170 éve született Max Nordau, magyar származású cionista, Herzl Tivadar jobbkeze a cionista mozgalomban. Ujvári Hedvig írásában a magyar-zsidó vezetőről emlékezik.
Amikor az 1990-es évek közepén frissdiplomás germanistaként elkezdtem Max Nordau (1849, Pest – 1923, Párizs) újságírói tevékenységével foglalkozni, majdnem minden publikációmban visszaköszönt az a megállapítás, hogy az orvos, esszéista, szépíró és újságíró Max Nordau termékeny irodalmi munkássága és kiterjedt cionista tevékenysége ellenére a feledés homályába merült.
Mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott, határozottan lehet Nordau-kutatásról beszélni:
monográfiák születtek a teljes élet és -életműről, cionista tevékenységéről, irodalmi munkásságáról, képzőművészeti bírálatairól, pesti éveiről és újságírói működéséről, hosszabb tanumányok foglalkoznak orvosi pályájával, és fontosabb művei is folyamatosan jelennek meg nagy presztízsű kiadóknál.
De ki is volt Max Nordau? Röviden: számos európai újság jegyezte tárcaíróként – többek között 35 évig dolgozott a Vossische Zeitungnak, rendszeresen írt a Neue Freie Pressenek –, 34 évesen Európa-szerte ismertté vált kulturkritikai bestsellerével, a Die conventionellen Lügen der Kulturmenschheittal, majd egy évtizeddel később (1892/93) az Entartung című munkájával végleg beírta magát a Fin de siècle szellem- és fogalomtörténetébe. Művei – kultúrkritikai monográfiák, prózai művek, drámák, cionista írások, elenyésző mennyiségben versek és orvostudományi közlemények – rövid időn belül több kiadást értek meg és 17 nyelven hozzáférhetők.
Nordau pályája Pestről indult, majd Bécsen és Berlinen keresztül Párizsba vezetett. Kitérők adódtak Spanyolországban és Londonban, majd a végleges nyughelyét Tel Avivban találta meg.
A családi közeg
Nordau Visszaemlékezései ezzel a mondattal kezdődnek:
„1849 Pestjén – Budapest akkor még nem létezett –, a Dob utca 4. szám alatti ház földszintjén a július 28-ról 29-re virradó éjszakán egy gyermek született.”
A születési anyakönyvi kivonat is ezt támasztja alá, de a születés helyeként az Aréna utca és a Síp utca sarkán álló Heinrich-féle házat adja meg. Ez az apró eltérés azt mutatja, hogy Nordau nem a mai Dohány utcában, hanem egy utcával odébb, a mai Síp utca – Dob utca kereszteződésében található házban jött a világra.
Nordau apja, Südfeld Gabriel 1799-ben született, és egy szigorúan vallásos ortodox rabbi hírében állt. Anyja Rigából származott. Nordaunak és két évvel fiatalabb húgának, Charlotténak („Lotti”) apai részről négy féltestvére volt. A Südfeld család a későbbiekben a Dohány utca 7. szám alatti ház 6-os lakásában lelt otthonra. Nordau – ekkor még Südfeldként a német tannyelvű Pesti Izraelita Főelemi Iskola diákjaként igen korán megtanulta az olvasás és a betűvetés alapjait.
Tanulmányait a pesti katolikus gimnáziumban folytatta, de az erőteljes magyarosítási tendenciák miatt az 1863/64-es tanév folyamán a kálvinista gimnázium tanulója lett. Ebben az időben Nordau kisebb írásaival már kilépett a nyilvánosság elé: több verse és prózai írása jelent meg a Pesten kiadott Der Salon, Organ für Belletristik, Kunst und Mode című lapban. 1866-ban egy évet vidéken, Rákoskeresztúron töltött házi tanítói minőségben, majd a gimnázium felső évfolyamait befejezve valószínűleg 1867-ben érettségi vizsgát tett.
Zsidó Südfeldből árja Nordau?
Südfeld Simon Miksa születési anyakönyvi kivonatából kiderül, hogy Nordau a belügyminiszter engedélyével 1873 óta törvényesen viselhette az eredeti családnév helyett a maga választotta vezetéknevet. Már a Visszaemlékezéseiben utalt arra, hogy gyerekfejjel is szívesen szignálta ezzel a névvel vagy M. N. jelzéssel a Poesie, Kunst und Wissenschaft című havi lapban megjelent szösszeneteit, a Salonban, valamint az Entre Acte-ban közölt meséit, verseit, irodalmi és színi kritikáit.
A névváltozással kapcsolatosan természetesen az a releváns kérdés, hogy milyen motivációk vezérelték a Süd/Feld > Nord/Au (dél/mező > észak/liget) cserét. Jens Malte Fischer kétségbe vonja a mesterséges arizálás tézisét, mivel Nordau fejlődése ennek ellentmond. Christoph Schulte szerint Nordaunak ez a kései átalakulása öntudatos zsidóvá és cionistává egyáltalán nem volt előre programozott, hiszen az önkéntesen Párizsba áttelepült és német nyelven alkotó író csak az antiszemitizmus és Theodor Herzl révén vált cionistává. A névváltozás arra volt hivatott, hogy Nordau a pesti közegben a zsidó származását titkolhassa. Nordau még mielőtt a cionizmus felé fordult volna, évtizedekig azzal volt elfoglalva, „hogy minden külső megjelenésében a zsidó mivoltára utaló összes nyomot eltűntesse”. A zsidó Südfeld konvertálása a német Nordaura számára „átértékelést és felértékelést jelentett (…). Hiszen a német nyelv Max Nordau írói és írásbeli közléseknél használatos nyelve, nem a szülők jiddise, nem a pesti környezet magyar nyelve”.
Ez a névválasztás ellenállás úgy a zsidósággal, mint a magyarsággal szemben, „egy politikai és világnézeti tett”.
Nordaut iskolásként már érintette az októberi diploma azon rendelkezése, miszerint az oktatás hivatalos nyelve a magyar lett. Az apa, Südfeld Gábriel, aki eddig mint német nyelven oktató házi tanító kereste kenyerét és a magyar kultúra iránt mély megvetéssel viseltetett, elvesztette az állását, és ezáltal a Südfeld család a megélhetés biztonságát. A magyarizálódás folyamatát kulturális és anyagi szempontból egyaránt negatívumként élték meg. Ez a keserűség később visszaköszön Nordau bestsellerében, az Entartungban (1892/93), amelynek vezérgondolata abban áll, hogy Goethe és Schiller kultúrájától való bármiféle eltávolodás kulturális elfajuláshoz vezet. A magyarokhoz való asszimilálódás gondolata undorral töltötte el Nordaut, aki mindvégig német író akart maradni. Úgy gondolta, hogy a névváltoztatással megszabadult a zsidó gyökereitől, a magyarságtól való szabadulás módját pedig a megszokott környezet elhagyásában látta.
Az orvostanhallgató és pályakezdő újságíró
1867-ben Nordau letette az érettségi vizsgáit, majd a pesti egyetem orvosi karára iratkozott be. Hogy mi vitte éppen a medicina felé, valójában csak feltételezéseink vannak, konkrét utalásokat nem találtunk; annyi bizonyos, hogy a hagyományos műveltség mellett a modernizáció kezdetén fokozott érdeklődés mutatkozott a nagy szellemi odafigyelést igénylő foglalkozások, többek között az orvosi pálya iránt. Ugyanebben az évben debütált a Falk Miksa szerkesztette jelentős német nyelvű lapnál, a Pester Lloydnál a Das Altarbild című tárcájával.
Az évek során Nordau újságírói teljesítménye nagyon meggyőzhette Falkot, így az 1873. évi bécsi világkiállításra őt küldte a lap tudósítójaként a császárvárosba. Áprilistól novemberig mintegy 100 tárca jelent meg tőle az újság hasábjain. Ezt követően év végén beutazta Németországot és Európa északi részét, majd 1874 áprilisában végre kezdetét vehette a rég óhajtott európai tanulmányút, aminek minden fillérét maga kereste meg. Az útvonal jól nyomon követhető a tárcák tematikája alapján: Szentpétervár, Moszkva, Berlin, Anglia, Izland, Franciaország. Ennek a két mozgalmas évnek a hozadékát a Vom Kreml zur Alhambra című könyvben foglalta össze.
A hosszas távollét persze nem kedvezett az orvosi tanulmányoknak, amelyeket erre az évekre Nordau valószínűleg felfüggesztett. Csak 1875 év végén tért vissza Budapestre, és december 21-én letette a „Budapest Magyar Királyi Tudomány Egyetem”-en az első szigorlatát. A szigorlati jegyzőkönyvben a „Südfeld (Nordau) Simon” név szerepel. 1876. január 17-én Nordau írásban kérvényezte, hogy második szigorlatát idő előtt letehesse. Erre 1876. január 24-én került sor „elégséges” eredménnyel. A szigorlati jegyzőkönyvben a „Nordau (Südfeld) Miksa” név áll.
Néhány nappal később, 1876. január 31-én Nordau végleg szakított a Pester Lloyddal, valószínűleg magas anyagi követeléseit Falk nem volt hajlandó teljesíteni. Két napra rá azonban már szerződést írt alá a Neues Pester Journalnál. Ám Budapesten nem volt tartós maradása; május 1-jén húgával és édesanyjával Párizsba költözött, ahol orvosként és több európai lap tudósítójaként tevékenykedett. Új pesti lapjának is több párizsi tárcát küldött. Ezek közül több megjelent könyv formájában is a Paris. Studien und Bilder aus dem wahren Milliardenlande című kötetben.
1878 végén Nordau – a család nyomására – elismert újságíróként visszatért Budapestre, ahol praktizáló orvosként tevékenykedett, valamint irodalmi előadásokat tartott, kiadókkal tárgyalt.
Párizs, a választott haza
Nordau 1873-ban mint a Pester Lloyd bécsi tudósítójaként volt először távol a szeretteitől. Ebben az időszakban élénk levélváltás kezdődött közte és húga, Lotti között. Személyesen nem találkoztak, csupán édesanyja látogatta meg, de a találkozó fiaskóval végződött, mivel a szülő
„provinciális mivolta, jiddise, analfabetizmusa, értetlensége a mondén Béccsel és annak kultúrájával szemben a fiúban szégyenérzetet váltott ki“.
Nordau leveleiben Falk lapját „Provinzblatt“-nak nevezi, amely Bécsben sohasem fog feltűnést kelteni, Pestet magát pedig „Provinzstadt“-nak aposztrofálja, ahol neki már nincs maradása. Néhány hónappal később az általa oly nagyon respektált bécsi Neue Freie Presse által kínált pesti levelezői állást sem fogadta el.
Először 1876-ban, majd véglegesen 1880-ban Párizsban telepedett le Párizsban. Hogy milyen érvek szóltak a Szajna-part mellett, csak hipotézisekkel szolgálhatunk. Mindenképpen pozitívumként említendő egy szabadúszó újságíró számára kínálkozó számtalan munkalehetőség, valamint egy orvos esetében a párizsi orvosi kar nemzetközi híre. Számos zsidó (Kalisch, Rodenberg, Nordau stb.) majdnem kivétel nélkül megemlíti még a saját kisebbség előrehaladott emancipációját, valamint azt, hogy a párizsi társadalomban – származástól függetlenül – minden tehetséget irigylésre méltó tisztelet övez. Közös vonásuk, hogy mint a német zsidó értelmiség általában, a liberalizmus hívei és a tanult polgárok köze soroltatnak.
Párizsi tartózkodása alatt Nordau szinte folyamatosan írt a Neues Pester Journal számára. Tematikáját a színes, nyüzsgő párizsi élet adta: írt a francia irodalomról, képzőművészetről, színházi premierekről, Párizs zenei életéről, erkölcsről, államférfiakról, gondolkodókról, vagy éppen semmiségekről; reagál korának traumatikus eseményéről, a sedani vereségről, szívesen vette górcső alá a párizsi hétköznapokat, a klubokat, kávéházakat, a zálogházat, a latin negyedet, vagy éppen mindenszentek ünnepét, esetenként az alkoholizmus problematikáját. Eközben mindvégig végigvonul tárcáin a Párizs és a francia vidék oppozíciója, és a Szajna-parti „Babylont, Ninivét és Mekkát“ szemlélve már tetten érhető Nordau később kikristályosodó civilizációs kritikája.
A cionizmus felé
Nordau Párizsban kórházi orvosként dolgozott, 1882-ben megvédte a nő sterilizációjáról írt doktori értekezését és orvosi praxist nyitott. Újságíróként is jelen volt: párizsi letelepedését követően kezdődött 35 éven át tartó hírlapírói tevékenysége a Vossische Zeitung számára. 1883-ban jelent meg kultúrkritikai bestsellere, a Die conventionellen Lügen der Kulturmenschheit, amely a kiváltott bonyodalmak miatt Európa-szerte ismertté tette szerzőjét: két hónappal a megjelenése után betíltottak Ausztriában és Oroszországban, sőt Ausztriában felségsértés vádjával súlytották Nordaut. Hatalmas vita kerekedett a mű körül, majd minden fontosabb európai nyelvre lefordították.
Néhány évvel később, 1885-ben jelent meg újabb kultúrkritikai kötete, a Paradoxe, egy alapvetően a német klasszika esztétikáján alapuló, orvosi köntösbe bújtatott művészetelméleti írás, melyben Nordau már érinti a nemzet, nemzetiség fogalmát, illetve a kolonializációt is. Nordaunak már szinte védjegyévé vált, hogy tudományos és újságírói dikció között egyensúlyoz; stílusához hozzátartozik a tények szikár felsorolása, patetikus retorika, ami nyers stílussal és durvasággal párosulhat. Tudományos elmélkedések gyakran keverednek triviális szófordulatokkal, amit nem minden kortárs nézett jó szemmel, Karl Kraus (1874–1936) lapjában, a Die Fackelben 1899-ben egyenesen „irodalmi mészárosnak” nevezte Nordaut, akit ez nem zavart, mivel kora kettős művészetének (Doppelkunst) kívánt megfelelni.
Kultúrkritikai munkássága 1892-ben tetőzött, ekkor jelent meg a már többször említett Entartung első kötete, ami a modern avantgarde elítélése. „Elfajulás”-fogalma teljes mértékben különbözik a nemzetszocialisták ideológiájától, nélkülöz mindennemű fajelméleti alapot, és nem nemzeti irányultságú, etnikumok stigmatizálására és üldözésére nem használható.
Nordau szociológiai szempontok alapján nagy érdeklődést mutatott egy zsidó mezőgazdasági telep létrehozása iránt Argentínában, Buenos Aires mellett, amelyet barátja, a berlini orvos és bakteriológus Wilhelm Löwenthal vezetett. Személyesen nem vett részt a projektben, nem is utazott oda.
1892-re datálható Nordau és a párizsi tudósítóként tevékenykedő Theodor Herzl megismerkedése; Nordau a család orvosa lett. 1894-ben a Dreyfus-ügy kapcsán Nordau rendszeresen tudósított az antiszemita hajszáról a Vossische Zeitung hasábjain, majd
Herzllel 1895-ben vetik fel egy esetleges zsidó állam gondolatát.
1897-ben Nordau az 1. Cionista Kongresszus ünnepelt szónoka, ahol körvonalazza a későbbi Bázeli Programot. Egy évre rá feleségül vette gyermeke anyját, a protestáns Anna Donst, ami a cionista mozgalmon belül az ortodox zsidók haragját vonta maga után. A 2. Cionista Kongresszuson elnökké választották; nagyelőadást tartott a Dreyfus-perről, és itt említette először a „Muskeljudentum“, vagyis az „izmos zsidóság” fogalmát. 1903-ban, a 6. Kongresszuson saját meggyőződése ellenére az Uganda-terv mellett foglalt állást, néhány héttel később majdnem merénylet áldozata lett. 1904-ben, Herzl halálát követően Nordau nem vállalta a cionista mozgalom vezetését. 1905-ben a politikai cionizmus mellett foglalt állást, amely egy zsidó állam létrehozását sürgette a gyakorlati cionizmussal szemben; az Uganda-tervet ekkor végleg elvetik.
Nordau 1911-ig elnökölt a kongresszusokon, majd aktív cionista munkássága véget ért. Az első világháború kitörésekor ellenséges nemzet lapjainak tudósítójaként tartózkodott a francia fővárosban. Nem hagyhatta el Párizst, de megpróbáltatások árán csak eljutott Madridba, ahol olasz, észak-amerikai és argentin lapok tudósítójaként kereste kenyerét, mivel párizsi vagyonát elkobozták. Életének utolsó három évét Párizsban töltötte, ahol 1923. január 22-én érte a halál. Koporsója 1926-ban a polgármester és barát Meir Dizengoff közbenjárására átkerült Tel Avivba.
*
Jegyzetek:
Nordau, Anna und Max: Erinnerungen. Erzählt von ihm selbst und von der Gefährtin seines Lebens. Übersetzt v. S. O. Fangor. Leipzig, Wien: Renaissance-Verlag, 1928.
Schulte, Christoph: Psychopathologie des Fin de siècle. Der Kulturkritiker, Arzt und Zionist Max Nordau. Frankfurt am Main: Fischer, 1997.
Ujvári, Hedvig: Dekadenzkritik aus der „Provinzstadt. Max Nordaus Pester Publizistik. Budapest: Argumentum, 2007.