Nagy művészek alkotásai nem veszítik el aktualitásukat az idő múltával sem. Oszip Mandelstam orosz zsidó költő versei, aki a sztálini rendszer egyik legismertebb áldozata volt, időszerűbbek, mint valaha.
A peresztrojka, illetve a Szovjetunió 1991-es felbomlása előtt jobbára csak szűk körben ismerték Oszip Mandelstam (1891-1938) munkásságát, pedig a huszadik század egyik legnagyobb költője, rendkívül fontos történelemfilozófiai versek alkotója volt.
Mandelstam Varsóban született, amely akkor az orosz birodalom fennhatósága alá tartozott, tehetős zsidó családban. Az apja bőrkereskedelemmel foglalkozott, pontosabban kesztyűt árult, ami az északi hideg telek idején nélkülözhetetlen ruhadarab. Anyja, Flora Verblovszkaja, zenész volt (valószínűleg innen erednek Mandelstam verseiben a gyakori zenei utalások).
Akkoriban zsidók csak bizonyos területeken telepedhettek le, de Mandelstam apjának, mivel az első céhhez tartozott, lehetősége volt megválasztani a lakhelyét. Így került a család 1897-ben Oroszország fővárosába, Szentpétervárra, ahol Mandelstam a neves Tyenyisev-tanodába járt.
1908-ban beiratkozott a párizsi Sorbonne-ra, de járt a College de France-ra is. Látogatta Henri Bergson filozófus és Joseph Bedier író-történész előadásait. Párizsban ismerkedett meg Nyikolaj Gumiljov orosz költővel (aki később szintén a kommunista diktatúra áldozatává vált). Valószínűleg Gumiljov hívta fel a figyelmét Villon, Baudlaire és Verlaine munkásságára.
A következő évben Mandelstam már a heidelbergi egyetemre járt. Ha éppen hazatért Pétervárra, akkor részt vett Vjacseszlav Ivanov orosz szimbolista költő előadásain, amelyeket a híres „toronyban”, vagyis Ivanov ötödik emeleti lakásának kiszögellésében tartottak.
A családja anyagi gondjai miatt az európai tanulásról Mandelstamnak két év után le kellett mondania. Akkoriban a szentpétervári egyetemen korlátozták a zsidó hallgatók létszámát, ezért Mandelstam kikeresztelkedett. A szertartást egy metodista lelkész végezte Viborgban, a Szentpétervárhoz közeli kikötővárosban. Új vallását Mandelstam nem gyakorolta.
A történelmi-bölcsészeti kart Mandelstam rendszertelenül látogatta, végül nem kapott diplomát.
1912-ben lesz tagja az akmeisták körének, amelynek Gumiljov volt a vezetője. Gumiljovnak, valamint az orosz költő feleségének, Anna Ahmatova ukrán-tatár származású költőnőnek a barátságát élete egyik legnagyobb szerencséjének tartotta. Az akmeizmus kiáltványát (Az akmeizmus reggele) Mandelstam fogalmazta meg. Az új irodalmi irányzat célja az volt, hogy a szimbolizmus sejtetései és elmosódó körvonalai után tisztaságot, világosságot, egyértelműséget hozzanak a költészetbe.
Mandelstam első verseskötete, a Kő 1913-ban jelent meg a kutatók szerint „tyutcsevi szigorral és verlaine-i játékossággal”. Az akmeizmust egyfajta újklasszicizmusnak tartják. Az ókori motívumok cizellált alkalmazásának gyönyörű példája a következő vers:
OLTÁR FÖLÖTT, FÜSTÖLGŐ VIZEKEN
Oltár fölött, füstölgő vizeken
a tenger-isten áldoz szeliden.
A néma tenger, mint a bor pezseg,
Tenger felett a Nap, mint sas remeg.
A tengeri köd elterül s alól
a csengő csendnek tümpanonja szól
És kéklő szívként csupán csak az ég
fogadja fiává tenger ködét.
Ha elszunnyadt, tágabb az óceán,
robaját visszafojtva nagyszerűbb talán
S az égben oly ünnepin-súlyosan,
akár fémből öntve, egy sas suhan.
(Erdődi Gábor fordítása)
https://youtu.be/E0I6NTHKuBY
A Mandelstamra oly jellemző diszharmónia azonban már az első kötetben is megjelenik:
LEVEGŐNK NINCS, KENYERÜNK MÉREG
Levegőnk nincs, kenyerünk méreg.
Mily nehéz gyógyítni sebet!
József, kit eladtak a testvérek,
így az se kesereghetett!
A beduíntörzs csillagfényben
lehúnyt szemmel lovon halad,
Mesélnek szabad hős-regékben
ködösen átélt napokat.
Az ihletünkhöz oly kevés kell –
ki tegezt homokban felede,
ki lovat cserélt – hogy foszlik széjjel
az események ős-köde:
És ha igazan szól a dallam,
teli tüdővel s végeleges,
bár múló minden, halhatatlan
a tér, a csillag, az énekes!
(Erdődi Gábor fordítása)
Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után folyóiratoknál dolgozott, verseit maga olvasta fel gyakran a közönségének, teljes sikerrel.
Mandelstam 1919-ben ismerkedett meg Kijevben későbbi feleségével, Nagyezsda Hazinával. (A költő valószínűleg kapcsolatba lépett az ukrán neoklasszikusokkal, akiknek hatása érezhető a líráján.) A polgárháború évei alatt Oroszországban, Ukrajnában és Grúziában utazgattak. A Krímben a szovjetek ellen harcoló „fehér gárdisták” őrizetbe vették. Lehetősége lett volna arra, hogy a gárdisták segédletével Törökországba szökjön, de a maradás mellett döntött.
Az időközben Petrográdra átkeresztelt Szentpétervárra költözött, a Művészetek Házában lakott. Az író Csukovszkij ilyennek látta: „Mandelstam alacsony ember volt, aszott, de arányos testalkatú, vékony arcú, jóságos szemekkel. Észrevehetően kopaszodott, ami őt szemmel láthatóan zavarta”.
1922-ben elvette Nagyezsda Hazinát és megismerkedett a későbbi Nobel-díjas íróval, Borisz Paszternakkal. Házasságát veszélybe sodorta más nők iránt érzett szenvedélye. Egyik legszebb szerelmes verse kissé népies jellegű:
KESKENY KIS VÁLLAID
Keskeny kis vállaid korbácstól vörösek,
Korbácstól vörösek, a hidegben égnek.
Gyermeki kezeid vasalót emelnek,
Vasalót emelnek, kötelet kötöznek.
Kedves kis lábaid mezítláb, üvegen,
Mezítláb, üvegen és véres fövenyen.
Én pedig érted mint sötét gyertya égek,
Sötét gyertya égek. Imádkozni félek.
(a szerző fordítása)
Második kötete, a Tristia 1922-ben jelent meg Berlinben. Töredezettség, paradoxonok jellemzik, emellett az ókor motívumai, amelyek között feltűnik a zsidó szentély:
Ó, TE ÉJ, GYÓGYÍTHATATLAN
Ó, te éj, gyógyíthatatlan,
Gyújtsatok bár mécseket:
Jeruzsálem, kapuidban
Fekete Nap fenyeget.
Szörnyebb Nap a sárga-ében,
Tente, aludj el, babám –
Jeruzsálem szentélyében
temették el szépanyám.
Áldás nélkül a sötétben
nem jut Isten üdve sem:
Jeruzsálem szentélyében
gyászolták a kedvesem.
Anyámtól eköszönőben
zengtek zsidók hangjai –
Ébresszettek a bölcsőben
Fekete Nap hamvai.
(Erdődi Gábor fordítása)
A feleségének ajánlott Második könyv 1923-ban jelent meg, néhány terméketlen év után pedig 1928-ban az utolsó, még életében kiadott verseskötete (Versek) és egy válogatás esszéiből (A poézisről).
Nyikolaj Buharin befolyásos kommunista vezető (aki 1938-ban a tisztogatások áldozata lett) személyesen intéz neki egy kiküldetést Örményországba. Itt ismerkedik meg Mandelstam Borisz Kuzin biológussal, akivel mély barátságot kötött.
A kaukázusi utazás (Jereván mellett Szuhumi, Tiflisz – a mai Tbiliszi) után ismét képes verseket írni, megjelentetni azonban nem tudja őket. Csak Paszternak és Buharin közbenjárásának köszönhető, hogy akadnak bevételei. A folyóiratokban sorra jelennek meg a Mandelstam munkásságát elítélő cikkek.
1931-ben írt versei vészterhesek:
SEGÍTS
Segíts, Uram, túlélni éjem
Az életet: rabodat féltem.
Mintha sírban hálnék, olyan az itt-létem.
(a szerző fordítása)
KÜZDVÉN DICSŐ JÖVENDŐ SZÁZADOKÉRT
Küzdvén dicső jövendő századokért,
hogy magasabb legyen az emberi nem
Elvették tőlem nevem becsületét
s atyai lakomán a serlegem.
Farkaskopó század vállamra zuhan,
bár farkas vér szerint nem voltam sohase,
Sapkaként rejts el kabátod ujjaiban:
védjen szibériai bundád melege.
Hogy ne lássak gyávát, se aljas-híg mocsárt
s a Nagy Gépezet véres csontjait,
de villantsák elém az éjszakák
kékrókák pogány ős-szépségeit.
S vigyél az éjbe, hogy a Jenyiszej kanyarog
és a fenyő a csillagokig ér,
hisz vér szerinti farkas nem vagyok
s csak az ölhet meg, ki velem felér.
(Erdődi Gábor fordítása)
1933 novemberében írta meg Mandelstam híres Sztálin-epigrammáját. A bolsevik diktátort gúnyoló verse megírásának hátterében valószínűleg az áll, hogy a költő utazásai alatt értesült a több millió halálos áldozatot követelő holodomor, a kelet-ukrajnai éhínség tombolásáról, amelyet a kommunista vezetés hibás gazdaságpolitikája, egyes források szerint Sztálin ukrángyűlölete idézetett elő.
ÚGY ÉLÜNK ITT, NEM ÉRZÜNK TALAJT, SE HAZÁT
Úgy élünk itt, nem érzünk talajt, se hazát,
Szavunk pár lépésnél sosem hatol tovább
S ha futná is a félig mondott szókra,
Bennük lenne a Kreml hegyi lakója.
Kövér ujjai, mint férgek, zsírosak,
S szavai, mint pudnyi súlyok, biztosak.
Hogy nevet a sűrű svábbogár-bajsza,
Mosolyog még a csizmaszár is rajta.
Körötte nyápic-nyaku vezérek hada –
Játékszere félemberek szolgálata.
Ki fütyül, ki nyávog, ki nyöszörög,
Ő basáskodik s valamire bök.
Akárcsak patkót, kovácsok ukázokat,
Szavától ágyék, tarkó, szem s homlok szakad.
Neki a kivégzés mennyei málna:
Ázsiai – csak úgy dagad a válla!
(Erdődi Gábor fordítása)
A vers megírása végzetesnek bizonyult. Paszternak, miután Mandelstam egy néptelen moszkvai utcán felolvasta neki, ezt mondta:
„Annak, amit most maga felolvasott nekem, semmi köze az irodalomhoz, a költészethez. Ez nem irodalmi tény, hanem az öngyilkosság aktusa, amelyet nem helyeslek, és amelyben nem óhajtok részt venni. Maga nekem semmit nem olvasott fel, én semmit nem hallottam, és arra kérem, hogy senki másnak ne olvassa fel.”
Mandelstam mintegy tizenöt embert ismertetett meg a „Kreml hegyi lakójáról” írt versével. Egyikük feljelentette.
1934 májusában letartóztatták és Cserdiny észak-uráli városba száműzték. Bár a felesége mellette volt, öngyilkosságot kísérelt meg. Buharin személyesen Sztálinnál járt közben a költő érdekében, így lehetőséget adtak neki, hogy maga válassza ki száműzetése helyszínét. Voronyezsre esett a választásuk.
A délnyugat-oroszországi városban nyomorban élnek, csak néha kapnak anyagi segítséget a kevés még megmaradt baráttól. Mandelstam a helyi újságnál és színháznál tudott csak alkalmi munkákat vállalni. Itt írja a Voronyezsi füzetek című versciklusát. A művei József Attila, illetve Radnóti Miklós munkáival mutatnak hasonlóságot:
AZ AJKAM MÉG MOZOG
Az ajkam még mozog, a föld félig temet,
de szavam tudja majd minden diák betéve,
A Vörös tér kerek, mindennél kerekebb,
magától önként lejt s fordul keményre,
e térnél kerekebb nincsen köröskörül,
Lejtése hirtelen és nincs se vége,
Hanyatt zuhanva dől, a rizsföldig terül,
Míg a föld háta hord utolsó rabot élve.
(Erdődi Gábor fordítása)
1937-ben váratlanul engedélyt kapnak arra, hogy elhagyják Voronyezst, így visszatérnek Moszkvába. A kegyvesztettség azonban nem ér véget. A következő évben központilag „erkölcstelennek és rágalmazónak” nevezik a verseit, csak Joszif Prut és Valentyin Katajev kel a védelmére.
1938 márciusában még kap egy szakszervezeti beutalót, nem sokkal később azonban másodjára is letartóztatják. Felteszik a vonatra és az NKVD (Belügyi Népbiztosság) börtönébe viszik. Szovjetellenes agitáció vádjával öt év javító-munkatáborra ítélik, szeptemberben viszik a Távol-Keletre.
A vlagyivosztoki tranzittáborból küldi utolsó levelét feleségének és a barátjának, amelyben ezt írja:
„Az egészségem rendkívül gyenge. A végsőkig kimerültem. Szinte a felismerhetetlenségig lefogytam. Nem tudom, van-e értelme annak, hogy ruhákat, élelmet és pénzt küldjetek nekem. Azért csak próbáljátok meg. Nagyon fázom ruha nélkül.”
1938 decemberében, 48. születésnapja előtt halt meg tífuszban. A testét – a többi áldozat holttestéhez hasonlóan – csak tavasszal temették el tömegsírban. Máig nem tudni pontosan, hogy a huszadik század egyik legnagyobb költője hol nyugszik.
A kutatókat meglepi, hogy verseit mennyire áthatotta a tragikus vég előérzete. Szavai profetikusnak bizonyultak:
„Csak Oroszországban tisztelik annyira a költészetet, hogy emberek halnak meg miatta. Van még olyan hely, ahol a költészet ennyire elterjedt gyilkossági indíték?”
Mandelstam műveinek fennmaradásában döntő szerepe volt a feleségének, aki a cipőiben és fazekaiban őrizte az írásokat, sőt sokat meg is tanult. Nagyezsda Mandelstam egyébként végrendeletében megtiltotta a szovjet hatalomnak férje verseinek publikálását. A voronyezsi verseket a peresztrojkáig nem adták ki, addig írásait kézzel vagy írógéppel másolták, szamizdatban terjesztették.
Oszip Mandelstamot posztumusz rehabilitálták. Az 1938-as ítéletet 1956-ban Hruscsov vonta vissza, az 1934-est pedig Gorbacsov 1987-ben.
