Gózon Imre nyugdíjas mérnök idézte fel családja történetét lapunk számára. Az interjúban a kiskunhalasi származású Grosz család élete és hányattatásai, majd a holokauszt utáni újrakezdés minden bánata, öröme, és a jelenkor reménye összegződik.
Kérem meséljen a családjáról, melyben ott találjuk dédapját, Grosz Mór izraelita elemi iskolai tanítót vagy apját, aki keresett mérnök volt! Milyen volt 1944 előtt az élet, a zsidó lét Kiskunhalason?
Dédapám, Grosz Mór munkásságáról, életéről Schőner Alfréd egyetemi tanár munkája ad részletes képet a „Szemléltető oktatás a XIX. század második felében Magyarországon” című dolgozatában. Újszerű tanítási módszerének elismerése mellett meg kell említeni, hogy magyarul, nem pedig németül vagy latinul tanított, ami szintén új volt a hazai iskolákban.
Amikor megtanultam írni a halasi zsidó elemiben, akkor a betűket a dédapám által festett táblákról tanultam meg. A „Miskán”, a sivatagi szentély makettje volt az, mellyel nagy erkölcsi sikereket ért el dédapám. A bécsi világkiállításon, 1871-ben aranyérmet kapott érte.
Műszaki vénája van a családnak, hiszen apám, úgymint nagybátyám Grosz József, valamint jómagam és egyik unokám is építészek lettünk. Grosz József sokat ígérő tehetségére mutat, hogy zsidó létére Mussolini kormányától kapott ösztöndíjjal Milánóban tanult. „Giuseppe Grosz” névre kapott diplomáját féltve őrzöm. Kiváló sakkozó volt, Szabó László, Bakonyi Elek nagymesterek lejártak hozzánk vele sakkozni.
Az orosz fronton, mint munkaszolgálatost érte el a fagyhalál. Gyermekeik közül Mór volt a legidősebb és elsőnek is halt meg Bergen-Belsenben.
Ügyvédkedett, de pl. művészien rajzolt is. Gyenge testű, kis púpos ember volt. Ügyvéd kollégái hozzá jártak tanácsokért, mert kívülről tudta az összes törvénycikket. Nővérem, Mária, engem korban három évvel és értelemben sokkal többel megelőzött. A deportálás a legérzékenyebb korban érte és az átélt borzalmakat sohasem tudta feldolgozni. Nem fejezte be a gimnáziumot, ápolónő lett és egész életében bánta, hogy nem lett orvos. Egy pályatört emberhez ment férjhez.
Két kisiklott élet találkozott és az italban keresték az elveszett célokat. Mindketten fiatalon haltak el, lányukat jóformán anyám nevelte fel.
A zsidók és a keresztények közötti viszony milyen volt a háború előtt a városban?
Az 1944 előtti zsidó életet gyerekszemmel úgy láttam, hogy ameddig a törvények engedték, a zsidók igen aktívan vettek részt a város társadalmi életében, fejlesztésében. A Schneider-Bleier család által teremtett baromfitelep az ország egyik nagy exportáló cége lett. Apámat a Schneider család hívta le Budapestről családi házaik megépítésére. Tudomásom szerint a „Halasi Újság” vagy a „KAC” sportegyesület nevéhez is zsidók kezdeményezéséhez fűződik.
Jó hírűek és látogatottak voltak a zsidó orvosok, mint Kálmán József, Bálint Imre, Pécsi Gitta és Steiner Ignác. A Práger, Schönfeld, Ádám, Schwartz családok az iparban és a kereskedelemben voltak sikeresek. Nagybátyám, Grosz Antal elismert fényképész volt és fotós szaküzletet nyitott. Az izraelita elemi iskolába sok keresztény gyereket küldtek, mert a legjobb elemi iskolának tartották.
A törvények visszaszorították, megbénították a zsidóság aktív részvételét a város életében. Volt egy egyre erősödő antiszemitizmus, helyesebben voltak nagyhangú antiszemiták, mert nem általánosíthatunk.
Családunkat erősen érintette ez, ügyvéd nagybátyáim (Grosz Mór és Grosz Dénes) nem gyakorolhattak. Apám Dobó Kálmán főmérnök jóvoltából rejtve dolgozhatott, főleg a légvédelmi pincék kialakításában. Dénes nagybátyám az eszperantó nyelv gyakorlására Svájcból kapott egy kis hanglemezt és hogy külföldi kapcsolata miatt ne bánthassák, a lemezt egy kútba dobta. Valaki meglátta és feljelentette. „A zsidók megmérgezik a kutakat”, hangzott a vád. A bíróság a tűzoltókkal megvizsgáltatta a kutat, akik a lemezt felhozták és nagybátyámat felmentették.
Fodor Dezső a jól menő, központi cipőüzletét egy segédjére íratta, hogy ne kobozzák el. Természetesen megegyezéssel, hogy ez csak névleges, de másnap az újdonsült tulajdonos már Fodort nem engedte be. Minden nyáron kis hétvégi házunkban nyaraltunk Sóstón, ameddig egy Lakatos Vince nevű újságíró fel nem tette a kérdést, hogy „meddig hagyjuk, hogy a zsidók szennyezzék a tó vizét?” Iskolából jövet többször molesztáltak, lezsidóztak engem is, nővéremet is.
Amikor 1944. március 19-én egy német tank megállt a Posta előtt, két úr üdvözölte (Hurth A. Ferenc lapszerkesztő és Budai Ágoston hivatalnok), de általános lelkesedésre nem emlékszem.
Hogyan emlékezik a gettósításra és a deportálásra?
A zsinagóga közeli házakban alakították ki a gettót, a népes Grosz család a rokon Lusztig családdal együtt egy Apponyi téri házban szorongott. Nem éheztünk, mert sokan segítettek élelmiszerrel, kijátszva a csendőröket. Ván Benjámin főtisztelendő úr is meglátogatott bennünket. „Hogyan tudott bejönni?” — kérdezte tőle nagyapám? „Nem született még meg az a csendőr, aki engem meg tudna állítani.
Lelki támaszt hoztam, mondta, mert hinnetek kell, hogy már nagyobb igazságtalanság nem történhet veletek” — válaszolta. Nagyapám hitte is, a fiatalok kételkedtek.
Emlékszem a nagy családi vitákra, ahol nagyapám magyarságunkat bizonygatta, mert valóban mi csak magyarul beszéltünk, magyar kultúrájú, hazafias érzelműek voltunk. A halasi gettóból elvittek bennünket a szegedi téglagyárba. Nagyapám ezt már nem bírta ki, sem testileg, sem lelkileg. Magához hívott, megáldott és meghalt. A magyar hatóságok megengedték, hogy eltemessük egy közös sírba. Targoncán vitték utolsó útjára.
A temetés alatt megkezdődött a deportálás és elment az az első vonat, ami egyenesen Auschwitzba, a biztos halálba vitte a halasi és környékbeli családokat. Nagyapám halálával mondhatjuk, hogy megmentett bennünket, mert így kerültünk mi a második vonatra, amelynek egy szakaszát már Ausztriába irányították.
Elosztótáborok után egy Gloggnitz nevű faluban épült barakkokban helyeztek el bennünket és egy vasbeton elemeket készítő telepen dolgoztunk. A „Lagerführer” egy börtönből szabadult gyilkos volt, aki a nők és gyerekek kínzásában élte ki beteges ösztöneit. Ott halt meg nagyanyám.
A tábor egyik oldalán olyan sebes patak folyt, ahol nem is volt kerítés. Egy osztrák, akinek feljebb volt a vízi malma, többször lerázott pár almát a vízbe és intett, hogy nekünk küldi. A patak néha úgy ütött oda bennünket a sziklákhoz, hogy vérezve jöttünk ki, de mi gyerekek kihalásztuk az almákat. Egy osztrák munkás reggelenként a patak másik partján hagyott kenyeret és újságokat is, ahonnan megtudhattuk a háború menetét, ami reményt ébresztett bennünk. Novemberben, újra marhavagonokba zsúfolva Németországba, Bergen-Belsen gyűjtőtáborába vittek bennünket.
Milyen emlékei vannak Bergen-Belsenről?
Kies, nedves vidék, kettős drótkerítés árammal, fegyveres őrök, kutyák, reflektorok. Emeletes priccsekkel tetőig zsúfolt szürke barakkok. Nagybátyáim közül öten ott haltak meg. Haláluk borzalmas körülményeit nem részletezem, a krematórium szagát elfelejteni nem lehet. Nehezen bírtuk az éhezést és a fagyos hajnalokon való udvari „appelt”, ahol megszámoltak bennünket. Néha már a tizediknél kihullott valaki a sorból, akkor ki kellett húzni a halottat, fel kellett zárkózni és újrakezdődött a számolás. A mosdó hideg vizével igyekeztünk tetveinktől megszabadulni, de decemberben már a csapok befagytak.
Bennünket, akik túléltük, újra vagonokba zsúfoltak és napokig mentünk az egyre erősödő ágyúzás, légi csaták félelmetes becsapódásai között. Egyszer csak vonatunk nyílt pályán megállt, az őrség elmenekült. Később tudtuk meg, hogy szerelvényünket az Elba folyó hídjára akarták vontatni és a híddal együtt felrobbantani.
Az Elbánál voltunk, ahol a két szövetséges front találkozott és minden haderejével őrölte fel az utolsó német ellenállást. Négy napig álltunk a borzalmas ágyúzás, légitámadások közepén minden ellátás, víz, élelem nélkül. Csalánt és más füveket ettünk és nem tudtuk, hogy éhen halunk vagy szerelvényünk kaphat pusztító találatokat.
Végül április 13-án amerikai felségjelű tankok jöttek szembe és tudtuk, hogy megmenekültünk. Leírhatatlan érzés volt a hosszú szenvedés után.
A tankból kibújó katonáknál nem fegyver, hanem felvevőgép volt, mert Eisenhower, a Szövetségesek hadparancsnoka megparancsolta az atrocitások dokumentálását. Utána jött az első segély. Egy közeli városkában, Hillerslebenben az amerikaiak kitelepítettek egy német tiszti lakónegyedet és ott helyeztek el bennünket. Egy korát megelőző, modern lakónegyed volt, zöld területekkel, sportpályákkal, színházzal és egy jól felszerelt kórházzal.
Csontváz sovány apámat karon vitte a kórházba egy katona. Nővéremet (Grosz Mária) tífuszból gyógyították ki. A kórház egyik orvosának fehér köpenye alól a náci vaskereszt kukucskált ki. Egy SS-ezredes volt, aki önként jelentkezett az amerikai hatóságoknál, mondván hogy ő orvos és kötelessége segíteni. Az első élelmek, amiket kaptunk, rizs és zabpehely voltak, mert gyomrunk nem bírt volna más étellel megbirkózni. Így is maradt egy életre szóló gyomorgyengeségem és más testi-lelki nyoma a szenvedéseknek.
Hogyan kezdtek új életet a második világháború után Kiskunhalason?
Az amerikai fennhatóság után Hillerslebenben angolok vettek át bennünket. Apámnak, mint építésznek jó állást ajánlottak, mondván hogy Londont újra kell építeni. Szüleim a hazatérést választották. A hazatérés sem volt egyszerű, mert az angolok átadtak bennünket a franciáknak és végül orosz fennhatóság alá kerültünk.
Az oroszok főleg a német gyárak kifosztásával foglalkoztak és a mi hazaszállításunk többször elakadt. Üres gyártelepeken kellett napokat várni igen gyenge ellátás mellett. Részeg katonák asszonyokat kerestek, lövöldöztek és nem volt kihez fordulni segítségért. Megértettük, hogy milyen bánásmódra számíthatunk, mi és hazánk lakossága.
Szeptemberben érkeztünk Budapestre, majd szülővárosunkba. Nagyon megfogyatkozott a család Halason, nagyapámék teljesen kifosztott lakásában húzta meg magát. Padlóra hintett szénán aludtunk. Távoli rokonunk, Baloghné Herminka, akit valahogy elfelejtettek az üldözések idején, alsóvárosi kertjükből hozta a szőlőt és más finomságokat.
És a gólyák ott voltak a malom kéményén, ugyanúgy, mint amikor elmentünk.
Beszéltek a holokausztról?
A felnőttek hamar bekapcsolódtak, dolgozni kezdtek, de arról, ami velünk történt, évtizedekig hallgattunk. Egyrészt bíztunk a törvényben, hogy a bűnösök bűnhődni fognak, másrészt talán restelltük, hogy nem mertünk, tudtunk szembe szállni a megaláztatással. Szívesen emlegettük azokat, akik emberségesek voltak üldöztetésünk során és elkerültük azokat, akik lesütött szemmel szintén elkerültek bennünket. Amerikából kaptunk ruhaneműt a télre és kaptuk a 24 órás csomagokat, amikben Hershey csokoládé is volt nagy örömünkre.
Nővérem és én gimnáziumi felvételünket kértük, de a már megindult tanév és túlterhelt osztályok miatt majdnem elutasítottak bennünket, amikor egy idős tanár megszólalt: „Grosz gyerekeket nem lehet elutasítani. Nagyapjuk, apjuk és minden nagybátyjuk kitűnő tanulók voltak, iskolánk büszkeségei.” Valóban így volt, és azt is tudom, hogy amikor a gimnáziumnak sakkcsapatot kellett kiállítania, akkor a kilenc Grosz fiú között válogattak. Családunk érdemei révén vettek fel bennünket.
A névsorban „izr.” jelölést kaptunk, volt sok „kat.”, de a reformátusokat nem jelölték, mert az természetes volt a Szilády Áron református gimnáziumban. A vallás abban az időben és utána a kommunista rendszerben nem volt téma, ami megkönnyítette a mindennapi életbe való beilleszkedést, az emberi kapcsolatok újraélesztését.
Beléptem a Bocskay István cserkészcsapatba, ahol szeretettel fogadtak. Apám megbízást kapott a Magyar Biztosító (MABI) Halas főterén épülő bérházának befejezésére. Munkájáért nem fizetést, hanem egy lakást kért. A háború utáni rettenetes inflációban ez egy nagyon okos megoldás volt. Így lett újra méltó otthonunk.
Hogyan emlékszik a Rákosi-korszakra? Úgy tudom, volt összetűzése a kiskunhalasi gimnázium igazgatójával.
A Rákosi-idők első csapása otthonunk elvétele volt. Hétvégi házunkat pedig felajánlottuk, nehogy a 280 négyszögöl miatt kuláknak minősítsenek bennünket. Apám városi főmérnök lett, de sohasem lépett be a pártba. Egyszer egy helyszíni szemlére hívták, mert Elő János gazdálkodót a szomszéd TSZCS beperelte, hogy a földjüket szándékosan vízzel elárasztja. Apám a bíróságon csak annyit mondott, hogy „a víz felfelé nem folyik.”
Talán az egyetlen per volt, ahol egy kulákot felmentettek, mert a víz még a Rákosi rendszerben sem folyhatott felfelé.
Többször hallottam a családban, hogy ugyanúgy, mint a Tanácsköztársaságban, megint csak zsidók vannak főszerepben és ebből semmi jó nem származhat, csak felébreszti az antiszemitizmust. A kommunisták a zsidókat megbízhatónak tartották, mint a múlt rendszer üldözötteit. Mint DISZ-titkár, többször ütköztem Szilágyi Ferenc igazgatóval, aki a Horthy és a nyilas idők alatti szerepét kívánta fedezni túlzott pártvonalassággal. Ilyen túl lelkes elvtársi lépése volt, amikor egy 1951 novemberi napon minden felkészülési lehetőség nélkül, egyenesen az iskolapadból elvitt bennünket gyapotot szedni a határsávba eső Juliska Majorba.
Véresre sebezte kezünket a munka, csak egy teát kaptunk és este nem vittek haza bennünket, hanem ott kellett aludni egy istálló épületében, a földre hintett szénán. Panaszunkra, hogy patkányok szaladgálnak rajtunk, igazgató úr azzal válaszolt, hogy őrajta is szaladgálnak. Másnap kértük, hogy engedjen pár diákot haza, hogy — főleg a lányoknak — váltást, meleg holmit és élelmet hozhassunk. Megtagadta kérésünket.
Este egy páran elszöktünk. Vonattal Halasra utaztunk és jól megpakolva vissza is mentünk. Súlyosbította a helyzetet, hogy a Majorban maradtak elvágták a telefonvezetéket. Ez a határsávban, Tito „a láncos kutya” szomszédságában piros riadót okozott. Fegyelmi eljárás indult ellenünk.
A kihallgatások alatt tartottam magam, hogy velünk igazságtalanság, embertelen eljárás történt. „Akasztottak már nálad jobbakat” — mondta nekem az igazgató az egyik kihallgatáson, mire én kérdéssel válaszoltam: „Szálasira tetszett gondolni?” Szilágyi felterjesztette, hogy csapjanak ki minden középiskolából, és ne tanulhassak tovább. A többiek csak szigorú megrovásban részesültek.
Budapesten kihallgatást kértem Jóború Magda minisztertől. A meglepett politikus asszony a titkárát bízta meg meghallgatásunkkal. Eredmény: büntetésünket fél évi magántanulásra csökkentették. Az utolsó évben Rákosi-versenyen irodalomból díjat nyertem, és az ajándékkönyvet Jóború Magda dedikálta. Kitűnőre érettségiztem.
Budapestre került egyetemre, de 1956 őszén visszatért Kiskunhalasra. Mi történt?
Értelmiségi, előnytelen származásom és rebellis múltam ellenére felvettek a Műegyetem építészmérnöki karára. A felvételin a firenzei Baptisztérium alaprajzát kellett megrajzolnom. Rados Kornél tanár megnézte és megkérdezte: „A Grosz Feri fia vagy?” „Igen, professzor úr” „Gondoltam, ő is remek rajzoló, évfolyamtársam volt.” A Műegyetemen nem használtuk az „elvtárs” megszólítást, tanáraink inkább kollégának szólítottak bennünket tanuló létünkre.
A „honvédelem” és „politikai gazdaságtan” (marxizmus) is kötelező tantárgyak voltak. Vállaltam a marxista szemináriumok vezetését, mert elég szép fizetést kaptam érte. Esti előkészítőkön tanultuk a leadandó anyagot. Amikor a bolsevik párt történetének a bevezetésében a kitételt, miszerint „ez az egyetlen igaz történelem” én nem elég dialektikusnak találtam és dogmának tituláltam, véget ért a marxista pályafutásom.
„Grosz elvtárs, olyan jó marxista lehetnél, csak ne kérdeznél annyit” — búcsúztatott el a tanszékvezető.
Talán ezen „marxista szereplésem” miatt tanulótársaim nem beszéltek előttem az 1956. október 22-i gyűlés előkészületeiről. A Petőfi-kör és a lengyelek melletti kiállás ugyanúgy, mint a szegedi diákok szervezkedése megadták a gyűlés alaphangulatát. Meglepetésemre egy kolléganőm piros-fehér-zöld szalagot tűzött a mellemre, ami akkor már magában lázadásnak számított.
Először elvtársi felszólalások hangzottak el a gyűlésen a menzakosztot kritizálva, de estére hangnemet váltottak a felszólalók és hajnalra a 12 pont megfogalmazásáig jutottunk (16 lett belőle) — de ez már történelem, csak mi nem tudtuk, hogy történelmet csinálunk.
Azt sem tudtam, hogy egy kis írásom, „Kordbársony és egyéniség,” melyben Elekes István kollégámat ért, nevetséges fegyelmi ellen szólaltam fel a „Jövő Mérnöke” egyetemi újságban, szintén történelem lesz. Írásom véletlenül az újság okt. 23-i számában jelent meg és megtalálható az „1956 a sajtó tükrében” című album 42-ik oldalán. A Műegyetemen tavaly az Aula egyik oszlopára kitéve láttam, felnagyítva.
Voltam a Kossuth téren, hallottam Nagy Imrét, de onnan is és a Corvin-közi harcokból is sérülés nélkül kerültem ki. Az egyetem forradalmi tanácsa leküldött Kiskunhalasra egy Nemzetőrség megalakítására, mert hírek jöttek, hogy a rend felbomlott és személyi bosszúk, megtorlások, fosztogatások veszélyeztetik a forradalom tisztaságát.
Gyalog, szekéren és egy ruszki tankra felkéredzkedve jutottam Halasra. Janó Ákos múzeumigazgató elvitt a Kisgazda Párt gyűlésére, ahol a rendszer emberei ellen uszítottak és a TSZCS elnökök felakasztását követelték. Megpróbáltam meggyőzni a felhevült, ordítozó embereket, hogy a forradalmat veszélyezteti, és szovjet beavatkozást igazolhat, ha egymás torkának esünk. Nagy Szeder Istvánhoz fordultam, akit mint apám kollégáját ismertem.
„Tudjuk ám mi, hogy te ki vagy” mondta gúnyosan és úgy éreztem, hogy zsidó származásomra utal.
„Mérnök úr, Halason mindenki tudja, ki kicsoda, de én most a Műegyetem Forradalmi Bizottságát képviselem és kérem, hallgassanak a jó szóra” — válaszoltam és küldetésemhez segítségüket kértem. Nem segítettek a Nemzetőrség megszervezésében, de Váradi Miklós alezredes, Janó Ákos és más jóindulatú emberek segítségével már megindult a szervezés, amikor november 4-én a Postapalota előtt megállt egy orosz tank (pontosan ott, ahol 1944 március 19-én a német tank állt), és pontot tett reményeink végére.
Disszidálása regényszerű, igen kalandosra sikerült. Mesélne erről?
Sztrájkoltunk, gyászoltunk, halottainkat temettük tüntető, gyertyás menetekkel. Kollégáim közül már sokan disszidáltak, engem óvatosságra intettek. Nem is a budapesti részvételem, hanem a halasi szereplésem miatt tartottam megtorlástól. Gyors eljegyzés után menyasszonyommal, Aradszky-Nagy Máriával együtt a menekülés mellett döntöttünk.
Szüleink marasztalása miatt csak 1957. január 13-án indultunk el egy hideg, hófúvásos este. Kelebiáig vonattal mentünk, táskánkban egy váltás fehérneművel, egy szál kolbásszal és egy József Attila-kötettel. Kelebián Marika ismert egy gazdát, akinek a határon volt a tanyája. A gazda kioktatott, hogy várjuk be az orosz járőrt, akik mindig benéznek hozzá egy kis pálinkáért. „A járőr megy egyenesen a határra, ti meg utánuk, de óvatosan.” Meghúztuk magunkat a csűrben, és amikor a katonák elindultak, mi utánuk eredtünk a sötét erdőben, ahol csak a hó világított. Vigyázva léptünk a lábuk nyomába, de egyszer majdnem beléjük szaladtunk, amikor az egyik megállott és rágyújtott egy cigarettára.
Hajnalodott, amikor egy tanyához értünk. A gazda visszarendelte a komondorokat és megnyugtatott bennünket: „ne féljenek, Jugoszláviában vannak!” A Palicsi tó nyári vendéglőjében helyeztek el bennünket menekülteket, borzalmas körülmények között a hidegben.
Voltak, akik feladták, meggondolatlan lányok, akik egy bálból a nagykendővel csak átszaladtak egy határ menti házból. Mondták, hogy a magyar határőrség visszasegítette őket, bántódásuk nem esett. Mi kitartottunk és pár nap múlva egy Topolya nevű községbe vittek bennünket, ahol több, mint kétszáz menekülttel kellett megosztanunk a szállást egy öreg, kopott kastély nagytermében felállított emeletes priccseken. A parancsnok és a rendőrök, illetve a lakosság is beszélt magyarul.
Többször kihallgattak bennünket ugyanazokkal a kérdésekkel. Mi mindig azt mondtuk, hogy Venezuelába akarunk menni, mert egyetlen rokonunk ott él, ami igaz is volt. Belgrádból jött egy egyetemi tanár és felajánlotta, hogy fejezzem be az egyetemet állami ösztöndíjjal, amit csak két évi állami szolgáltatással kell megfizetni. Elhárítottam és kitartottunk Venezuela, a rokoni kapcsolat mellett. Azt hittük, hamarosan utazhatunk is.
Januártól májusig reménykedtünk és dolgoztunk, hogy több élelmet kapjunk. Kevés értékeinket is elcseréltük szalonnáért. Megtudtuk, hogy segítséget, útiköltséget kérő leveleinket elkobozzák, ezért nem kapunk választ. A Vöröskereszt küldött svéd ápolónőket egészségügyi ellátásunk ellenőrzésére. Az egyik ápolónő kezébe csúsztattam a segélyt kérő levelet és egy mesébe illő szerencse útján, meg is érkezett. Belgrádba vittek, onnan vonattal Genovába, és hajóval Venezuelába értünk.
Hol dolgozott, hol alapított családot?
Unokanővéremék, Szele (Stern) Zsuzsanna és családja vártak és befogadtak bennünket. Évtizedek alatt több mérnöki irodában kaptam állást. Hidakat kellett rajzolni és németül vagy angolul beszélni. Később az akkor épülő egyetemi város fedett sportcsarnokának igen komplikált tetejét kellett megrajzolni. Részt vehettem a caracasi egyetemi város (később Világörökség) építésében.
Hirtelen gyarapodásunk, megváltozott életkörülményeink, túlterhelésem, vagy minden együtt váláshoz vezetett és rövidesen utána mindketten mással kezdtünk új életet. Hét évi hadügyminisztériumi szolgálat alatt sok fontos létesítmény tervét készíthettem, mint pl. egy fegyver- és egy lőszergyárét. A típus-őrtorony tervemből több, mint 300 épült meg,
ezért egy magyar újságíró viccesen azt írta, hogy én építettem a legtöbbet Venezuelában.
Elváltam, második feleségem több nyelvet beszélt (a magyar lett a hetedik) és elhelyezkedett az Alitalia légitársaságnál, ahol a turistaosztályt vezette. Lányunk, Inés Catalina utána megszületett fiunk, Francisco Salomon, majd Iván Leonardo. 1972-ben már magánvállalatom volt VECTRA CA néven, amit venezuelai kollégákkal, egy építésszel és két mérnökkel alapítottunk. Több mint száz családi ház, valamint bérházak, középületek és ipari épületek tervei mellett karbantartási szisztémákat, ütemterveket készítettünk és olyan nagyméretű munkákat vezettünk, mint pl. egy vízi erőmű építése. Volt olyan időszak, amikor 130 alkalmazottunk volt.
A gondtalan munkaviszonyok mellett sok időt fordíthattam a családra és jártunk a tengerparti klubokba és főleg a Magyar Házba. Gyerekeink cserkészkedtek, néptáncosok voltak és valamicskét magyarul is megtanultak. A Magyar Ház elnöke is voltam 2004-2018 között. 1991-ben kitüntettek az ’56-os helytállásomért és 2010-ben megkaptam a Polgári Lovagrend keresztjét a magyar kolónia összetartásáért. 2004-ben özvegyen maradtam.
Tartja a kiskunhalasi zsidókkal a kapcsolatot? Meg szokott jelenni a kiskunhalasi holokauszt megemlékezéseken. Miért fontos ez Önnek olyan távoli országból eljönni ide a Kiskunságba?
A halasi zsidósággal, de főleg a rokonokkal és barátaimmal (barátaim nagyrészt nem-zsidók voltak) mindig tartottam a kapcsolatot. Majdnem minden egyetemi vagy érettségi találkozóra eljöttünk feleségemmel. Közel hatvanszor repültem át az óceánt. Tehát Magyarországgal is tartottam a kapcsolatot. Mint a Magyar Ház elnöke már hét alkalommal képviseltem a venezuelai magyar kolóniát a Magyar Diaszpóra Tanács évi gyűlésein.
Javaslatomból indult el a Mikes Kelemen program, melynek célja a külföldi magyar könyvtárak haza mentése. Az igen szerencsés hazatelepítési program létrehozásán is sokat dolgoztam, megvalósításán most is dolgozom. A venezuelai vészhelyzetből több száz magyar származású családot sikerült kimenteni.
Hazánk kormánya minden elismerést megérdemel a külhoni magyaroknak nyújtott segítségért.
Minden elismerésem a kiskunhalasi hitközség vezetőinek is a rendkívül élénk közösségi élet fenntartásáért. Látogatom és támogatom a kiskunhalasi zsidó közösséget, mert elvégre onnan indultam el és a nagy távolság számomra sohasem jelentett eltávolodást. Ameddig erőm engedi, szeretnék ott lenni a megemlékezéseken, ahol felidézzük őket, akikkel ezt a beszámolót elkezdtem és már nem élnek, csak emlékezetemben.
