Miért lövetett le egy meleg ortodox zsidót a Hagana?

Palesztina első nyíltan homoszexuális ortodox költő-újságírója egyben a cionizmus aktív és komoly ellensége is volt. 95 éve gyilkolták meg Jacob Israël de Haant.

1924. június 30-án, az esti imát követően egy alacsony, kopasz férfi lépett ki a jeruzsálemi Sa’arei Cedek kórház oldalában kialakított zsinagógából a Jaffa útra. Mint a legtöbb közgyűlöletnek örvendő ember, úgy Jacob Israël de Haan sem törődött sokat saját biztonságával, dacára annak, hogy a Palesztinát ekkor már lassan hét éve birtokló brit hatóságok felajánlották neki a kiemelt védelmet. De Haan hónapok óta halálos fenyegetések és gyűlölködő levelek között tengette napjait, de mint az izraeli politikai gyilkosságok más neves áldozatai – Chaim Arlozorov és Kasztner Rezső –, ő is elutasította a biztonsági őröket. A zsinagógából távozó de Haanra már vártak: egy fehér öltönyös, magas férfi lépett hozzá, és megkérdezte tőle, hogy mennyi az idő. De Haan az órájához nyúlt, a férfi pedig a pisztolyáért: három lövés dördült, a fehér ruhás férfi – valójában a Hagana, az Izraeli Véderő elődjét képező cionista milícia ügynöke – elillant a környező házak zegzugos boltívei alatt,

a holland-zsidó irodalom egyik legnagyobb csillaga – és az anticionista zsidóság felkent mártírja – pedig holtan rogyott össze.

Jacob Israël de Haan egy apró északkelet-hollandiai faluban született népes ortodox családban. Apjának, a helyi közösség kántorjának és kóser vágójának rajta kívül még 17 gyereke volt, s az irodalmi tehetség bizonyára valahol a család génjeiben rejtőzött, ugyanis lányát, Caroline Lea de Haant hasonlóan a holland irodalom nagy nevei között tartják számon, csak éppen prózája miatt. Jacob de Haan jogot tanult, majd egy a kereszténységgel való rövid kacérkodást követően szocialista lapokba kezdett írni, s minden értelemben közel került Arnold Aletrino baloldali szefárd íróhoz és újító köreihez – ez pedig rövid úton a holland irodalmi élet úttörőihez, a Tachtigershez („’80-asok”, mivel 1880-ban kezdett alkotni a közösség) vezetett, ahonnan pedig már csak pár lépés volt a kommunista aktivizmus.

De Haan jogászként meg volt róla győződve, hogy az európai jogalkotás jellegét tekintve zsidóellenes volt, és többször is járt a cári Oroszországban, ahol bebörtönzött zsidókkal – főleg kommunista aktivistákkal – készített interjúkat, melyeket egy kiadványban később össze is foglalt.[1] Ezen tevékenysége még kétségkívül hasznos volt a holland szocialistáknak; homoszexuális költészete már kevésbé. A mozgalomnál 1904-es, Pijpelijntjes című regényével vágta el magát: a szó „csővezetékeket” vagy „csövecskéket” jelent hollandul, és Amszterdam akkori munkásnegyedére, a mára a belváros részét képező De Pijpre utalt – illetve az orális szex holland szleng-kifejezésére.

Ha úgy tetszik, munkájával de Haan megelőzte a korát: a könyv fő karaktere egy mazochista szexuális fantáziáit kiskorú fiúkon megélő szocialista férfi volt, aki meleg szeretőjével rótta a munkásnegyed éjszakáit. A karakterekben igen könnyen rá lehetett ismerni önmagára és Aletrinóra, akivel de Haan láthatóan nem konzultált a munkával kapcsolatban: szeretője de Haan lánytestvérével, Caroline Leával együtt felvásárolta a könyv összes elérhető példányát és megsemmisítette azokat, ám a botrányt így sem lehetett elkerülni.[2] A szocialista Het Volk, ahol korábban újságíró volt, kirúgta de Haant, aki a holland politika széleiről is kiszorulva az utolsó olyan mozgalomhoz fordult, amely még hajlandó volt befogadni őt:

ez volt a cionizmus.

Jacob Israël de Haan.

„Az újjászületett Izrael harcosa”

Michael Berkowitz amerikai történésznek igaza lehetett abban, hogy a hollandiai cionisták „nem voltak olyan helyzetben, hogy elutasítsák de Haant”.[3] A cionizmus Hollandiában – akárcsak a korabeli Magyarországon – egy kisebbség kisebbségének hóbortja volt. Jellemző módon a hollandiai cionizmus kezdeteinél magyar zsidók (Herzl Tivadar, illetve a Südfeld Miksa néven született Max Nordau) atyáskodtak, ahogyan a mozgalom holland ágának alapítói is felerészt keresztény cionisták voltak, másik felükben pedig első generációs lengyel zsidó bevándorlók.[4] A mozgalomnak tehát kapóra jött egy honos holland zsidó – még akkor is, ha

különcebb figurát keresve sem találhattak volna.

Mindez komoly váltás volt de Haan világnézetében, hiszen az agresszív anticionizmusban élen járt a hollandiai szocialista párt zsidósága. A párt 1913-as választási plakátjaik egy része egyértelműen a zsidó munkásosztályt így célozta meg: „Nem Palesztinára! Szavazz balra!”[5] De Haan, aki ekkor költészetét egy időre a homoerotikus lírától a cionizmus irányába fordította, Zsidó lovag című versében így írt: „Egy lovag büszkén nyargalja lovát / a napsütötte tájon, bátran és tüzesen. / A nyelvemet beszéli. Az én fajtámból való. / Az újjászületett Izrael harcosa”.[6] Másik verse pedig így szólt: „Fáradt lábaimmal útra kelek / és megnyugvásra találok a Jordánnál. / Nincs az a barát, aki jobban megnyugtatna, / sem nyár, sem jó bor, sem művészet”.[7]

Lelkesedésében levelezésbe fogott Israel Zangwill angol drámaíróval, aki ugyan ekkorra már eltávolodott a cionista mozgalomtól, ám aki még így is a következőkkel fogadta de Haan levelét, melyet az angolul egyébként kiválóan tudó költő valamiért anyanyelvén írt: „Ugyan nem tudok eléggé hollandul ahhoz, hogy minden gondolatát követni tudjam, de az ön cionista vágyódása még a félig megértett oldalról is izzik”.[8] Palesztinába ajánlólevelét maga Chaim Weizmann, Izrael későbbi első államelnöke írta – jellemző a holland-zsidó viszonyokra, hogy ő volt az első holland zsidó, aki valaha alijázott –, az országba érkezvén pedig

a Héber Egyetem jogi karának egyik első professzora lett a jobboldali cionizmus későbbi vezetője, Ze’év Zsabotyinszkij oldalán.

De Haan már hollandiai évei során is rajongással kezelte az ekkor még a fősodratú cionizmus sorait erősítő, ám erősen nacionalista retorikájával már ekkor is kitűnő orosz-zsidó mozgalmárt: „Imádom Zsabotyinszkijt. Ez a cionizmus – ahogyan azt én szeretem” – írta korábban.[9] Palesztinában pedig néhány évig szorosan együttműködött vele, ugyanis annak 1920-as, britek általi letartóztatását követően de Haan védte Zsabotyinszkijt, mégpedig igen teátrális módszerekkel: a holland költő-jogász hordágyon vitette be magát a tárgyalóterembe, sérvet színlelve, hogy így keltse fel a bírók szimpátiáját.[10]

Egy képeslap hátoldala de Haan hagyatékából.

„Haza fogok menni Hollandiába”

De Haan azonban nem találta meg számításait Palesztinában, és ezzel nem volt egyedül a holland zsidók között. Az alijázott holland zsidókra, mint a németekre is, a jekke szitokszót használták, ami a következő tulajdonságok összességére utalt: a héber nyelv hiányos ismerete, kispolgáriság, túlzott törvénytisztelet, kínos kimértség, a képzelőerő hiánya és különcködés. Még egy az alijázott holland zsidók szervezete (Irgoen Olei Holland) által készített felmérés is arra jutott, hogy a holland zsidók „amolyan bankár-típusok” voltak,[11] egy modern (1998-as) felmérés szerint pedig a holland zsidókat izraeli testvéreik ridegnek, kompromisszumképtelennek, illetve „szörnyen hollandnak” találták.[12] Talán nem különösebben meglepő, hogy a holland zsidók többsége a liberális, arabokkal megbékélő irányzatokat támogatta a cionizmuson belül is.[13] Asszimiláltságában – és mint rövidesen kiderült, mérsékelt cionizmusában – de Haan sem tért el holland-zsidó társaitól. Azonban fanatizmusnak nem volt híján: Ronald Storrs, Jeruzsálem brit katonai kormányzója úgy írta le találkozásukat követően, mint egy

„alacsony, fehér, szörnyen vallásos holland zsidót”, „van Gogh őrületével a szemeiben”.[14]

Az elégedetlenség jelei korán megmutatkoztak. De Haan mindössze néhány hónappal alijázását követően már így írt haza: „Úgy érzem, sosem lett volna szabad elhagynom Hollandiát. Ott kellett volna maradnom . . . a barátaimmal és ismerőseimmel. De most már nem mehetek vissza, mert túl nagy kárt okoznék vele a holland cionizmusnak . . . És [bár] sok szépség van itt . . . de azon kapom magamat, hogy Hollandiáról álmodom, a gyerekekről, akikkel iskolába jártam, és akiket aztán soha többet nem láttam”. Hozzátette: állítólag a következő cionista kongresszus Hágában lesz, és reményei szerint akkor majd minden megszégyenülés nélkül hazalátogathat. „Hiányoznak a holland könyvek” – zárta levelét.[15]

Dacára annak, hogy alijázásakor – azaz néhány hónappal korábban – még a hollandiai antiszemitizmust is megjelölte távozásának okai között,[16] a hazavágyódás rövidesen költészetében is megjelent: „Aki Amszterdamban gyakran mondtam: »Jeruzsálem«, / és Jeruzsálembe üldöztettem, / vágyódó hangon suttogom: / »Amszterdam, Amszterdam«”.[17] A kétlakiság „fajunk balszerencséje” – írta egy évvel később, majd következő félelmét is megfogalmazta: „Attól tartok, hogy egy-két éven belül haza fogok menni Hollandiába”.[18] Azonban de Haan nem ment haza: 1919 májusában megismerkedett Jeruzsálem karizmatikus anticionista rabbijával, a verbói (ma: Nyugat-Szlovákia) születésű Joszef Chaim Sonnenfelddel, aki visszavezette a szekuláris de Haant a Tórához, s a báál tsuvából – azaz a tradícióhoz visszatérő egyénből – rövidesen

az anticionista zsidóság egyik legveszedelmesebb szószólóját faragta.

Ritka pillanat: Joszef Chaim Sonnenfeld (balra) egy képen Avraham Jichák Kukkal, Palesztina cionista főrabbijával.

Az ortodox anticionizmus homoszexuális bajnoka

Sonnenfeld a magyar-zsidó lakosairól Batej Ungarinnak („magyar házaknak”) nevezett, ma a jeruzsálemi Mea Shearim részét képező anticionista negyed egyik alapítója volt, egy időben pedig a közösség vezető rabbija is. De Haan 1920 végére teljesen szakított a cionizmussal, s egy anticionista tollból származó életrajza szerint 1921-ben már böjtölő, mélyen vallásos ember volt. A szöveg talán valamelyest idealizálta a költő-jogászt: „Egész életében megtartotta a törvényt . . . a Tóra megőrzésének valódi bajnoka volt”.[19] De Haan életének egyes forrásai – melyekkel kapcsolatban a halálát követően fellendült anticionista ortodox kultusz hallgat – talán okot adnak némi kételynek ezzel kapcsolatban.

A neves anticionista rabbi érdekes módon annak ellenére tette jobbkezévé de Haant, hogy annak Palesztinában publikált verseiben továbbra is nyíltan beszélt homoszexualitásáról, példának okáért egy helyütt hangosan gondolkodott arról, hogy vajon az imádkozásért jár-e szívesebben a Siratófalhoz, vagy a szolgáltatásaikat ott áruló fiatal arab fiúk miatt. Hasszán című versében így ír: „Anyja levetkőzteti, / a víz fodrozódik kis kádjában. / A szívem szerelmesen sóhajt fel: / Hát nem Isten szent városa Jeruzsálem?”[20] Egy bizonyos Adilnak címzett versének első két sora pedig talán egész önnön életét is leírta: „Sosem leszel boldog egyhelyben maradva, / te huncut fiú, aki vásott férfivá érsz. / Az egész életed nyughatatlanságban telik, / s csak a halálban fogsz nyugalmat találni”.[21]

Egy versében arra is utalt, hogy homoszexuális vágyait megvitatta Sonnenfelddel, és hogy a rabbi megértő volt bűneivel szemben.[22]

A vallásos anticionizmus világában elmerülve de Haan rövidesen a zsidó nacionalizmus ellenfelévé avanzsált, ám itt nem állt meg: a mozgalom befolyásos, tehetséges, jó kapcsolatokkal rendelkező és grafomán ellenfelévé vált. Amellett, hogy a legnagyobb holland és angol lapokba írt dehonesztáló cikkeket a mozgalomról – utóbbi nem elhanyagolandó, hiszen a brit közvélemény már ekkor is súlyos kételyekkel kezelte a palesztinai brit „kirándulás” kilátásait –, újságírói állásokat is szerzett külföldi lapoknál a mozgalom más kritikusainak, például Muhammad Aszadnak, vagyis a Leopold Weiss néven született, iszlámra áttért anticionista zsidó publicistának.[23]

Eközben de Haan memorandumokkal is bombázta a brit politika vezető alakjait, melyekből az egyik megmaradt napjainkra Amszterdamban őrzött hagyatékában. Noha nem teljesen világos, hogy kinek címezhette az iratot – a szóhasználat Sir Herbert Samuelt, Palesztina brit-zsidó kormányzóját valószínűsíti –, az üzenet egyértelmű: a cionizmus teljességgel tönkreteszi az arab és a zsidó nép eddigi békés együttélését, és a legjobb lenne, ha a brit kormány visszavonná a Balfour-deklarációt. A dokumentum tisztázza, hogy a „cionizmus” szó eleve megtévesztő, mivel Cion szeretete a nem-cionista és az aktívan anticionista ortodoxokat is jellemzi, akik viszont a mozgalomnak nem hívei. Előbbi értelemben „minden ortodox zsidó cionista”, utóbbi értelemben azonban – véleménye szerint – a többség nem az. A nem-zsidó világ tévesen hiszi azt, hogy a cionisták képviselik a zsidóságot:

„a cionisták, noha szám szerint kevesebben vannak, az előtérbe kerültek, mivel részt vesznek a napi politikában”.

Az ortodoxia ezzel szemben „alig vesz részt a politikában és az újságírói propagandában”. S noha memoranduma elején azt ígérte, hogy nem fog személyeskedni, az irat nagy részét így is Chaim Weizmannak – de Haan korábbi mentorának – hosszas, kevéssé hízelgő kritizálása teszi ki.[24]

De Haan arabnak öltözve palesztinai évei során. Ez a mára lekezelőnek tekintett szokás gyakori volt a korszak brit és zsidó látogatói között.

Halott ember Ammánban

A cionizmus hívéből keményvonalas ellenségévé váló de Haanra nem csak az anticionista ortodoxok figyeltek fel, de rövidesen a korabeli palesztinai zsidó közösség, a jisuv sajtója és közélete is új közellenségre lelt benne. Mai szemmel talán különös, hogy mekkora figyelmet kapott de Haan aktivizmusa, ám nem szabad elfelejteni, hogy a nyomtatott sajtónak ekkor még nagy hatalma volt, és hogy az anticionista újságíró találkozásai vezető brit politikusokkal komoly félelmet keltettek a cionista projekt híveiben.

Ténykedésének hírére David Ben-Gurion „árulónak” nevezte de Haant, az ekkor még cionistább hangot képviselő Ha’arec pedig „antiszemita mocsoknak” titulálta.

A „Benjámin rabbi” álnéven író publicista, Jehosua Radler-Feldman feltette a kérdést: „Normális embernek nevezhető-e egyáltalán [de Haan]? Nem valamilyen súlyos szellemi problémával, az agy valamilyen torzulásával állunk szemben?”[25]

Idővel a halálos fenyegetések is megszaporodtak. De Haant rövidesen kirúgták az egyetemről is, mivel cionista diákok rendszeresen megzavarták az előadásait, és az őt foglalkoztató holland lapokra is nyomást helyeztek, hogy többet ne fogadják a cikkeit. Az utolsó csepp a pohárban minden bizonnyal az volt, hogy de Haan 1924 januárjában találkozót szervezett Ammánban Sonnenfeld rabbi és Husszein ibn Ali al-Hashimi hejazi és Faisal bin Husszein iraki királyok, illetve Abdullah bin Al-Husszein transzjordániai emír között.[26] Hasonló találkozókról a cionisták csupán álmodoztak volna.[27] Mint gyilkosa később elmondta: „[De Haan] már halott volt, amikor visszajött Ammánból”.[28]

A holland-zsidó újságíró Frederick Kischnek, az állítólag magyar zsidó felmenőkkel is rendelkező brit háborús veteránnak – illetve ekkor a Cionista Világszervezet politikai osztálya vezetőjének – azt írta nem sokkal halála előtt, hogy „kaptam egy levelet, amiben az állt, hogy meg fognak ölni, ha nem hagyom el Palesztinát június 24-e előtt. Tudom, hogy a kérdés, miszerint megérné-e megölni engem, jelenleg is komoly vita tárgya azokban a körökben, melyeket ön is képvisel”.[29] Kisch – akinek nem volt rálátása a Hagana napi tevékenységére – azonban nem vette komolyan de Haan panaszait: a levéllel kapcsolatban naplójába azt írta, hogy „a zsidó jezsuita” de Haannak – a jelzővel minden bizonnyal heves elkötelezettségére utalt – „üldözési mániája van”.[30]

De Haan azonban, aki egyébként láthatóan híján volt bármi fajta politikai érzékenységnek, ebben nem tévedett. Június 30-án napközben még egy újabb londoni útját készítette elő – egy delegáció élén kívánta elmondani brit politikusoknak, milyen rossz dolog a cionizmus –, majd elküldte utolsó cikkét a brit Daily Expressnek. Ezt követően a zsinagóga felé vette útját, melynek lépcsőin életét befejezte. De Haan a hónap elején verset közölt, melyben ez a sor is szerepelt: „Mint a törékeny madár, / úgy száll a versem is, / amíg egy pisztoly át nem lyukasztja a szívemet”.[31]

Gyilkosának golyóiból kettő de Haan vállát érte, a harmadik pedig a szívén hatolt keresztül.

„Romboló felelet a romboló szóra”

A korai Izrael történetének első politikai gyilkossága – melyet még kettő követett, Chaim Arlozorov és Kasztner Rezső esetei – felbolygatta a teljes a jisuvot. A hatóságok egy akkoriban jelentős összeget, 200 fontot ajánlottak a tettes kézre kerítéséért.[32] Az ügyben először egy arabot, majd egy kommunista zsidó nőt (!) gyanúsítottak, végül mindkét esetben ejtették a vádat.[33] A Zsidó Ügynökség ügyvezetősége nyilatkozatot adott ki, melyben tagadta bűnösségét: „A meggyilkolt ember politikai ellenségünk volt, de zsidó volt”, és így „semmi sem igazolja a tettet” – vélték.[34]

Halálakor egyedül Mose Bejlinszon baloldali cionista vezető fogalmazott meg nyilvánosan önkritikus gondolatokat: „Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy életben hagyjuk az ellenségeinket . . . de nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy olyan módokat válasszunk a harcunkhoz, amelyek a mozgalom morális pusztulását hozzák magukkal”.[35] Szavai kissé megfontolatlanok voltak olyan értelemben, hogy a valódi tettes kilétére a ’80-as évekig nem derült fény,

ám az anticionista zsidóságnak eleve nem volt kételye afelől, hogy a gyilkost a cionisták között kell keresni.

A jeruzsálemi anticionisták a gyilkosságot követően több pamfletet is kiadtak: az egyik szerint de Haan „szent” volt, akit „a Tórát nem ismerő cionisták” öltek meg. „Ébredjetek, életetek veszélyben van!” – szólította fel az irat az ortodoxokat.[36] Egy másik szerint a gyilkosság „a cionizmus mélypontját” jelentette, a kiöntött vér „teljesen tiszta volt”, és a Bámidbárból idézett konklúzió sem maradt el: „Váljatok külön ettől a közösségtől!”[37] Még Musza Al-Huszeini, Jeruzsálem volt arab polgármestere is cikket írt az anticionista Kol Jiszraelbe, melyben az együttélés lehetőségének elvesztését gyászolta de Haan halálában.[38]

Hogy a gyilkosság valóban mélypont lett volna a cionizmus történetében – bizonyosan felhozhatók érvek emellett is, hiszen de Haan valójában nem jelentett veszélyt a mozgalomra. Ám hogy de Haan élete „szent” vagy „teljesen tiszta” lett volna az ortodoxia szempontjából – ez már kérdéses, tekintve utolsó évében is gyakorolt homoszexualitását, illetve „fedőházasságát”, melyet történetesen egy katolikus holland nővel kötött.[39]

A vita de Haan halála felett a magyar-zsidó sajtóba is begyűrűzött. A cionista sajtó egyértelmű volt az eseményekkel kapcsolatban: „A romboló szóra most romboló tett felelt”.[40] Az asszimiláns és anticionista Egyenlőség így felelt: a cionista lapok „a gyilkosok védői”, „sírgyalázók”, „fertőző szennyirodalmak”.[41] Hartenstein Lajos, a budapesti ortodox iroda tanácsosa tisztázta is, hogy de Haan halála a „cionista propaganda” veszélyességét bizonyítja, majd hozzátette: „Vallásos zsidó nem élhet Palesztinában”.[42]

Más, külföldi lapok – így a chicagói Sentinel – talán kiegyensúlyozottabb értékelését adták de Haan életének: „[Élete] mutatja, milyen eltérő vélemények lehetnek egy emberről is. Sonnenfeld rabbi mélyen vallásos, ortodox táborának, akik még [a vallásos cionistákat] is eretneknek tartják, [de Haan] emberfeletti ember, mártír volt. A cionisták, akik hevesen ellenezték de Haan tevékenységét, szörnyen romlott embernek tartották, egy kitaszított árulónak, ha nem éppen a megtestesült ördögnek”.

„Minél jobban akarod megérteni, annál jobban összezavarodsz”

– vonta le a következtetést az amerikai zsidó lap.[43]

Pollák Rudolf, az Új Kelet újságírója így írt a gyilkosságról, két év múlva is azon morfondírozva, hogy ki lehetett a gyilkos: „Zsidó fegyver lőtte volna agyon? Akkor le kell hajtsuk fejünket és Isten ujját látni ebben”. „Jacob Israël de Haan egy eltévedt sors volt, mint népének annyi fia” – vonta le a konklúziót.[44] Ennek tükrében talán ironikus, hogy a gyilkos – aki valóban zsidó volt – élete végére éppen úgy eltávolodott a cionizmustól, mint egykor de Haan.

Avraham Tehomi. Fotó: Jabotinsky Institute

„Nem maradt más választásom”

Avraham Tehomi (Zilberg) 1903-ban született Ogyesszában, majd Palesztinába vándorolva fizikai munkásnak állt. 1921-ben, mikor megalapult a Hagana, a zsidó fegyveres milícia tagja lett, és jó képességű férfiként hamar magasra tört a szervezet ranglétráján: még az év során Jeruzsálem egyik regionális parancsnokává nevezték ki, vezetői képzését kiváló eredményekkel végezte el. Tehomi fanatikus cionista hírében állt, és talán nem is meglepő, hogy később, a Hagana revizionista tagjainak kiválását követően a jobboldali milícia, az Irgun első vezetője lett.

Azonban 1924-ben még csak a Hagana egyik jeruzsálemi középvezetője volt: közvetlen felettese Joszef Hecht, a brit Zsidó Légió veteránja, informális felettese pedig Jicák Ben-Cvi, a Hagana alapító tagja volt. Hogy a Hagana gyilkoltatta meg de Haant – ezt a történészek már régen gyanították, de nem bizonyosodott be, mígnem 1983-ban két izraeli újságíró, Saul Majzlis, a Ha’cofe vallásos cionista lap riportere és Slomo Nakdimon, a jobboldali Cherut újságírója – és egy időben Menachem Begin médiaügyi tanácsadója – meg nem találták Tehomit, aki ekkor Hongkongban élt nyugdíjas gyémántkereskedőként.

Tehomi nem mondta ki expliciten, hogy ő ölte volna meg de Haant, csupán azt, hogy részt vett a gyilkosságban, ám a szemtanúk egyetlen férfit láttak a helyszínen: nem valószínű, hogy a menekülésben segítő Avraham Krisevszki húzta volna meg a ravaszt, így Tehomi egyedül marad a lehetséges gyilkosok listáján. Mint fogalmazott, amikor a Hagana történetének megírása kapcsán keresték történészek, akkor még letagadta az ügyet, az interjú során azonban úgy vélte:

„Azt tettem, amire a Hagana utasítást adott. És semmi sem történt Jicák Ben-Cvi parancsa nélkül. Semmit sem bántam meg, mert [de Haan] el akarta pusztítani mindazt, amit mi cionizmus alatt értettünk”.[45]

Emile Fallaux holland dokumentumfilmjének később jobban megnyílt. Mint életének utolsó évében – 1990-ben, ekkor már Los Angelesben – elmondta: „[De Haant] árulónak tartottam, és mivel nem lehetett bíróság elé vinni, börtönbe tenni vagy visszafogni, egyetlen megoldás maradt: megszabadulni tőle”.[46] Az interjú során, melyet Tehomi kedélyesen csinált végig, egyetlen ponton látszott úgy, hogy belebonyolódna mondanivalójába. Mikor azt ecsetelte, hogy biztosra akart menni, és megpróbálta elérni, hogy de Haan inkább hagyja el Izraelt, kissé meginog a hidegvérű, elhatározott nacionalista merénylő képe:

„Figyelmeztettem. Sok figyelmeztetést kapott . . . Biztosra akartam menni, hogy nem követünk el valamilyen fajta hibát. Úgyhogy találkozót szerveztem vele a zsinagógában. Megmondtam neki, hogy ezek az emberek [a zsidók, akik alijáznak – V. L. B.] a pokol elől menekülnek ide. Hogy itt menedéket találnak. Mégis miért nem hagyja őket békén?”

Azonban de Haan nem hallgatta meg: „És mi volt erre a válasz? »Eretnek! Istennek meg kéne ölnie téged! Sújtson le rád az Isten!« Mint egy őrült, olyan volt. Nem lehetett beszélni vele. Így hát nem maradt más választásom”.[47] De Haan ezt a beszélgetést követően írta meg versét a golyóról, mely szívét veszi majd célba.

Tehomi 1990-ben egy kellemes Los Angeles-i tengerparti hotelben élt, idejét jógázással és koktélozással töltötte. A Hagana megjutalmazta tettét: nem sokkal de Haan halálát követően már a milícia jeruzsálemi parancsnoka volt, s később is csak az arabokkal szembeni fellépéssel kapcsolatos nézeteltéréseik miatt szakított a csoporttal. A gyilkosságra utasítást adó Jicák Ben-Cvi 1963-ban hunyt el, ám kétségkívül neki sem kellett szégyenkeznie a gyilkosságot követő karrierjét követően:

1952 decemberétől haláláig Izrael államelnöke volt, ezen pozíciót a második leghosszabb ideig betöltő politikusként.

Tehomit az interjú végén megkérdezték: nem gondolt rá, hogy valaha visszamenjen Izraelbe? Nevetve felelt rá: nem, egyáltalán nem. Az Egyesült Államokban ugyanis több szabadság van, mint Izraelben. Talán ironikus, hogy az az ember, aki 1924-ben képes volt egy jámbor ortodox zsidót agyonlőni nemzeti hevületében, idős korára nevetve helyezte az egyéni szabadságot az önálló zsidó államiság fölé.

De Haan Amszterdam után vágyódó sorai emlékművén, a holland fővárosban.

Egy anticionista város toleráns példaképe

De Haan kultusza máig él. Amilyen ellentmondásos volt élete – rengeteg eltérő világnézetet és jellegzetességet egy személyben fogva össze –, annyi eltérő csoport és politikai irány vállalja fel ma örökségét. A leginkább kézenfekvő az Izrael-ellenes ortodoxia: Belgiumban máig létezik a Der Israelit nevű német anticionista újság online kiadása, mely címlapján szerepelteti de Haan portréját.

Eközben a progresszív anticionisták is értéket vélnek benne felfedezni: mint Ido Liven, az egy időben Amszterdamban élő anticionista izraeli újságíró fogalmazott a progresszív +972 Magazine hasábjain, de Haan nézetei

„fontos leckéket taníthatnak az izraelieknek a toleranciával kapcsolatban, amit nagyon is jól tudnak azok, akik Amszterdamban emlékeznek rá . . . [hiszen] egyesek szerint De Haan személye remekül illeszkedik a holland főváros színes képéhez”.[48]

Liven cikke gúnyosan említette meg, hogy a szerinte reakciós és intoleráns Neturei Karta egy meleg ortodox zsidót vállalt fel, ám a progresszív és ortodox anticionizmus között kétségkívül hidat képezett Meir Hirsh rabbi interjúja a demokrata kötődésű, Izrael-ellenes Mondoweiss portálon. Hirsh – akinek apja, Mose Hirsh rabbi Jasszer Arafat „zsidóügyi szakértője volt” – arról beszélt a lapnak 2011-ben, hogy felvállalhatónak tartja de Haan örökségéből, hogy a holland-zsidó újságíró „le akarta törni a cionista államiságra való törekvéseket . . . teljesen ellene volt a cionizmusnak, [és a] Neturei Karta is teljesen ellene van bármilyen fajta cionizmusnak”.[49]

S talán nem különösebben meglepő – és hivatkozásokkal nem is érdemes népszerűsíteni ezeket az oldalakat –, de vad anticionizmusával de Haan írásai utat találtak a szélsőjobboldali, holokauszt-tagadó antiszemita oldalakra is, ahol előszeretettel citálják azokat a zsidókat, „akik ugyanazt mondják, mint mi”.

A közös pont az lehet a progresszív, ortodox és szélsőjobboldali anticionisták között, ami a Mondoweiss cikke szerint Hirsh rabbi házának ajtajára is fel van írva: „A cionizmus haldoklik”. „Az arabok jók”.[50]

De Haan egykori lakhelyén, Amszterdamban emlékszobra is áll az ország tehetséges zsidó fiának, illetve még egy helyen idézik emlékét. Az amszterdami Homomonumentet – azaz a holokauszt meleg áldozatainak emlékművét – egyik versének sora díszíti: „Micsoda örök vágyódás a barátság után!” Az emlékművet 2006-ban Job Cohen, Amszterdam akkori munkáspárti zsidó polgármestere avatta fel, aki egyébként Izrael szankcionálását is kilátásba helyezte, amennyiben ő került volna a miniszterelnöki székbe 2010-ben.[51]

Talán nem meglepő, hogy egy anticionista, arabbarát, meleg-zsidó költő idézetét választották a holokauszt-emlékműre, akit a cionisták öltek meg: kevés egyén foglalta össze személyében ilyen kompakt módon a modern nyugat haladó bálványait, mint de Haan. Ilyen értelemben megelőzte korát: ami 95 éve még érthetetlen, felháborító őrültségnek számított, manapság hétköznapi dolog a progresszív Nyugaton.

*

[1] Michael Berkowitz: Rejecting Zion, Embracing the Orient. The Life and Death of Jacob Israel de Haan. In: Orientalism and the Jews. Szerk. Ivan Kalmar, Derek Penslar (Waltham, Mass.: Brandeis University Press, 2005), 109-124, itt 111.

[2] Ben Braber: This Cannot Happen Here. Integration and Jewish Resistance in the Netherlands, 1940-1945 (Amsterdam: University of Amsterdam Press, 2013), 56-57.

[3] Berkowitz: Rejecting Zion. I. m. 111-112.

[4] Ludy Giebels: De zionistische beweging in Nederland 1899-1941 (Assen: Van Gorcum, 1975), 22-23.; Jozeph Michman: The Jewish Essence of Dutch Jewry. In: Dutch Jewish History. Szerk. Uő. (Assen-Maastricht, 1989), 2:1-22, itt 16.; Ruth M. M. Hoogewoud-Verschoor: The First Years of the Zionist Youth Movement in the Netherlands. In: Dutch Jewish History. Szerk. Jozeph Michmann (Jerusalem: Institute for Research on Dutch Jewry-Hebrew University of Jerusalem, 1993), 3:309-319, itt 314.

[5] Robert P. Swierenga: The Forerunners: Dutch Jewry in the North American Diaspora (Detroit, Mi.: Wayne State University Press, 1994), 30.

[6] Berkowitz: Rejecting Zion. I. m. 118.

[7] Jan Fontijn: Onrust. Het leven van Jacob Israël de Haan, 1881-1924 (Amsterdam-Antwerpen: De Bezige Bij, 2015), 354, 388-389.

[8] Bibliotheca Rosenthaliana (Amszterdam [továbbiakban BR]), De Haan-hagyaték. 195. Israel Zangwill levele de Haan számára, 1915. január 20. 2-3.

[9] Fontijn: Onrust. I. m. 383.

[10] Berkowitz: Rejecting Zion. I. m. 112.

[11] Chaya Brasz: Dutch Jews as Zionists and Israeli Citizens. In: Dutch Jews as Perceived by Themselves and by Others: Proceedings of the Eighth International Symposium on the History of the Jews in the Netherlands. Szerk. Uő. és Yosef Kaplan (Leiden: Brill, 2001), 215-234, itt 221.

[12] Chris Kooyman: Through the Israeli Looking Glass: Dutch Jews in the Eyes of Israelis Living in Holland. In: Dutch Jews. Szerk. Brasz. I. m. 235-246, itt 242-243.

[13] Ludy Giebels: Waarom werd Jacob Israel de Haan vermoord? Tijdschrift voor Geschiedenis, 127:1 (2014. április), 63-84, itt 82. Számos holland zsidó volt aktív a Brit Salomban, az Ihudban és a Progresszív Pártban.

[14] Fontijn: Onrust. I. m. 359.

[15] Fontijn: Onrust. I. m. 354.

[16] Braber: This Cannot Happen Here. I. m. 39.

[17] Sara van der Kooi: Naar Palestina om de piemel te vergeten. Trouw, 2017. február 18.

[18] Fontijn: Onrust. I. m. 388-389.

[19] Emile Marmorstein: A Martyr’s Message: To Commemorate the Fiftieth Anniversary of the Murder of Professor De-Haan (London: n. k. 1975), 4.

[20] Berkowitz: Rejecting Zion. I. m.120.

[21] Berkowitz: Rejecting Zion. I. m. 119.

[22] Berkowitz: Rejecting Zion. I. m. 112-113.

[23] Berkowitz: Rejecting Zion. I. m. 114.

[24] BR, De Haan-hagyaték. 82. Memorandum on the Situation of the Non-Zionist Jews in Palestine. 1-4.

[25] Tom Segev: One Palestine, Complete. Jews and Arabs under the British Mandate (New York: Henry Holt & Co., 2001), 210.

[26] Martin Sicker: Pangs of the Messiah. The Troubled Birth of the Jewish State (Westport, Conn.: Praeger, 2000), 62.

[27] Chaim Weizmann már 1919-ben találkozott Faisallal (aki ekkor még csak emír volt), ám a három arab vezető együttes jelenlétéhez hasonló diplomáciai sikert a mozgalom nem ért el.

[28] Tehomi erről angol nyelven beszél Emile Fallaux-nak adott interjújában. Emile Fallaux: Het eind dat niemand keren kan. Lásd online https://vimeo.com/112696674, különösen 1:34:00-tól. (hozzáférés: 2017. 09. 16.)

[29] Marmorstein: A Martyr’s Message. I. m. 9-10.

[30] Segev: One Palestine, Complete. I. m. 210.

[31] Segev: One Palestine, Complete. I. m. 211.

[32] Reward Offered for Dehaan’s Slayer. Jewish Telegraphic Agency, n. d.

[33] Case Against Madam Snochat Cancelled. The Sentinel, 1924. október 17. 33.

[34] Zionists Issue Formal Statement Denying Any Hand in De Haan Death. The Sentinel, 1924. július 18. 5. és Zionist Executive on the Murder of Dr. De Haan. The Sentinel, 1924. augusztus 1. 5.

[35] Sicker: Pangs of the Messiah. I. m. 63.

[36] Dehaan Followers Issue Anonymous Leaflet. Jewish Telegraphic Agency, n. d.

[37] Marek Čejka, Roman Kořan: Rabbis of our time: authorities of Judaism in the religious and political ferment of modern times (New York, NY.: Routledge, 2016), 146.

[38] Sicker: Pangs of the Messiah. I. m. 63.

[39] Dehaan’s Wife, Catholic, Will Demand Transfer of His Body. Jewish Telegraphic Agency, n. d.

[40] De Haan. Új Kelet, 1924. július 7. 1.

[41] A gyilkosok védői. Egyenlőség, 1924. szeptember 6. 8.

[42] Vallásos zsidó nem élhet Palesztinában. Egyenlőség, 1924. október 11. 7.

[43] Conflicting Views About Dr. Jacob De Haan. The Sentinel, 1925. február 20. 32.

[44] Pollák Rudolf: Az új zsidó irodalom Hollandiában. Új Kelet, 1926. július 21.2.

[45] Fontijn: Onrust. I. m. 552-553.

[46] Fallaux: Het eind dat niemand keren kan. I. m.

[47] Uo.

[48] Ido Liven: The first political murder in Jewish Palestine: Lessons of intolerance. +972 Magazine, 2014. június 30. Lásd online: https://972mag.com/the-first-political-murder-in-jewish-palestine-lessons-of-intolerance/92686/ (Utolsó letöltés: 2019. június 19.).

[49] Ben Lorber: Guardians of the City: An interview with Neturei Karta’s Rabbi Meir Hirsh. Mondoweiss, 2011. november 28. Lásd: https://mondoweiss.net/2011/11/guardians-of-the-city-an-interview-with-neturei-kartas-rabbi-meir-hirsh/ (Utolsó letöltés: 2019. június 19.).

[50] Uo.

[51] Cnaan Lipshiz: The Fear Factor in Holland. Haaretz, 2010. június 7. Lásd online: https://www.haaretz.com/1.5130465 (Utolsó letöltés: 2019. június 19.).