Az idén 90 éves Bosnyák Tamást 1944-ben, 15 évesen kapták el a nyilasok a mai Újlipótvárosban, mert egy keresztény osztálytársa jelentette róla, hogy sárga csillag nélkül látta az utcán.
Bevitték, kegyetlenül megkínozták. Este a Dunába lőtték volna, de anyja kiderítette, hová tűnt, és megkérte csillagos házuk keresztény házparancsnokát, hogy segítsen. A volt ezredesnek sikerült elérnie, hogy kiszabaduljon.
Bosnyák Tamás a Pannónia utca 48-ban lakott nagymamájával és szüleivel egy két szoba-hallos lakásban. Apját munkaszolgálatra vitték, anyját Dunába lőtték a nyilasok. Házuk csillagos ház lett, beköltöztettek hozzájuk még 6-7 zsidót. Ők a földön aludtak, de jól megvoltak velük – mondja, majd részletesen mesélt szerencsés megmeneküléséről a nyilasházból.
„Én egy srác voltam, tudtam, hogy sárga csillagot kell hordani, de fütyültem rá. És jött ez az osztálytárs, követett, majd elment a Szent István körút 2-be, a nyilasházba, és akkor értem jöttek.
Bevittek, ütöttek-vertek, sósavat öntöttek a szemembe, szóval reménytelen volt az ügy, gondoltam én, de az volt a marha nagy szerencsém, hogy – mivel a zsidóknak csak meghatározott időben lehetett csak vásárolni, mondjuk 12-től 2-ig – és az anyám éppen akkor vásárolt, amikor ez történt velem.
Kifigyelte, hová visznek, aztán hazament, és otthon volt egy rendkívül rendes keresztény katonatiszt, egy ezredes, akivel nagyon jóban voltunk. Azt mondta neki, hogy próbáljon valamit segíteni.
A házparancsnok segített is. Volt egy katonatiszt ismerőse, aki volt olyan vakmerő, hogy bemenjen a nyilasok közé, és egy kitalált történettel kihozzon onnan” – meséli.
„Este 7 és fél 8 körül értem jött a nyilasházba, és azt mondta a nyilasoknak: ‘Mit csinálnak, ő egy spanyol állampolgár, most szereztük meg a védettségét!’ Ebből persze egy szó sem volt igaz, de olyan határozott volt a fellépése, hogy a nyilasok kiengedtek.
A kapuig kísért, majd azt mondta: ‘Ide figyelj, ne csináld ezt többet, most megmentettem az életed, de többször nem tudom.'”
A Szent István körút 2. alatt lévő nyilasházból este 7-8 körül vitték ki a közeli Duna-partra legyilkolni az éppen elfogott zsidókat. Ha csak kicsit később érkezik a segítség, már késő lett volna.
Anyját nem volt, aki megmentse, vele később éppen ez történt, szintén a sárga csillag ürügyén. Beköltözött hozzájuk egy távoli rokon, apja testvérének a felesége. Egyszer azonban szó nélkül elment. Később üzent anyjának, hogy menjen le az utcára, mert szeretne vele beszélgetni.
„Pontosan tudom, ez egy ebédnél történt, azt mondtam az anyámnak, hogy az Elza nem érdemli meg, hogy te lemenjél hozzá, mert szó nélkül hagyott itt. És azt mondta az anyám, aki nagyon rendes volt, hogy
hát nézd, lemegyek, beszélgetek vele tíz percig, utána visszajövök. Soha többé nem jött vissza. Ez 1944 novemberében történt.
Az apám ’45 januárjában jött haza a munkaszolgálatból, és ő nyomozta ki, hogy mi történt. Az anyám lement, a következő saroknál beszélgetett ezzel a nővel, és anyám sárga csillagos volt, a nő pedig nem volt sárga csillagos. Az anyám eltakarta a csillagját egy retiküllel. Arra jött pár nyilas, fogták és bevitték a Szent István körút 2-be.”
Még aznap este levitték a partra és a Dunába lőtték a nyilasok – ezt apja ismerőseitől tudták meg.