoztak. 1944. október11-én dühöngő SS-katonák, csendőrök és vérengző nyilas érzelmű vasutasok és polgári személyek arra kényszerítették őket, hogy levetkőzzenek, ássák meg sírjukat, s azután géppisztolyokkal halomra lőtték, puskaaggyal és botokkal, dorongokkal agyonverték őket. Igen sokat összekötve, élve földeltek el.” – így szólt a korabeli rendőrségi jelentés a bűncselekményről.
Ám a források, a tanúvallomások, a visszaemlékezések és a különféle jelentések a megtörténteket egymásnak gyakran teljesen ellentmondó és kibogozhatatlan, szövevényes eseménnyé teszik.
A kiskunhalasi lakosság nagyon keveset tudott az eseményekről, csak döbbenten tudomásul vette a hallottakat. Így tett Baranyi László katolikus plébános is, aki ennek kapcsán a Historia Domusba a következőket írta:
„Október 11-én szomorú véres nap volt a kiskunhalasi vasútállomásnál, ahol munkaszolgálatos zsidók az átszállás alkalmával az állomáson ki akartak szabadulni, amiből bonyodalom és lövöldözés támadt és több mint 200-an meghaltak közülük.”
A kiváltó ok és az előzmény tisztázása ma is várat magára. Sokáig hivatalos verzió volt, hogy az SS-katonák rajtakapták egy másik szerelvény utasait, hogy a munkaszolgálatosokkal megosztják élelmüket. Mások szerint a feldühödött német SS-katonák egyszerűen nekirohantak a szerelvényeknek, amikor azt látták, hogy azon munkaszolgálatosok utaznak.
Az ügy tárgyalásán az is felmerült, és ez látszik mai tudásunk szerint valószínűnek, hogy készültek arra: „partizángyanús” egyének érkeznek majd a pályaudvarra.
A nyomozati jegyzőkönyvek és a peranyagok egyike sem tud erre egyértelmű választ adni. Pedig ezek nélkül nem világos, hogy a mészárlás miért kezdődött el. Az utána történtek is nagyon tisztázatlanak és kuszák. Rengeteg a nyitott kérdés, főleg a tekintetben, hogy a tömeggyilkosságban a magyaroknak mekkora szerepük volt.
A kiskunhalasi rendőrség politikai osztálya kezdte meg a tanúk és a vádlottak egy részének a kihallgatását. A nyomozati anyag gyakran teljesen ellentétes volt a perben elhangzottakkal.
Nem titkolható tény ugyanis, hogy ennek a nyomozó hatóságnak a vezetője Barna M. István volt, aki túlélője volt a mészárlásnak, s aki következésképpen ebben az ügyben korántsem nevezhető pártatlan, elfogulatlan személynek.
1945 januárjában kinevezték a Kiskunhalasi Rendőrkapitányság Politikai Osztálya vezetőjének. Többen megvádolták a tárgyalásokon, hogy befolyásolta őket, néhányak szerint testi erőszakot is alkalmazott, hogy a számára megfelelő vallomást kicsikarja.
Barna M. is azokhoz a munkaszolgálatosokhoz tartozott, akik az úgymond idősebbek csoportját alkották. Így ő is megmenekült. Méghozzá úgy, hogy már előzőleg szállást szerzett magának a városban lévő ismerősénél, és csak akkor akart csatlakozni a többiekhez, amikor azok már beértek a vasútállomásra.
A kiskunhalasi vasútállomáson elkövetett tömegmészárlás ügyében négy per indult 1945 és 1950 közötti időszakban. A legelső 1946. január 16-án kezdődött, ekkor kezdte tárgyalni a Budapesti Népbíróság dr. Rigó Endre tanácsa a Pénzes Antal vasutas elleni pert.
1946. február 1-jén Pénzes ügyét letárgyalták, a népbíróság a vádlottat „háborús bűntett és rablás bűntette miatt” halálra ítélte. 1948. január 27-én a Budapesti Népbíróság már csak kényszermunkára ítélte, majd a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) életfogytiglan tartó kényszermunkára súlyosbította.
A második tárgyalás 1946. május 7-én kezdődött a Budapesti Népbíróságon dr. Jankó Péter tanácsa előtt, s az Vorsatz Lipótnak, a 101/322. számú munkaszolgálatos század volt parancsnokának és 3 vádlott társának a pere volt. A Budapesti Népbíróság ítéletében Vorsatz Lipótot 1 évi börtönbüntetésre, Schmidt Gusztávot életfogytiglan tartó fegyházra, Szabó Imrét 12 évi kényszermunkára, Lengyel Ferenc keretlegényt kötél általi halálra ítélte.
A másodfokon eljáró Népbíróságok Országos Tanácsa 1947. október 8-i ítéletében a Vorsatz Lipótra kirótt büntetést helybenhagyta, Schmidt Gusztáv büntetését 12 évi fegyházra szállította le, Szabó Imréét életfogytiglan tartó kényszermunkára súlyosbította, és helybenhagyta a Lengyel Ferencre kirótt halálos ítéletet. Büntetését, miután a köztársasági elnöktől kegyelmet kapott, a Budapesti Népbíróság elnöke életfogytiglan tartó kényszermunkára változtatta.
1950. október 5-én a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága újabb ítélete nyomán Schmidt Gusztávot szabadlábra helyezték, ugyanis büntetését olyan mérvűre csökkentették, hogy az már letöltöttnek volt tekinthető.
Időrendben a harmadik tárgyalás 1946. november 13-án kezdődött a Kalocsai Népbíróságon. A pert dr. Lakatos István tanácsa tárgyalta, a vádlottak (6 fő) kiskunhalasi vasutasok és civil személyek voltak, akiket a vasútállomáson történt mészárlásban való részvétellel vádolva ültettek a vádlottak padjára.
Az I. rendű vádlott Rajz Endre lett, a vádlottak további sorrendje: Kósa István vendéglős, Németh G. Imre juhász, Ambrus István vasutas, Vörösbaranyi Pál vasutas és Perényi Rezső kelmefestő segéd volt. Végül jogerős büntetést csak Rajz kapott a tömegmészárlás okán. 1949. november 4-én a Népbíróságok Országos Tanácsa életfogytáig tartó kényszermunkára ítélte.
Az utolsó tárgyalást 1947. március 14-én és május 2-án tartották a Budapesti Népbíróságon, dr. Kajcsa Andor tanácsa előtt, amelyben a vádlott Horváth József őrmester volt. A Budapesti Népbíróság szerint azonban az eseményekben nem volt bűnös.
A kádári megtorlás éveit sem hagyta hidegen a kiskunhalasi tömegmészárlás. Egy feljelentés nyomán az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni megfélemlítések során újra leporolták a régi dossziékat, ugyanis Kelemen Imre törzsőrmester egy szomszédja feljelentése nyomán bíróság elé került, mivel katonáival fosztogatta a munkaszolgálatosok által hátrahagyott holmikat. A per végül, amelyben a félszakasz és az üteg parancsnoka is vádlottá vált felmentéssel zárult.
Az áldozatok megfelelő elhantolására, annak ellenére, hogy ismert volt a tömegsír helye, csak az események után másfél évvel később került sor. A többségében tizennyolc éves férfiak eltemetésére nem tudni miért, nem került hamarabb sor. A református temető melletti tömegsír exhumálása végül 1946. január 14-én kezdődött.
A megrázó eseményről a helyi lap drámai hangvételű cikkben adott számot: „Mint ismeretes 1944 októberében a német fenevadak nyilas segítőtársaikkal egyetemben kétszáz-egynéhány szerencsétlen munkaszolgálatost gyilkoltak le a halasi vasútállomáson. A válogatott kínzásokkal és kegyetlenségekkel legyilkolt emberek holttesteit tömegsírba rakták. A legyilkoltak deportálásból hazatérő hozzátartozói elhatározták, hogy a holttesteket exhumáltatják, és lakóhelyükre szállítják. (…) A fagyos földből előkerülő első holttest szomorú látványt nyújtott. Üres szemüregei az ég felé fordulva, jobb karja megtörve… mintha csak vádolna. Igen… vád is volt ez a nézés… iszonyú vád, mindazok ellen, akik ezt megtették, és akik ezt megtenni engedték.”
Nemcsak az azonosítás ment nehezen, és lett szinte reménytelen feladat, hanem sokáig azt sem tudták pontosan megállapítani, vajon a vérengzés hány áldozatot követelt. Ez a kérdés is csak 1946 végére tisztázódott valamelyest.
1946 januárjában az exhumáláshoz, a hozzátartozókkal együtt, különvonatjárattal „különbizottság” érkezett. A tömegsírban 187 fő tetemét találták meg. A város és a határ különböző részein még 7 halottat azonosítottak be, akik munkaszolgálatosok lehetettek. A 194 áldozatok tetemeit 1946. januárjában a hozzátartozók felszállították a fővárosba, és a Kozma utcai izraelita temetőben egy monumentális emlékmű alá helyezték 99 koporsóban örök nyugalomra.
1946. nyarán újabb két munkaszolgálatos tetemét találták meg Kiskunhalas és Soltvadkert között, őket október 23-án a Kozma utcai tömegsírba két személyt temettek el.
Kiskunhalason 1965. április 4-én állítottak emléktáblát a vasútállomás épületének falán, amelyen a következő áll: „A fasiszta terror áldozataiként 1944. október 11-én itt kivégzett 196 zsidó munkaszolgálatos mártír emlékére.” Majd ezt az épület átépítésekor áthelyezték az előtte lévő park közepébe. A ma is látható felújított táblát 1988 októberében avatták fel.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.