A posztmodern filozófia kifejezetten elutasítja az objektív igazság létezését, leginkább abból a célból, hogy különböző hátrányos helyzetűnek ítélt csoportok érdekeit helyezze előtérbe. A nemes cél érdekében bevetett politikai eszközöknek köszönhetően pedig megkérdőjelezhetővé válik minden narratíva. Horváth Marcell írása.
„Rengeteg oka van annak, hogy miért nem szabad bízni a tényekben” – nyilatkozta a Man Booker-díjas Marlon James 2016 februárjában. A jamaikai író, aki 2015-ben nyerte el a rangos elismerést Hét gyilkosság rövid története című regényével, akkor még nem sejthette, hogy ilyen kijelentések már nem sokáig felelnek meg a korszellemnek. De abban a februárban még a boldog békeidőket éltük: nem volt még Trump elnök, se Brexit.
2016 végére e két fejlemény érdekes érzelmi fordulatokat hozott az angolszász közbeszédben – és persze ha az angolszász világ tüsszent, akkor máshol is felcsapja fejét az influenza. Mivel a nyilvánvaló paradigmaváltást valahogy magyarázni kellett, kommentátorok sokasága kezdte boncolgatni a már-már apokaliptikus nagyságrendűnek tetsző katasztrófákat. Az egyik első magyarázat a félreinformáltsággal keveredő félretájékoztatás volt: az embereknek hazudtak, a tényekre alapuló diskurzus megbicsaklott. A „fake news” szállóigévé vált, és a mainstream sajtó váltig állította, hogy a hazugságok vadiúj [sic] világában ők az igazság utolsó védőbástyái.
A voksok eredményei senkinek sem fájtak jobban, mint a társadalomtudósoknak, a közvélemény-kutatóknak, az újságíróknak és a közösségi hálózatok üzemeltetőinek (tehát a „szakértőknek”), hiszen őszinte meggyőződésük volt, hogy komoly szaktudásuk még helyes erkölcsi alapelvekkel is párosul.
De a probléma nem csupán az volt, hogy az értelmiség különböző szintjeinek vágyai nem teljesültek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalom jelentős része – indokoltan vagy sem – egyszerűen fittyet hány ezeknek az embereknek a (szak)véleményére. Amire talán sokan még mindig nem éreztek rá az az, hogy egyes politikai szereplők cinikusan ki is használják a szakértői kaszt által kiépített infrastruktúrákat. Nyilvánvaló, hogy ez senkinek sem jó.
A probléma ortodox felvázolását kiválóan hajtja végre a 2017-es Post-Truth, a Guardiannál és a Spectatornál egyaránt megfordult Matthew d’Ancona könyvecskéje. Ebben a szerző olyan egyre durvuló fikcionalizáló tendenciákban véli felfedezni a jelen helyzet gyökereit, mint a tudományos konszenzus tagadása különböző kérdésekben, az antiszemitizmus, az összeesküvés-elméletek vagy bizonyos politikusok fantáziadúsabb megnyilvánulásai.
Mindezen dolgok előszeleként a posztmodern filozófiát jelöli meg, mely kifejezetten elutasítja az objektív igazság létezését, leginkább abból a célból, hogy különböző hátrányos helyzetűnek ítélt csoportok érdekeit helyezze előtérbe. A nemes cél érdekében bevetett ördögi eszköznek köszönhetően megkérdőjelezhetővé válik minden narratíva, hiszen egy angol szavát aligha tekinthetjük meghatározónak a gyarmatosítás történelmében, arról nem is beszélve, hogy a nők elnyomásáról a hímnemű krónikás mit sem sejthet. (Az nem tartozik a népszerűbb témák közé, hogy a paraszt értheti-e igazán az arisztokrácia terhét.)
D’Ancona természetesen nem tud minket meggyőzni arról, hogy Trump Lyotard munkásságából merítette volna kampánystratégiáját. Arra viszont rátapint (ha nem is éppen ezt a következtetést vonja le), hogy az egyre nagyobb tömegeket oktató és mind Nagy-Britanniában, mind Amerikában túlnyomóan baloldali egyetemeken különös hangsúlyt helyeznek azokra a kritikus szólamokra, melyeknek kifejezett célja a valóság szétcincálása pusztán forradalmi megfontolásból (hogy ez preskriptív vagy deskriptív alapon történik, az csak kevéske különbséget jelent a jelenség érzelmi világában). Ennek hosszútávon feltételezhetően komoly hatása van, hiszen az egyetemi képzés talán az egyik legmeghatározóbb időszak az ember fejlődésében. Sok esetben a diák ezekben az években érezheti magát intellektuális pályájának csúcsán, míg az intézmények dramaturgiája és az eredményesség szükségességének kényszerítő ereje egyértelműen az ideológiai konformálódás irányába viszik a bátortalan és az emancipációs doktrínák varázsában bolyongó hallgatót.
Bár a posztmodernizmusra rengeteg válasz érkezett az elmúlt évtizedekben (pl. a tradicionalista konzervatívoktól), az értelmiség posztmodern-túladagolását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy James már-már sablonosan posztmodern regénye egyetemesen ünnepelt művé válhatott a fenti „tragédiák” előtt: a Wall Street Journaltól kezdve az Independentig mindenki lebilincselően nagyszerűnek tartotta.
A könyvben nincsenek hagyományos értelemben vett fejezetek. Ehelyett számos narrátor (akik között alteregókat és szellemeket is találunk) meséli el a Bob Marley ellen 1976-ban elkövetett gyilkossági kísérlet „történetét”. A háttérben természetesen a Nemzeti Néppárt és a Munkáspárt hatalmi játszmája húzódik meg, illetve a hidegháborús geopolitika. A mesemondók gyakran meghazudtolják egymást, és persze önmagukat. Míves retró esztétika ide vagy oda, a hirtelen irányváltások, a kronológia fakultatív jellege és a „kvalifikálatlan” elbeszélők sokasága igazi internetkori regényt eredményez. Az objektív igazság tagadása és konkrét megvetése itt nem csupán irodalmi eszköz, hanem a könyv teljes körű projektje. Taps.
Joggal mondhatja erre az olvasó, hogy ez csupán irodalom, viszont a szakértelem az egészen más tészta. Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy az írók feltehetően azért nyernek rangos díjakat, mert a gondolataikat fontosnak tartja a nagyérdemű.
A szaktudás pedig nem légüres térben létezik. Pont azokban a kérdésekben, amelyeket a fenti politikai változások felvetnek (gazdaságpolitikai, alkotmányjogi, morális), nem mindig tudunk egyértelmű válaszokat adni, hiszen nem látunk bele a jövőbe, és még a múltunk is kódolt. Tehát a kultúra az a keret, amiben ezek a problémák értelmet nyerhetnek, hiszen abban találjuk meg egy közeg értékeit, vitáit, céljait. A mai angolszász kultúra pedig ízig-vérig a posztigazságra lett nevelve, így ezt várja el a moziban és a híradóban egyaránt.
A középosztálybeli családból származó James politikai beállítottságából adódóan kínosan ügyel arra, hogy a rasszok közti kapcsolatra és a szexualitásra terelje a szót, hiszen a posztmodern kurzussal egyetemben már sejti, hogy az osztályharc önmagában nemcsak kétdimenziós lehet, de avítt is. Természetesen nemcsak James gondolja úgy, hogy a kényelmesen élő nyugati társadalmak valódi törésvonalai ma már nem a társadalmi-gazdasági határok mentén találhatók.
Kezdésnek mindjárt felvethetjük az orosz titkosszolgálatot. Míg az amerikai média nyakig ásta magát a Trump-párti orosz beavatkozásról költött összeesküvés-elméletekbe, egy, a Kongresszus által megrendelt jelentés szerint az oroszok egyik fő internetes célja inkább a feketék tudatos hergelése és a feketékkel szembeni fehér ellenérzés felhevítése volt. Az oroszok többtucat kamu tüntetést szerveztek a közösségi hálózatokon, amelyekhez az amerikai társadalomban már létező feszültségek szolgáltatták a kellő érzelmi muníciót. Véletlenül vagy sem, pont a faji alapú ellentétek titkosszolgálati felkorbácsolását szorgalmazta A geopolitika alapjai című irományában a modern kori Raszputyin, Alexander Dugin.
Talán itt álljunk is meg egy pillanatra és ízlelgessük a gondolatot: a főáramú amerikai közbeszéd nagy része egy misztikus nemzeti bolsevik számára is túl nagy őrültségként hat. Különösebb szakértelem nélkül látható, hogy a valódi orosz cél nem kifejezetten Trump sikere, hanem a destabilizáció, és ehhez a katyvaszhoz mindennemű összetevő felhasználható – különösen a kérdéses minőségűek. Hosszútávon pedig ezeket nem kizárólag a jobboldal tudja szállítani.
A tér, ahol ez a katyvasz burjánzik, az elsősorban a nyelvhasználat. Hobbes a dolgok jelentését elfeledő embert bozótba keveredett madárkaként ábrázolta, aki annál inkább válik a tövisek rabjává, minél többet kapálódzik. Az angolszász közbeszédben nemcsak a fogalomtágulás folyamatos (vajon ki fasiszta?), de a dolgok pragmatikai alapon történő átkeresztelése is.
Érdekes szemantikai vita alakult ki például a törvénytelenül bevándorlók megfelelő elnevezéséről: vajon az „unauthorized” (illetéktelen), az „illegal” (törvénytelen) vagy az „undocumented” (iratok nélküli) jelzők a helyesek? A politikai célok szempontjából a helyes melléknév egyáltalán nem mellékes. A baloldal sokszor nem szívesen használja az „illegális” kifejezést (gyakori mottó, hogy egy ember nem lehet illegális), miközben a republikánus stratéga Frank Luntz kifejezetten szorgalmazta a keményebb bevándorlási szakpolitika propagálásánál. Talán az olvasó is sejti, hogy egy eufemizmus használata nem változtat a törvénytelenség tényén, viszont kifejezetten manipulatív.
Egy másik vonatkozó példa: az oroszok és Trump kapcsolatát gyakran hívták „collusion”- nek (összejátszásnak), de vonakodtak a „conspiracy”- tól (az összeesküvéstől). Utóbbi ugyanis már egy konkrétabb büntetőjogi kategória, ami könnyen veszélyes vizekre sodorhatja a beszélőt. A két szó persze hasonlít is egy picit, és így a „collusion” akár képes is lehet a „conspiracy” érzelmi töltését kihasználni.
Ekképp ágyazunk meg a lehető legszubjektívebb közbeszédnek, ahol minden szófordulatban ott rejlik a relativizálás és a mismásolás lehetősége.
Az ilyen nyelvezettel folytatott viták sokszor csupán jelképesek, hiszen egyetlen demokrata párti politikus sem gondolja komolyan, hogy Trump ellen a Kongresszus megvádolási eljárást fog indítani, vagy hogy az ország be fogja fogadni a latin-amerikai tömegeket, de jó pontokat azért lehet velük szerezni. A rövidtávú politikai haszon ellenére azonban a hosszútávú károkozás veszélye nem elhanyagolható, hiszen a közhangulatot nem lehet büntetlenül a végletekig fokozni.
A gyakorlatban a radikális értelmiségi kultúra, a „kreatív” nyelvhasználat és az alultájékozott tömegek a sajtó világában metszik egymást. Trump megválasztását követően több olyan epizód is lejátszódott, ahol a média szakértelme szomorú módon megkérdőjeleződött. Az ilyen mutatványokat persze az ember már eleve elvárja mondjuk a Fox News kommentátoraitól,
de a mainstream sajtó mindent megtett, hogy végül igazolja Trump állításait megbízhatatlanságukról.
Például a Washington Post és a New York Times riporterei Pulitzer-díjat kaptak a Trump-kampány és az oroszok közti kapcsolatokról készült tudósításaikért, miközben Robert Mueller különleges ügyész nyomozása ennek a büntetőjogi vonatkozásait nem igazán tudta kielégítően kimutatni. (A sors iróniája, hogy Pulitzer szenzációhajhász és sokszor kifejezetten „fake news” munkássága nem kis mértékben járult hozzá a spanyol–amerikai háború eszkalálódásához.) Ennek ellenére majdnem két évig másról sem volt szó, csak arról, hogy az összeesküvés nemsokára lelepleződik. A küszöbön toporgás érzése banálissá tette a hisztérikus várakozást, mivel a katarzis sosem jött el. Az emberben felmerül a kérdés: ha a megmondóemberek úgyis rongyosra citálják Richard Hofstadter A paranoid stílus az amerikai politikában című esszéjét, akkor miért nem ismerik fel önmagukat benne?
Az amerikai alkotmánybíróságba jelölt Brett Kavanaugh szenátusi meghallgatása szintén emblematikus fejezet volt a forrongó sajtó közelmúltbéli történetében. Kavanaugh több átvilágításon esett át hosszú pályafutása során, de amikor a felsőház igazságügyi bizottsága elé került, tinédzserkori szexuális erőszakkal vádolta meg (először névtelenül) egy kaliforniai professzor.
Miután az állítólagos áldozat konkrétumok nélküli vallomást tett és képtelen volt egyetlen tanút produkálni, egy friss FBI-nyomozás is lezajlott. A média mindeközben újabb és újabb szenzációs sztorikkal állt elő, például azzal, hogy Kavanaugh csoportos megerőszakolásban is érintett volt. Az állítások közül egyiket sem sikerült bizonyítani, de az egyik domináns politikai narratíva szerint a gyanúnak önmagában is kizáró tényezőként kellett volna hatnia. Egy kommentátor még azt is megkockáztatta, hogy Christine Blasey Ford egész életében arra készült, hogy önmaga szakértő tanúja lehessen.
Hogy az ilyen gondolatok nem a joguralom sajátosságai, az egyáltalán nem zavarta a demokrácia iránt egyébként rendkívül aggódó sajtót, amely éppen a #MeToo kampány mindenféle kontroll nélküli túlpörgetésén dolgozott.
A lényeg: a büntetőjog által értékelendő esetköröket ne kelljen a büntetőjog feltételei szerint bizonyítani, és a republikánusok vonakodása ezzel kapcsolatban csupán a vegytiszta nőgyűlölettel magyarázható. Az, hogy Kavanaugh kifejezetten ügyel a nők előrehaladására a jogi pályán (és ezt még Ruth Bader Ginsburg is értékeli) csupán részletkérdés, amit helyes a szőnyeg alá söpörni.
Az amerikai sajtó inkompetenciájának jelenlegi csúcsa könnyen lehet, hogy a Jussie Smollett-ügy volt. A fekete és meleg színészt állítása szerint rasszista és homofób gyűlölet-bűncselekmény érte két Trump-szimpatizáns keze által, akik kötelet akasztottak a nyakába, megverték és vegyszerrel öntötték le. A demokrata párt elnökjelöltségéért versengő politikusok nem győzték kritizálni az újfasiszta Amerikát, amiben egy ilyen rémtett megtörténhet, miközben a 60 Minutes riportműsor gyászos hangnemű interjút készített a művésszel. Rövidesen kiderült, hogy a támadást Smollett szervezte meg (két nigériai ismerősét kérte fel, hogy játsszák el a fajgyűlölő fehér republikánusok szerepét). A chicagói rendőrség kisvártatva le is tartóztatta, és az FBI azóta is nyomoz a rendkívül szövevényes ügyben. A sajtó – amely már addig is meglehetősen kártékonyan összemosta a feketék elleni rendőri erőszak különböző eseteit (például nem sok különbséget látott Michael Brown és Philando Castile halálának tárgyalásakor) – rögtön igazként tálalta a színész állításait, hiszen ez újabb bizonyítéka lehetett volna a trumpi Amerika mély gonoszságának.
Mint később nyilvánvalóvá vált, nem kellett volna bedőlniük a saját előítéleteiknek.
Ne értsen félre az olvasó: rengeteg problémát vet fel az angolszász világ populista fordulata. A fent tárgyalt epizódok viszont egyáltalán nem segítik azt, hogy ezeket a problémákat legitim módon vitassa meg a publikum.
Az igazsággal könnyedén bánó, a szubjektivitást megkérdőjelezhetetlen ortodoxiának beállító szakértői gárda mindenféle populista mesét igazol, hiszen a mérce így nem az állítások valóságában merül ki. A posztigazsággal kereskedő politikus csak megvonja a vállát: „amit mondok az nem feltétlenül igaz ugyan, de amit ők mondanak, az is legalább akkora kamu.” A kérdés csupán az, hogy melyik méreg ízlik jobban.
Az összezavart szemlélő pedig csak értetlenül bámul maga elé. A Nike mesél neki a társadalmi egyenlőtlenségről, Hollywood figyelmezteti a nemi erőszakra, a Netflix oktatja a demokratikus szocializmusról, egy szcientológus kritikáját hallgatja a kereszténységről, a Facebook válogatja számára a híreket, színészek és énekesek tájékoztatják a vallásról, a politikáról és az erkölcsről. Már meg sem lepődik, amikor Obama egyik volt minisztere rendkívül költséghatékonyan szövetségi pénzeket fordítana a férfiak abortuszára.
Sokat segítene, ha jobboldalnak nem csak a paródiájával lehetne találkozni az egyetemeken, ha lennének közös definíciók, és ha a sajtó a megfelelő óvatossággal közelítené meg a saját munkáját. Amíg ezek a változások nem körvonalazódnak, nem lehet az angolszász jobboldali populizmussal szemben hatékony kritikákat megfogalmazni. A morális pánik nem elég a közélet erkölcsösségéhez, és az önkritika helyét konstruktívan nem veheti át az öngyűlölet. A társadalmi hierarchiákkal szembeni szkepticizmus lehet egészséges, de lehet beteges is. A kóros szkepticizmus pedig mindenféle pimaszságnak a melegágya, amit a politika, a cégek, de akár az orosz titkosszolgálat is kihasználhat.
Talán itt az ideje, hogy ne díjazzuk a posztmodern irodalmat egy darabig.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.