A civil hajó kapitánya most megmentette 40 ember életét. Rendben. De óriási kockázatnak tette ki mindazok életét, akik majd ezután ülnek be a kis gumicsónakjaikba Líbia partjainál. És ez már nagyon nincs rendben.
„Ha beengedjük őket, akkor állandóan jönni fognak. És akkor meghalnak. Ha világossá tesszük, hogy a határok zárva vannak, akkor az érintettek nem fognak elindulni kockázatos tengeri útjukra. Ez szerintem civilizált és humanitárius megoldás, akárcsak az ausztrál modell: mi döntjük el, kik jöhetnek az országba” — nyilatkozta nemrég az ismert Közel-Kelet szakértő, Daniel Pipes lapunknak, és mire végiggondolhattuk volna, helyes-e az ilyen szintű keménykedés, nem veszélyezteti-e ez a hozzáállás az európai civilizáció némely normáját, már utol is ért, mit utolért, be is előzött a valóság.
Szombatra virradó éjjel ugyanis minden előzetes tiltás és figyelmeztetés ellenére kikötött a szicíliai Lampedusa partjainál a holland zászló alatt futó német Sea-Watch 3 mentőhajó, negyven afrikai menekülttel a fedélzetén, de úgy, hogy – állítása szerint szándéka ellenére – jól meg is lökött egy olasz pénzügyőrségi hajót.
Ezzel egyben új médiamítosz is született:
a rokonszenves, fiatal női hajóskapitány, Carola Rackete, aki nemcsak felveszi, de hősiesen házhoz is szállítja a menekülteket, dacolva minden földi hatalommal, mert az embermentés parancsa magasabb rendű morált kíván meg, mint a banális, földhözragadt jogállami törvények betartása.
Csakhogy mielőtt Carola Rackete ezen a hétvégén csatlakozott volna Jeanne d’Arc, Teréz anya és Greta Thunberg klubjához, a Frontex közzétett egy igen érdekes videót arról, hogyan is keletkezik a Földközi-tengeren az a kereslet, amire a Sea-Watch és más humanitárius szervezetek – embermentésre amúgy teljesen alkalmatlan – hajói a kínálatot jelentik.
Hát úgy, hogy az embercsempészek a nyílt tengeren átzsuppolják szerencsétleneket kis csónakokba, sokszor mentőmellény nélkül, és szépen otthagyják őket. Itt kis facsónakra, máskor költséghatékonysági okokból, webáruházból rendelt kétséges minőségű kínai gumicsónakokra, mint történt tavaly az Aquarius által megmentettek esetében.
De a lényeg nem is ez, hanem hogy a líbiai vízbe lökő gengszterség és a humánus, felvilágosult európai embermentés a Földközi-tengeren évek óta szervesen egymásra épül.
Nem beszélhetünk természetesen szervezett együttműködésről, mint teszik a sorosozó-migránsozó populisták, de az egészen biztos, hogy az észak-afrikai, nemegyszer valószínűleg EU-s pénzeket is felhasználó embercsempészek a legtermészetesebb módon számíthatnak ma már arra, hogy az általuk kirakott menekülteket valamelyik NGO hajója majd kimenti.
Véletlenül se essék félreértés: az embermentés parancsa természetesen valóban elsődleges, ha vészhelyzetről van szó. De, ha az olasz ügyésznek hinni lehet, az eddigi vizsgálatok szerint szó sincs vészhelyzetről.
Ezt támasztja alá az is, hogy a hajó vezetői – akik június 12-én vettek fel 53 menekültet, közülük három napra rá tizenegyet Lampedusánál partra raktak, valóban sürgősségi okokból – a tengeren cirkálva megkeresték az ügyben az Emberi Jogok Európai Bíróságát is, de az néhány napja elutasította, hogy Olaszországban kiköthessenek, mivel
az Európai Emberi Jogi Egyezmény 39. paragrafusa értelmében nem állt fenn „végzetes károk közvetlen kockázata”, egyik – valós vagy állítólagos – menekült sem volt veszélyeztetett állapotban.
Az olaszok nem viccelnek: Carola Racketére hosszú börtönévek várhatnak, a vád ugyanis tengeri jog megsértése, parancsmegtagadás, az illegális migráció segítése, most az olasz katonasághoz tartozó pénzügyőr-hajó legénységének veszélyeztetéséről nem is szólva (ez utóbbiért a kapitánynő többször bocsánatot kért).
A lényeg azonban az, hogy Rackete két komoly ponton is átlépett a jogon: egyrészt nem a legközelebbi (líbiai vagy tunéziai) helyszínre fuvarozta a menekülteket, hanem valamiért Európába exportálta őket, másrészt – olasz jog szerint – csak akkor köthetett volna ki a Sea-Watch 3 olasz partoknál, ha a menekülteket más országok készek befogadni. Ez azonban hivatalosan nem történt meg (csak informálisan jelezték német önkormányzatok, hogy készek erre).
Két hétig bolyongott a Sea-Watch 3 a tengeren, mielőtt a kapitánynő úgy döntött, beint az olasz jogszabályoknak, dacol az olasz tiltásokkal, és erőszakkal is kiköt Lampedusánál.
Így oldotta meg „szuverén” módon azt a problémát, amit eleve ő okozott.
Mindeközben a vele szemben kritikátlan értelmiség szolidaritási gyűjtésbe kezdett, így nem kevesebb, mint 1,3 millió euróval gazdagodott a jogvédő szervezete ezzel a látványos akcióval. Ügyvédei már be is jelentették, hogy a pénz új hajóra fog kelleni, hiszen a 3-at az olasz hatóságok lefoglalták – nem először egyébként.
A tengeri altruistákat (akik saját bevallásuk szerint azért mentik a menekülteket, mert Európa is bűnös a menekültválság előállításában, Európa is segíti az afrikai nyomort előállítani) azonban valószínűleg nem igazán érinti meg az a gondolat, hogy remek, most, kimentettetek 40 embert, de mi lesz azokkal, akik ezután indulnak útnak? Akik épp emiatt vágnak bele az életveszélyes kalandba?
Nem lehet minden líbiai gumicsónak mögé NGO-t állítani. Olyan átgondolt, szigorú európai szabályozásra van szükség, amely valóban beszünteti az ilyen módon történő (meg bármilyen) illegális migrációt. Akit valóban üldöznek, azon magától értetődően valóban segíteni kell, annak menekültstátuszt kell adni.
Európa azonban nem lehet a líbiai milicisták, embercsempészetben utazó parti őrségek akaratlan cinkosa. Sem EU-s, sem állami, sem NGO-szinten. Ne dilettáns, bűntudatos jótét lelkek döntsék el, ki jöhet be Európába.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.