1944. október 5-én húsz embert végeztek ki különösen kegyetlenül a Békés megyei Dobozon. A jogerős ítélet szerint is háborús bűntett áldozatai történetesen romák voltak, de a helyi, csendőri mészárlások nem kímélték a zsidóságot sem.
„Elrendelünk egy pihenőt, melynek leteltével pedig mintha csak továbbindulásra sorakoztatnánk föl szorosan egymás mögé őket. De valójában azért olyan sűrűn, mert lőszerhiány miatt bizony egyáltalán nem engedhető meg a céltévesztés – a sortüzet megelőzően így is három-négy kézigránáttal vagyunk kénytelenek indítani.”
Az irodalmi részlet Závada Pál Természetes fény című regényéből származik, amely emléket állít a vészkorszak hazai roma története egyik legsúlyosabb drámájának. Bár a ma 75 éve történt dobozi mészárlás tényei jól dokumentáltak, a szakembereken kívül még mindig kevesen ismerik a drámai eseményt.
Itthon 1944. őszén került sor az első, romákat érintő tömegmészárlásokra. A dobozi tragédiáról szóló levéltári anyagok és a hozzátartozók visszaemlékezései alapján 1944. szeptember 27-28-án a román csapatok elfoglalták Újszalonta, Kötegyán és Méhkerék községeket, azonban rövid idő múlva a magyar és német csapatok visszaszorították őket a határon túlra.
Ezekből a községekből „azon személyeket, akik a román csapatokkal valamilyen érintkezésbe kerültek” aztán összeszedték, és szeptember 28-án a sarkadi csendőrkapitányság épületébe kísérték: mintegy félszáz embert.
Október első napjaiban a szovjet hadsereg előretörése azonban veszélyessé tette, hogy a foglyokat a román határ közelében tartsák. Ezért október 5-én útnak indították őket Szentes felé Boldizsár János csendőrőrmester parancsnoksága alatt. A csoport a késő esti órákban érkezett Dobozra.
Ezután dobozi kastély előtt a cigányokat különválogatták, és az istállóba zárták, majd a levéltári adatok és szemtanúk szerint 5 csendőr kivégezte őket. Szorosan egymás mellé állították az embereket és kézigránáttal, gépfegyverrel pusztították el őket. Volt köztük egy várandós asszony is.
A háború után 1956-ban előbb a Népbíróság ítélkezett a gyilkosok felett, melyet aztán a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyott. Eszerint Boldizsár Jánost életfogytig tartó, a másod-, harmad- és negyedrendű vádlottakat 8 évnyi, 8 év 6 hónapnyi illetve 5 év 5 hónapnyi börtönbüntetésre ítélte. Az ötödrendű vádlott külföldre menekült az igazságszolgáltatás elől. A gyilkosok vérengzését pedig a jogerős ítéletben a bíróság háborús bűntettnek minősítette.
A Roma Sajtóközpont által közölt visszaemlékezések szerint az egyik szemtanú, Ferkovics György így idézte fel a mészárlást:
„a csendőrök éjszaka felzavartak bennünket és kizavartak a temetőbe. Ott ránk parancsoltak, hogy ássuk meg a sírt és az ott lévő hullákat temessük el. Amikor végeztünk a szörnyű munkánkkal, a csendőrök azt mondták: ha eljár a szánk, ők visszajönnek és mi is hasonló sorsra jutunk”.
A dobozi Farkas Aranka onnan tudta meg, hogy a bátyja is az áldozatok közt van, hogy pár nap múlva felismerte testvére kalapját egy cigány ember fején: „mondom, hogy került ez a szürke kalap nálad, mikor a testvéremé volt? Honnan hoztad te? Azt mondja, a temetőből”. Ezután a romák kutatni kezdtek a temetőben az elhunytak ruhái, iratai után.
Köteles Erzsébet, akit sírásónak vezényeltek ki a temetőbe, családtagjait volt kénytelen felismerni az áldozatok között: „csupa vér volt ott minden. Megismertük mindegyiknek a holmiját. Azt egyiknek a szatyrát, táskáját, a másiknak a cigarettáját. Összeszedtük mindent. A bátyám a nagybátyám, a felesége és a két gyerekük is köztük volt.”
A gyulai megyei bíróság első fokú ítélete érzékletesen idézi fel a csendőrök kegyetlenkedését (a szövegben meghagytuk az eredeti helyesírást):
„Boldizsár a közvetlen parancsot úgy kapta, hogy az összeszedett 20 főnyi cigányokat később engedje szabadon, míg a foglyokat szállítsák hátra.
Boldizsár a kíséretével és a foglyokkal szürkület táján indult el Sarkadról Doboz felé. Amikor a csoport a dobozi erdőhöz ért – ma már meg nem állapítható körülmények között -, a kísérők között felvetődött az a gondolat, hogy a cigányokat az erdőben ki kellene végezni. Amikor az erdő mellett haladva a menet egy alkalomra megállt, Fábián szakaszvezető, valamelyik más csendőrrel elment a kivégzésre alkalmas terepet keresni. De azzal jöttek vissza, hogy a terep kivégzésre nem alkalmas.
Az, hogy Boldizsár I.r. vádlott ekkor milyen rendelkezéseket adott ki, vagy miként fogadta Fábiánék közlését, megállapítható nem volt. Tény az, hogy a fogoly csoportot tovább kísérték, s a kb. 10-14 km. megtétele után késő este 10 óra körül megérkeztek Doboz községbe a gróf Wenckheim féle kastély elé.
A kastélyhoz megérkezve Boldizsár I.r. vádlott a kastély kapuján becsengetett és elhelyezést kért az ott lévő portástól a foglyok részére. Még a foglyok egyik csoportjának beszállítása előtt elrendelte, hogy kb. 20 főnyi cigány csoportot válasszanak külön. A többi foglyot pedig istállóban helyeztette el. Ezek között voltak elfogott katonák, civil személyek, közöttük 2 nő is.
Boldizsár ezt követően elment egyik társával együtt a dobozi csendőrőrsre és ott beszélgetés folytatott a parancsnokkal. Ennek a tartalma ma már azonban megnyugtatóan meg nem állapítható, de abban a kivégzésről szó volt. Ezt követően a csoportot a kísérő katonák és tábori csendőrök elvezették a temetőhöz, ott közben csatlakozott hozzájuk a Pálfi törzsfőnök. Parancsára kivezényelt Molnár IV. r. vádlott és Jakab János csendőr szakaszvezető is. A kísérők között volt Kalocsai II.r. vádlott, Magyar Ferenc III.r. vádlott és valószínűleg Fábián csendőr szakaszvezető, Blága nevű csendőr szakaszvezető és Palkó nevű csendőr szakaszvezető is.
Hogy azonban az utóbbiak közül mindhárom ott volt-e, pontosan ma már nem állapítható meg. Mielőtt a csoportot a temetőbe bevitték volna, Molnár IV.r . vádlott bement az út mellett fekvő csőszkunyhóhoz a temetőbe és ott közölte az ott tartózkodó Z. Szabó Károlyné temetőcsősszel, hogy ne ijedjen meg, mert új fegyvereket fognak kipróbálni.
Közben a 20 főnyi fogolycsoportot a kísérők bevitték a temetőbe és a csőszkunyhótól kb 3-400.- m. távolságra lefektették a földre azzal, hogy ott fogják tölteni az éjszakát. Ezt követően a kísérő személyzet néhány métert hátra húzódott, vonalba fejlődött és parancsra sortüzet adott le a földön fekvő 20 emberre. Majd hátrább húzódtak a szomorúfűzfa csoporthoz és ma már meg nem állapítható számú kézigránátot dobtak a szerencsétlen áldozatokra. Aki még ez után is életben maradt, azt a parancsnokló tábori csendőr agyonlőtt. […]”
Az elkövetők csak 1956-ban kerültek bíróság elé, addig háborítatlanul éltek az országban. Ekkor azonban mint azt már említettük, Boldizsárt életfogytig tartó, társait 5 – 8 év börtönbüntetésre ítélték.
Izrael szegedi, tiszteletbeli konzulja szerint Radnóti Miklós ikonikussá vált drámáján kívül a hazai, vidéki zsidóság helyi legyilkolásának történetét is kevesen ismerik. Dr. Lednitzky András a Neokohn-nak azt mondta: az itthon, vidéken munkaszolgálatos zsidókkal „vegyesen” viselkedtek a csendőrök és a helyi potentátok.
Volt ahol kegyetlenül bántak velük és akadt olyan hely – a Dél-Alföldön maradva például Szegeden vagy Hódmezővásárhelyen – ahol próbálták sokáig megmenteni őket a deportálástól. A konzul ugyanakkor úgy vélte: a romákhoz hasonlóan a vidéki zsidóság tragédiája is hiányos a kollektív tudatban.
Jelöletlen sírok, töredezett emlékhelyek kísérik a hazai romák vészkorszakbeli történetét. Ahogy ők nevezik, a Pharrajimos sokáig nem volt része a magyarországi holokauszt megemlékezéseknek, sok helyen az áldozatok ma is jeltelen sírban fekszenek. Az áldozatok pontos dokumentációja is hiányzik, mivel a cigányok nagy részét a zsidó áldozatokkal ellentétben nyilvántartás nélkül gyilkolták meg.
Karsai László történész, a magyarországi holokauszt egyik kutatója szerint ötezren voltak azon romák, akiket 1944–45-ben etnikai hovatartozásuk miatt megkínoztak, megnyomorítottak, illetve akiket haláltáborokban gyilkoltak meg, vagy munkaszolgálaton pusztultak el. A jelöletlen sírokba, vagy a Dunába lőtt roma áldozatok száma szintén több ezer lehet csak Magyarországon.
