A marxizmus modern prédikátorai — Milyen lesz a világ jövője, ha Amerikát szocialisták irányítják?

Marx, Engels és Lenin soha nem tudtak működő rendszert teremteni, csak elméleteket. Ma abban az országban hódít romboló ideológiájuk, amit részben pont a kapitalizmus emelt a világ tetejére. Hajdú Tímea írása.

Tíz évvel ezelőtt még senki nem hitte volna el, hogy az Egyesült Államokban a hatalom közelébe kerülhet egy szocialista jelölt. Aztán 2015-ben megjelent a színen Bernie Sanders, aki a gazdagok diktatúrájáról és ingyenes oktatásról szónokolt, egyszerre ideges és lelkes stílusban.

Ha a demokrata párt nem zsírozza le Hillary Clinton jelölését, lehet, hogy most nem arany, hanem a vörös színében pompáznának az ovális iroda függönyei. Sanders ugyanis váratlanul hallgatóságra talált.  A 2018-as kongresszusi választásokon már több szocialista jelölt is bejutott a Kongresszusba, köztük volt a botrányt botrányra halmozó demokrata üdvöske, Alexandria Ocasio-Cortez is.

Jelenleg két demokrata jelölt Bernie Sanders és Elizabeth Warren az egyetlenek, akik kiüthetik Joe Bident a versenyből, és mind a ketten a baloldali spektrum szélén helyezkednek el. Warren ugyan nem tartja magát szocialistának, de a programja alapján akár az is lehetne. Ingyenes felsőoktatással és mindenkire kiterjesztett egészségügyi biztosítással kampányolnak.

Bernie Sanders szavazati jogot adna a börtönben ülőknek, dekriminalizálná a prostitúciót, valamint elengedné az amerikai lakosság 1.6 milliárdnyi diákhitelét, Warren pedig kárpótlást fizetne a homoszexuálisoknak, amiért ők eddig nem kaphattak házassági adókedvezményt. Kampányuk hasonló, mint Mary Poppins táskája; mindig újabb és újabb meglepő dolog kerül elő belőlük.

Sanders és Warren olyan dolgokat ígérnek, amiket nem lehet megvalósítani. A nagy kárpótlások mind azt sugalmazzák, hogy az amerikai társadalmat kárpótolni kell a múlt gonoszságaiért. Ez pedig tetszik a szavazóknak. Vitathatatlan, hogy az amerikai álom válságban van. A kapitalizmus természete, hogy nagyon magasra tud emelni, de le is ejthet a mélybe. A rendszernek megvannak a maga árnyoldalai, viszont az emberek többségének van lehetősége arra, hogy kijusson a napfényre.

Az emberek teremtette egyenlőség ígérete olyan, mint a délibáb a sivatagban, a vándor előbb meghal, mint hogy elérje.

Az emberi történelmi emlékezet 6-8 ezer éve alatt senkinek nem sikerült egyenlővé tenni az embereket, akik megpróbálták, vagy megbuktak, vagy ők váltak a legnagyobb elnyomókká.

A Gallup idei felmérése szerint 10-ből 4 amerikai támogatna egy szocialista vezetést.  A Teen Vouge magazin néhány hete, nem valamelyik popsztárról, hanem Marxról közölt színes cikket. Potom 26 dollárért pedig bárki rendelhet magának a „Harcoljunk a patriarchátus ellen” feliratú pólót. Ma, ha valaki véletlenül leejt egy Kommunista kiáltványt New York valamelyik felhőkarcolójának a tetejéről biztos fejen talál vele egy „pezsgőszocialistát” (aki hirdeti, de nem gyakorolja azt, amit prédikál).

Az amerikai rendszer sikerének titka sokáig abban volt, hogy a középről érkezőket segítette a hatalomba. S bár például Franklin D. Roosevelt és Lyndon B. Johnson baloldali intézkedéseket foganatosított, egyikükre sem mondhatni, hogy valóban szocialista lett volna. Az Egyesült Államok egyik fő jellemzője ugyanis mindig az volt, hogy a lakosság gyanakodva tekintett azokra, akik felette állnak. A kormányban soha nem bíztak meg.

Néha felütötték a fejüket az egész világon divatos baloldali eszmék, de soha nem váltak a többség nézeteivé. Az amerikai lakosság nem szeret szavazni, a politikai aktivitás a Hálaadáskor tartott családi veszekedésekre és a kertekben levert kampánytáblákra korlátozódik. Így az aktív kisebbség sokszor nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában, és a hangja is egyre hangosabb. S ez a hang kezd olyan szólamokat szólni, amelyek nyugaton ugyan nem, de itt keleten mindenkinek ismerősek lehetnek.

Sok amerikai azért támogatja a Bernie és az Ocasio-Cortez féle „demokratikus szocializmus” képviselőit, mert azt hiszik, az amerikai rendszer átkonvertálható a skandináv gazdaságok mintájára.

Gazdaságilag nézve, szinte nem is lehet összehasonlítani a néhány milliós észak-európai országokat, a 329 milliós Egyesült Államokkal. Amerikában minden magánkézen van, s elképzelhetetlen lenne ezt a hatalmas vagyont államosítani. Viszont, ha az osztogatáshoz szükséges pénzt pusztán adóból akarnák előteremteni, az hatalmas adónövelést igényelne, amely szintén megroppanthatná a rendszert.

A gazdasági hátrányok mellett még messzemenőbb következményei lehetnek, ha a baloldali ideológiák hirdetői hatalomra jutnak. A szocialista politikusok nemcsak gazdasági egyenlőséget hirdetnek, hanem egyéb progresszív ideológiákat is. A gazdasági egyenlőtlenségek mellett minden egyéb társadalmi egyenlőtlenséget is fel akarnának számolni. Az utópisztikus ideológiák sajátja, hogy le akarják rombolni a rendszert, amiben élnek, de nem tudnak semmit a helyére építeni.

A progresszív eszmék mindig is táptalajt találtak az egyetemeken és itt nőttek fel Warren és Sanders szavazói is.  Az értékvesztett társadalomban felnövő fiatalok világnézet nélkül érkeznek az egyetemre, így az ürességet könnyű mások gondolataival megtölteni. A hatvanas évek óta az egyetemek tanrendje egyre jobban balra csúszott, mostanra meg elérték a politikailag korrekt világrombolás szintjét. Egyvalamit továbbra is lehet szidni, s az a hagyományos zsidó-keresztény értékrend és az azon felnövő kultúra. Mert a progresszívek nem csak a kapitalizmust tartják gonosznak, hanem a rendszert, amiben az létezik. Thomas Sowell amerikai közgazdász és szociológus fejtette ki ezt remekül: „A multikulturalizmus azt jelenti, hogy a világ összes kultúráját dicsérheted, kivéve a nyugatét, és nem szidhatsz egyetlen kultúrát sem, kivéve a nyugati kultúrát”.

A szocialista és progresszív elméleteket hirdető politikusok és szavazóik nem vallják magukat marxistának. Pedig a posztmodern gondolkozást sokan azonosítják kulturális marxizmusként. Ez nem egy elfogadott elmélet, a baloldali mantra az, hogy a posztmodern világnézet azonosítása a kulturális marxizmussal az egy konspirációs elmélet.

Akik ezt mondják, úgy tesznek, mintha az ideológiákat a nevük határozná meg és nem a tartalmuk.

Az identitáspolitika az embereket nem egyénként, hanem csoportként határozza meg ugyanúgy, ahogy a marxizmus is osztályokba rendezte az embereket. A mai progresszív ideológiák a fehér embert tartják a legnagyobb bűnösnek ugyanúgy, ahogy a kommunisták az uralkodó osztályt tartották felelősnek mindenért. AOC és a hozzá hasonló szocialista demokraták azt hirdetik, hogy Amerika jelenlegi rendszere a „gonosz fehér férfi” patriarchális vágyainak kielégítésére épült. Pont ugyanezt a szólamot hajtogatták a marxisták, csak akkor még a „tőkés” volt a fő gonosz. Ugyanabból a földből nőtt ki a két gondolkozásmód. A szocializmus és a progresszív eszmék furcsa keveréke bárhova is vezet, az a hely nem az az utópia lesz, amit a politikusok ígérnek.

Az Egyesült Államok nyert a legtöbbet abból, amit „nyugati civilizációnak” neveznek; nyert belőle hitet, törvényt, kultúrát, gazdasági rendszert és szabadságot. Ha meg is rozsdásodott ez a kétszáz éves rendszer, lehet, hogy nem egy bukott ideológiával kellene megolajozni.

Hajdú Tímea összes cikkét elolvashatja itt.