A St. Louis hajó és utasai tragikus története annak lett a szimbóluma, hogyan hagyták cserben a nyugati hatalmak az európai zsidóságot.
1939 májusában az MS St. Louis volt az egyik utolsó hajó, amit a Német Birodalom engedett kihajózni. A fedélzetről 937 zsidó menekült nézte, ahogy a német partok eltűnnek a távolban. A fedélzeten gyerekek rohangáltak, az étteremben pedig pezsgőt bontottak az új életre. Ekkorra már megfogyatkoztak a tengereken a St. Louis-hoz hasonló, menekülteket szállító hajók.
Az 1935-ös nürnbergi törvényeket követően a német zsidók nagy része megpróbálkozott a kivándorlással. Hamar kiderült, hogy hiába szabad az út kifelé, a másik oldalon falakba ütköztek a nácik elől menekülő tömegek. Amerikában a gazdasági válságot követően szigorú kvótarendszert vezettek be, csak ajánlással és egy nagyobb pénzösszegért lehetett az Egyesült Államokba jutni, de csakis akkor, ha valaki előre tudott kerülni a listán.
A zsidó menekültválság 1938-ra annyira naggyá nőtt, hogy amerikai vezetéssel összehívtak egy konferenciát Evianban, az ügy megoldására. Egyik ország sem volt hajlandó emelni a befogadottak számain. A konferencián a nagyhatalmak gyakorlatilag írásba adták, hogy magukra hagyják az európai zsidóságot.
1939-re kezdett a helyzet válságossá válni. Németország szigorítani kezdte a kivándorlást, csak külön engedéllyel lehetett elhagyni az országot. Az emigránsok nem vihettek magukkal többet 10 bőröndnél és 5 dollárnak megfelelő készpénznél. Ekkor már csak magukat menthették, de a vagyonukat a nácik kezén kellett hagyniuk.
A vízumot adó országok száma is csökkenni kezdett. 1939 májusában a britek arab nyomásra megtiltották a Palesztinába való letelepedést. Két hajó, a Struma és a Patria több száz menekülttel a fedélzetén elsüllyedt, miután a brit hatóságok nem engedték őket kikötni.
Így az egyik utolsó menedékhely Dél-Amerika maradt. Azonban mire a St. Louis útnak indult, már a dél-amerikai diktátorok is szigorítani kezdték a törvényeiket, az ajtók elkezdtek becsukódni.
A St. Louis úti célja Kuba volt. Kubában Frederico Laredo Brú volt az elnök, aki eleinte engedte a zsidó bevándorlást. Kuba különleges helyzetben volt, hiszen élvezte mind az amerikaiak, mind a németek jóindulatát. Az Egyesült Államok hosszú időn keresztül állammá akarta tenni a szigetországot. A harmincas években Roosevelt bevezette a „Jó Szomszédság” programját, amivel igyekezett mutatni, hogy Amerika nem szól bele a latin-amerikai országok ügyeibe. Ez valószínűleg hozzájárult, hogy a német udvarlás ellenére a Dél-Amerikai országok nem a nácik oldalán léptek be a háborúba. Kuba fontos stratégiai pont volt a németek számára. A szigeten rengeteg német kém működött, elsősorban az Egyesült Államok közelsége miatt.
Gordon Thomas The Voyage of Damned ( Az átkozottak útja) című könyvében beszámol róla, hogy a St. Louis fedélzetén is ott volt a Gestapo. A személyzet tagjainak nagy része a kapitány kivételével tagja volt a náci pártnak. De ez megszokott volt a német kikötőkből induló hajókon. Azonban a hajóval magának Joseph Goebbelsnek, a náci propaganda miniszternek is megvolt a maga terve.
Ekkora már a német vezetés tökéletesen láthatta, hogy a külvilág nem segít a német zsidóságon. A Kristályéjszakára adott langyos reakciók és a szigorodó bevándorlási törvények nyilvánvalóvá tették a nácik számára, hogy azt tehetnek a zsidósággal, amit akarnak.
Goebbels parancsára több propaganda szakembert küldtek Kubába, akik elárasztották az újságokat antiszemita cikkekkel. A lakosság elkezdte ellenezni a zsidók bevándorlását. Brú elnök végül engedett a nyomásnak. A St. Louis már kihajózott, az utasok azonban még nem tudhatták, hogy miközben ők a fedélzeten a szabadságot ünneplik, a kubai elnök aláírt egy rendeletet, ami érvénytelenítette a vízumukat. Csak a kubai kormány külön engedélyével szállhattak partra. A német propagandagépezet a hajóút alatt is aktiválódott, a hajó utasait bűnözőként állították be.
Mikor Kubába értek, hiába volt vízumuk, néhány ember kivételével senkit nem engedtek partra szállni.
Az amerikai menekültügyi szervezet a National Coordinating Commitee odaküldte egy emberét, Lawrence Berensont, hogy tárgyaljon a kubai kormánnyal. Az NCC kész volt félmillió dollárt is fizetni az utasok partraszállásáért. Berenson túlzásnak tartotta az ajánlatot, ezért inkább nem egyezett meg.
Mialatt a hajó a kikötőben vesztegelt, Amerika keleti parti nagyvárosaiban a zsidó szervezetek tüntetéseket tartottak azért, hogy Kuba engedje be a menekülteket. A Dominikai Köztársaság felajánlotta, hogy fejenként 500 dollárért befogadja az utasokat, azonban ezt Berenson visszautasította. Honduras szintén segítséget ajánlott, de a NCC embere ezt is figyelmen kívül hagyta. Kuba hosszú huzavona után végül megparancsolta, hogy a hajó térjen vissza Európába.
A hajó utasainak nagy része a Hamburgból Havannáig tartó, két hetes utazás alatt boldog hangulatban ünnepelt. A fedélzeten főleg családok utaztak, az általános hangulatot a fedélzeten készült fotók jól visszaadják. A Havannába érkezés előtti nap még búcsúbált is rendeztek az utasoknak.
Kuba visszautasítása után a hajó fedélzetén alakult rögtönzött bizottság és a kapitány úgy döntött, hogy megkísérlik Amerika partjai felé venni az irányt. A 937 utasból több mint 700-an szerepeltek az amerikai vízumlistán. Ez volt a hajó utolsó próbálkozása. A zsidó menekültügyi szervezetek és a hajón rekedtek rokonai is levelekkel bombázták a Fehér Házat.
Az amerikai sajtóban naponta cikkeztek a hajó útjáról, de a nyugat-európai lapok is tele voltak a St. Louis fotóival. A The New York Times a „legszomorúbb hajónak” nevezte és drámaian ecsetelte az utasok tragédiáját. Azonban az amerikai újságok nem mentek el addig, hogy támogassák a hajó kikötését.
Deborah Lipstadt , Beyond Belief című könyvében kifejti, hogy a nagy amerikai lapok nem támogatták a zsidó bevándorlást, a hajó tragédiája számukra egy jó sztori volt, de valójában nem akartak segíteni.
Az ügy Franklin D. Rooseveltig is eljutott. Az amerikai elnök épp Hyde Park-i birtokán tartózkodott, mikor a hajó Havannában vesztegelt. Nincs bizonyíték rá, mi volt pontosan a nézete az ügyről. Mikor visszatért Washingtonba, megbetegedett és napokig nem jött elő, így a St. Louis ügyét a bevándorlás ellenes Külügyminisztérium intézte. Richard Breitman FDR and the Jews ( FDR és a zsidók) című könyvében kitér arra, hogy Roosevelt végül miért rendelte el, hogy a hajót ne engedjék kikötni.
Breitman szerint az elnök félt attól, hogy ha beengedi a menekülteket, akkor a szavazók ellene fordulnak és elveszti a választást. Ugyanis ekkoriban tetőpontjára hágott a zsidó bevándorlás elleni hangulat. David S. Wyman ismert holokausztkutató Paper Walls ( Papír Falak) című művében rámutat arra, hogy az amerikai antiszemitizmus a háború előtt kimondottan magas volt.
A Fortune 1940-1941-es felmérése alapján az amerikai megkérdezettek veszélyesebbnek tartották a zsidókat, mint a németeket.
Kubára pedig a „Jó Szomszédság” program miatt nem akart nyomást gyakorolni. A bonyolult bevándorlási rendszer miatt törvényesen a St. Louis egyetlen utasa sem léphetett az Egyesült Államok területére. Így a zsidó menekültek „papír falakba” ütköztek. Roosevelt talán együttérzett velük, talán nem, de végül kiadta a parancsot, hogy a hajó forduljon vissza Európa felé. Egyes vélemények szerint nem volt választása, mások szerint megtehette volna, hogy kivételt tesz és befogadja a St. Louis kilencszáz utasát.
A St. Louis elhajózott Florida partjainál, majd visszafordult Európa felé. Kanada szigorú törvényei miatt úgy döntöttek ott meg sem próbálkoznak. Végül a zsidó menekültügyi szervezetek elérték, hogy négy európai ország: Anglia, Franciaország, Hollandia és Belgium ossza el egymás között a menekülteket. Ez akkor hatalmas sikernek tűnt a szervezetek szemében, hiszen nem tudhatták, hogy két hónappal később kitör a háború és alig egy éven belül a kontinentális Európa német kézre kerül.
Az utasok közül 240-en élték túl a háborút, ezek közül 228 Angliában. A többiek koncentrációs táborokban haltak meg.
A hajó azóta szimbólummá vált, történetét filmek és könyvek örökítették meg. Mikor a St. Louis 80 évvel ezelőtt június 23-án visszatért Hamburgba, az Európa szerte szétszórt utasok azt hitték, megmenekültek. A múlt eseményeinek megvan az a tulajdonsága, hogy utólag egészen más értelmezést nyernek. Az akkor ünnepelt menekülésről ma már tudjuk, hogy csak ideig-óráig tartott, mert az utasok többsége végül ugyanolyan sorsra jutott, mintha soha sem hagyta volna el Németországot.