Aki figyelemmel követi az amerikai egyetemi kampuszokon folyó eseményeket, érzékelheti, hogy a ’60-as évek óta nem látott folyamatok indultak útnak — véli a New York Times publicistája, Bret Stephens.
Csakúgy, mint ötven éve, az egyetemi kampuszok komoly politikai vitáknak és harcoknak adnak otthont. Mostanában is egy, a diákok körében népszerűtlen elnök ellen lázadnak, a radikális diákok pedig liberális elveket valló professzorokat fenyítenek, piszkálnak és feljelentéssel fenyegetnek — fejtegeti Stephens.
Ugyanakkor különbségek is vannak a mostani jelenségek és a ’60-as években tapasztalhatók közt. Ezek közt is a legfontosabb, hogy míg ötven éve a diákok a nagyobb szólásszabadságért és véleményszabadságért küzdöttek,
ma inkább ennek ellenkezőjét kívánják elérni.
A legfurcsább különbség azonban az, hogy a mai diákok nem valamiféle patriarchális, csokornyakkendős társadalom ellen küzdenek, hiszen pont ők a haszonélvezői annak a rendszernek, melyet az általuk leginkább kritizált, jellemzően baloldali beállítottságú professzorok és egyetemi vezetők kreáltak. Ezek a tanárok olyan egyetemi közeget hoztak létre, melyben minden hagyományos progresszív megtalálhatja számítását.
Mire hát a felháborodás?
A választ megadhatja Anthony Kronman Támadás az amerikai kiválóság ellen című könyve. Kronman egyetemi karrierje szinte makulátlan: 40 év a Yale Egyetemen, melyből egy évtizedet a jogi kar dékánjaként töltött és akinek politikai beállítottsága még — mint írja a publicista — Stephensénél is baloldalibb.
Pedig a Yale a kiindulópontja a most tapasztalható egyetemi forrongásoknak, köztük a maoista jellegű tüntetéseknek egyetemi professzorok ellen, a harcnak a kulturális elfogadtatásért, és az olyan típusú elégedetlenségeknek, mint a „mester[fokú]” oktatási szintet jelző kifejezés elleni küzdelem, mert az egyesek szerint fájdalmas és kirekesztő konnotációt rejt.
Pont ez utóbbi volt az, ami kapcsán Kronmannél feltette a pontot az i-re. A „mester” szó ugyanis sokakat a rabszolgaság idejére emlékeztethet. Valójában persze a szó olyan a jelentéssel bír, ami kiválóságot és erényeket takar, annak ellenére, hogy természetesen alapvetően arisztokratikus hangzású. Nagy és jelentős egyetemek pont ezeket az értékeket hivatottak erősíteni, ráadásul nem is öncélúan, hanem ellensúlyozandó a demokrácia kiegyenlítő és konformista hatásait, melyről Alexis de Tocqueville úgy vélekedett, mint az amerikai társadalomra leselkedő ármányok és veszélyek.
Ami ma az egyetemeken történik, az több, mint reakció Donald Trumpra, vagy a vélt rendszerszintű igazságtalanságokra. Kronman azt állítja, a jelenlegi történések sokkal inkább válaszok ezekre az arisztokratikus kilengésekre, melyekről H. L. Mencken úgy írt, hogy „túlmutat az emberek általános felelősségén, ezért magasztosabb, mint azok lenézett vágyai vagy még inkább lenézett ellenszenve”. A középszerűek sokaságának lázadása ez, a kiválók kevese ellen. Mindez álcázva van a radikális egalitarianizmussal, ahol mindenki elfogadott, mindenki egyenlő és mindenki különleges.
„Az amerikai egyetemek vezetői és oktatói megfáradt lelkesedéssel küzdenek a befogadó kultúra meghonosításáért”
— idézi a publicista Kronmant.
„Azt hangoztatják, hogy mennyire fontos mások érzéseinek tiszteletben tartása, főként azoké, akik valamelyik hátrányosabb helyzetű társadalmi csoporthoz tartoznak. Mintha ez volna a megoldás, ezzel pedig az érzéseket minden más szempont fölé helyezik. Ez persze azt is eredményezi, hogy a hallgatók érzéseikre hivatkozva tiltakoznak egyes beszédek vagy szónokok ellen. Ezzel pont ellenkező hatást érnek el, mint ami az egyetemeket fenntartó felnőttek feladat volna, jelesül, hogy a vita és a nézetkülönbségek kultúráját meghonosítsák.”
Kemény felvetés ez. De igaz. Ráadásul magyarázatot ad arra a jelenségre, hogy miért nem sikerül minden tiltakozás ellenére lecsillapítani az egyetemi radikalizmus jelenségét. Ellenkezőleg, még több felgyülemlett indulat és a vitakultúra színvonalának csökkenése tapasztalható — írja Stephens.
Mindennek következménye, hogy mielőtt egy ideológiát saját érdemei alapján vizsgálnánk, előbb alávetjük egy politikai alapú tesztnek. Mielőtt egy szónok nyilvános beszédet tarthat egy egyetemen, még mielőtt megismerhetnénk gondolatait, előbb megvizsgáljuk, hogy biztosan nem sértő-e jelenléte vagy ideológiája valaki számára. Mielőtt valaki megszólal, ki kell nyilvánítania, milyen irányultságú. Mielőtt egy történelmi személyiségét korának elfogadott normái szerint ítélnénk meg, előbb megítéljük korunk elfogadott normái szerint.
Mindez azért, hogy a hallgatók „biztonságban” érezhessék magukat. Persze mindeközben borzasztóan sérülékennyé is válnak, hiszen erősítjük a sértettség és a tudatlanság állapotát. Mindezzel akadályt gördítünk a szabad gondolkodás és az igazság megismerésének lehetősége elé. Legfőképpen pedig nem tanítjuk meg a jövő nemzedékét az önálló gondolkodásra — arra, melyet pont a Yale kellene, hogy alaposan megtanítson.
Kronman könyvére korábban azt mondta Stepens, hogy bátor, de ezzel valószínűleg túlbecsülte — írja. Mivel karrierje nagyját már maga mögött tudhatja, azt ír, amit csak kedve tartja. Vajon egy kevésbé nagymúltú professzor is írna ilyen bátran? A válasz erre a kérdésre pont a probléma lényegére mutat rá.
