A tartalékos állománnyal váratlanul közlik, mostantól zsidók ezreit kell lelőniük. Átlagemberek címmel, két évtizedes késéssel jelent meg magyarul egy sokak által holokauszt-alapműnek tartott könyv. Christopher R. Browning amerikai történész az elkövetők szemszögéből mutatja be a történteket.
Egy megcsalt nő bosszúja
A bemutatón Nemes Jeles László, az Oscar-díjas Saul fia rendezője és a film történész szakértője, Vági Zoltán is elmondta gondolatait a könyvről, amely úgy születhetett meg, hogy egy megcsalt német nő a ’60-as évek elején bosszúból besétált a helyi hatóságokhoz azzal, hogy
rendőr férje a második világháború alatt zsidókat gyilkolt.
Az ügyben nyomozás indult, az 500 rendőr közül 210-et hallgattak ki. Végül csak alig több mint tucatnyian kerültek bíróság elé, majd néhány évre börtönbe, miközben 38 ezer embert öltek meg és további 45 ezer deportálásában működtek közre.
Browning németországi kutatásai közben, egy irattárban akadt az addig ismeretlen ügy aktacsomójára.
Megkésett fordítás
A többek között Nemes Jeles László és Vági Zoltán által is alapműnek tekintett könyv angolul 1992-ben jelent meg. A magyar fordítással Szekeres Gábor 2006-ban készült el, de
senki sem akarta kiadni, most is csak egy alapítvány segítségével sikerült.
Nemes Jelesnek először az volt az érzése, amikor elkezdte olvasni a könyvet, hogy be kéne csukni azonnal, nem kéne végigolvasni, inkább nem kéne tudomást szerezni róla. Amikor elkezdték előkészíteni a Saul fiát, sok holokausztról szóló alapművet használtak fel, például Raoul Hilberg írásait, de ez a könyv, Browning munkája is benne volt, vagyis ő már a magyar kiadás előtt ismerte az Átlagemberek történetét.
A könyv számukra nem csak tényszerű információkat adott, hanem segített megérteni, mi történt az emberek fejében, mert ezt – mondja a rendező — mai ésszel nagyon nehéz felfogni, mintha egy másik dimenzióban történt volna.
A könyvben nagyon érdekes szerinte, hogy főleg a rendőrök szemszögéből látjuk a történéseket, és ez a tárgyilagos, hideg leírás erősen hat. Nagyon furcsa érzés volt számára elképzelni például egy olyan jelenetet, amikor 3 ezer zsidót egyszerre terelnek ki az erdőbe agyonlőni. Próbálta filmes fejjel látni maga előtt a képet, de úgy érzi, hiába minden felkészültség, az akkor sem egészen az, mint ami valójában történhetett.
Vági Zoltán történész szerint a sok ezer holokausztról szóló könyv közül csak 5-10 olyan van, amelynek elolvasása után az ember más szemmel látja a világot.
Azt mondja, ez bizonyosan köztük van. Azért is tartja alapműnek, mert egy mai napig tartó kutatást indított el.
Teljesen átlagos emberek
A történész felvázolta az alaphelyzetet, hogy honnan indul a történet.
1942 nyarán egy teljesen érdektelen közrendvédelmi tartalékos rendőr alakulat, ötszáz, nagyrészt túlkoros férfi ott áll egy lengyel falu főterén, és kiáll eléjük parancsnokuk, Trapp őrnagy.
Az 53 éves, első világháborús vaskeresztes veterán, aki reggel óta iszik, azt mondja nekik, hogy most valami olyat kell csinálniuk, amit eddig nem csináltak, de gondoljanak arra, hogy háború van, élet-halál harcot vívnak, potyognak a bombák a szeretteikre, gondoljanak arra, hogy a zsidók robbantották ki a háborút, és ők felelősek a szenvedéseikért.
Aztán ismerteti a parancsot: innen csak a munkaképes zsidó férfiakat szállítják el teherautókon, az ott maradó gyerekeket, nőket és időseket le kell lőni.
Ez az, amit eddig még nem csináltak a tartalékos hamburgi rendőrök. Borzasztó, hogy ezt a feladatot kapták – mondja a parancsnok, majd hozzáteszi: aki úgy érzi, nem tudja vállalni, most lépjen ki.
Az első emberrel, aki kilép, elkezd üvöltözni közvetlen felettese, de Trapp őrnagy lecsillapítja őket. Összesen 10-12 rendőr lép ki az ötszázból. A többiek ezzel azt mondták, hogy ők szeretnének ölni? Vági Zoltán történész szerint ez az alapkérdés, de a válasz bonyolult.
Még senki sem tudta, mi következik, és azt sem, hogy ez egy akciósorozatnak csak az első lépése lesz.
Azért is átlagemberek – mondja a történész –, mert 63 százalékuk a munkásosztályból, 35 százalékuk az alsó-középosztályból tevődik össze. Két százalékuk egyetemi végzettségű. Katonai szolgálatra túlkorosak voltak, ezért lettek rendőrök. Érdemi kiképzést nem kaptak.
Első körben 1500 embert végeztek ki, férfiakat, nőket, öregeket, gyerekeket. Közvetlen közelről, a puska bajonettjét a nyakszirtnek támasztva lőtték fejbe őket. Az elején még sokat hibáztak, de aztán belejöttek.
Volt, aki elkezdett direkt mellé lőni. Egy másik rendőr üvöltve rohant el az erdőben, majd órákig bóklászott. Két apa azzal érvelt, hogy ők szülőként nem tudnak gyerekeket ölni. Az volt a válasz, hogy akkor feküdjetek a zsidók mellé. Ez komoly fenyegetésnek hangzott ott a helyszínen, bár a történész nem ismer olyan esetet, amikor ilyenkor valóban lelőtték volna a tiltakozót.
12 órán keresztül lőtték halomra a zsidókat, nem vetkőztették le őket, nem ástak gödröket. Német szemmel az első akció katasztrófa, káosz volt – mondja Vági Zoltán. A nap végeztével mindenki leitta magát.
Trapp őrnagy eleve a faluban maradt, mert nem bírja a látványt az erdőben. Sajnálkozott, miért kellett ilyen feladatot kapniuk, de hát a parancs az parancs.
Vági szerint a többségük tényleg átlagember volt, és nem akarta ezt csinálni, csak néhány pszichopata van köztük. Azt mondta, úgy lettek hóhérok, hogy „nem is vették észre”. A többi mészárlásra már alig emlékeztek, húsz évvel későbbi kihallgatásukon csak az első alkalomról tudtak részletesebben beszélni.
Vági aláhúzta, hogy Browning ki tud lépni a történészi szerepből és a pszichológia, valamint a szociológia eszközeit is beveti, végül pedig arra a megállapításra jut:
nem kell semmi különös, hogy egy ember hóhérrá váljon. Csak annyi kell, hogy megkapja a parancsot.
