Bizonyított tény, hogy ma Nyugat-Európában az antiszemita inzultusok túlnyomó többségéért muszlim gyökerű bevándorló fiatalok a felelősek. De valóban része-e az iszlámnak a zsidóellenesség? A válasz összetett.
Az iszlám világ és a zsidóság több mint egy évezredes barátsága Izrael Állam megalapítását követően romlott meg.
A mai muszlim antiszemitizmus gyökerei pedig valójában sokkal inkább az európai zsidóellenes irodalomból, semmint a muszlim vallási forrásszövegekből táplálkoznak. Mikor Mohamed 610 környékén az iszlám hirdetésébe kezdett, ezzel szembefordulva Mekka befolyásos törzsével, a bálványimádó Qurejssel, Arábiában számos zsidó törzs és nemzetség élt. Az iszlám prófétája kora társadalmának törzsi viszonyrendszerben alapította meg az „iszlám nemzetet”, az ummát. Ennek tagjait – mivel Mohamed követői számos törzsből származtak – már nem a vérség, hanem a közös hit egyesítette.
Ahogy pedig Arábia erős törzsei politikai lojalitásért, és gazdasági felelősségvállalásért cserébe védelmet kínáltak a kisebb, hozzájuk vérségileg nem kötődő törzseknek és klánoknak, úgy Mohamed is szerződést ajánlott a keresztény és zsidó nemzetségeknek, akiket az umma részének minősített. A politikai szövetséget legitimálva az ábrahámi vallások követőit a „könyv népeinek” minősítette, ezzel megkülönböztetve őket a környező bálványimádóktól. Javarészt a zsidók irányába tett integrációs lépésként lett része az iszlámnak Jeruzsálem szent városként való tisztelete, a disznóhús tilalma, a böjt és számos egyéb vallási elem.
Mohamed hatalmának megszilárdítása alapjaiban borította fel Arábia törzsi status quoját, és így rengeteg gazdasági érdeket sértett. A prófétának az idők során a tizenhat medinai zsidó nemzetség közül hárommal, valamint egy Qurejssel szövetséges khajbari zsidókkal volt politikai jellegű konfliktusa, amelyet a korabeli kegyetlen törzsi világ logikája szerint rendezett le. Ezeknek az emlékei a Korán egyes verssoraiban és a prófétához kötődő narrációkban is megmaradtak.
Az arányokat tekintve azonban a szent szövegekben bőven túlsúlyban vannak a Banú Iszráílről, vagyis Izrael népéről pozitívan vagy épp semleges megközelítésben szóló feljegyzések.
Az iszlám terjedése Mohamed halálát követően is folytatódott. A Bizánci Birodalom közel-keleti területeit meghódító második kalifa, Omar Ibn al-Khattáb 637-ben kötött szerződését a jeruzsálemi keresztényekkel és zsidókkal, abban szabályozva a felekezetek együttélésének szabályait. Az Omar-paktum néven elhíresült irat számos lakóhelybeli és viseletbeli korlátozást tartalmazott a kisebbségek számára. Noha az iratot sok történész 9-10 században keletkezett apokrifként kezeli, akik elismerik hitelességét azok általában egyetértenek abban, hogy a szerződés a korabeli bizánci minták alapján született meg, megírásában pedig azok az őshonos keresztények is részt vettek, akik később maguk is részesei lettek a muszlim bürokráciának.
Az elkövetkező több mint egy évezred muszlim birodalmai alapvetően pozitívan viszonyultak a zsidósághoz.
Míg a korabeli Európa politikai, gazdasági és szellemi elitje időről-időre politikai, gazdasági és szellemi gettóba zárta a zsidó kisebbségeket, addig az iszlám világot a zsidó és muszlim gondolkodók interakciója, vitája jellemezte. Hiszen míg a katolikus kereszténység a rabbinikus judaizmust a hit kigúnyolásának tartotta, imádságaiban kifejezett átokkal sújtotta, addig az iszlám koráni alapokon a „védett” dhimmi státuszba helyezte azt. A Korán kinyilatkoztatását követő évszázadok vallási skizmáiba iszlámra áttért zsidó gondolkodók is bekapcsolódtak, akik előző hitük dogmáit adaptálták új vallásukba. A kapcsolat kétirányú volt: a 11. század nagy muszlim filozófusai, mint Al Farábi, Avicenna, vagy Gazáli is komoly hatással voltak a korabeli zsidó gondolkodókra. A 13. századi zsidó filozófus, Maimonides odáig jutott, hogy egy zsidó is imádkozhat Allahhoz, mivel az egy és ugyanaz, mint a judaizmus istene.
Az élénk interakció miatt számos történész egyenesen judeo-iszlám, illetve arab-zsidó civilizációról beszél. A mór hódoltság alatti Andalúzia, valamint az Abbaszida birodalom különösen jól bántak zsidó kisebbségeikkel. A fátimida Egyiptomban, a szafavida Perzsiában, majd az Oszmán Birodalomban a zsidók a társadalom felső rétegeihez tartoztak, és kivették részüket a távolsági kereskedelemből. A 14. és 15. században pedig az Oszmán birodalom több mint negyvenezer Ibériából elűzött szefárd zsidót fogadott be, Észak-Afrikában pedig, az Andalúziából kiűzött zsidóság és a 20. századig kvázi véd és dacszövetségben élt a muszlim közösségekkel, és a helyi kultúrának szerves és közös részét képezte az „elveszett andalúziai aranykor” emléke.
Tény ugyanakkor, hogy kis számuk és a korabeli társadalmak vallási alapú szerveződése miatt a zsidóknak nem volt önálló hatalmi bázisuk, így erősebb politikai szövetségeikre voltak utalva. Ahogy pedig minden birodalomban, úgy a különféle muszlim államokban is voltak politikai és gazdasági alapú hatalmi villongások, amelyek során a rossz lóra tevő kisebbségek általában rosszul jártak. Mivel pedig a kollektív társadalmakban a politikai lojalitás nem egyéni, hanem közösségi döntés, így a retorzió is a teljes közösséget érintette.
Ilyen módon az iszlám világban élő zsidók is szenvedtek el üldöztetéseket, de ezek meg sem közelítették mindazt, amit Európában kellett átélniük időről-időre.
Az iszlám világban, és azon belül a Közel-Keleten az antiszemitizmus eredetileg egy Európából importált gondolat volt.
A nyugati, elsősorban francia antiszemita munkák nem muszlimok, hanem elsősorban közel-keleti keresztények közvetítésében jelentek meg először arab nyelven. Nem véletlenül. Az Oszmán Birodalmon belül a különféle keresztény kisebbségek legfőbb politikai és gazdasági riválisai elsősorban nem a többségi muszlimok, hanem a hasonló elitszakmákat űző, és ugyancsak kisebbségi sorban élő zsidó közösségek voltak. Az ellenérzéseknek aztán a 19. században megjelenő, elsősorban arab keresztény fiatalok számára fenntartott francia keresztény missziók és oktatási intézmények adtak ideológiai formát. Az ott szolgáló egyházi emberek ugyanis gyakran maguk sem szívlelték a zsidóságot, sokan közülük pedig hangos támogatói voltak az Alfred Dreyfus ellen 1894 és 1906 között zajló kampánynak.
Az első ismert arab nyelven megjelent antiszemita mű Georges Coreilhan-nak a Juifs et Opportunistes: Le Judaisme en Egypte et en Syrie című 1889-es könyve volt, melynek fordítását négy évvel később adta ki Bejrútban egy ortodox keresztény újságíró, Nadzsíb al-Hádzs. A Cion bölcseinek jegyzőkönyve először a brit mandátum alatt álló Palesztinában egy görög ortodox szerkesztő által jegyzett lapban, a Filastin-ban jelent meg 1921-ben, majd öt évvel később a jeruzsálemi katolikus Raqib Sihyoun, vagyis „Cionista Figyelő” című folyóiratban. Az szóban forgó időszakban számos európai munka jelent meg arab nyelven, melyek a kutak mérgezéséről, a rituális gyilkosságokról számoltak be, vagy épp a Talmudból kiragadott idézetekkel igazolták a zsidók ármányait.
Az 1930-as évektől aztán a náci propaganda is elkezdett átszivárogni az arab közéletbe.
A közel-keleti arabok németek iránti vonzalma II. Vilmos uralkodása idején kezdődött, majd „ellenségem ellensége a barátom” alapon Hitler alatt erősödött fel, miután a németek harcot indítottak a Közel-Keletet gyarmatosító britek és franciák ellen. Ekkor emelkedett fel rövid időre Hadzs Amin al-Huszeini jeruzsálemi főmufti csillaga, aki egyszerre hirdetett harcot a kolonializmus és a vele – szerinte – kéz a kézben járó cionizmus ellen. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy a német Közel-Kelet politika alapvetően sikertelen volt. A Freies Arabien alakulatokba a németek összesen három zászlóaljnyi arab önkéntest tudtak toborozni Észak-Afrikából Irakból és Szíriából, míg a szövetségesek oldalán nagyjából nyolcszázezer muszlim harcolt.
A mai arab/muszlim antiszemitizmus legnagyobbrészt Izrael Állam 1948-as megalakulására vezethető vissza. A korábban egységes nemzeti identitással nem rendelkező palesztin arabok ekkor kezdték el magukat a zsidók ellenében megfogalmazni és mobilizálni, valamint ezt követően emelkedett a régió politikáját is meghatározó szintre a korábban csak elméleti irományokban létező arab nacionalizmus. 1954-es hatalomra lépését követően Gemál Abdel Nasszer egyiptomi elnök pánarab ideológiát hirdetve arab ügynek minősítette a palesztin ügyet, és hadba hívta az arab országokat Izrael ellen. Ebből kifolyólag az iszlám világ nem arab része nem muszlim-zsidó, hanem arab-zsidó illetve – a hidegháborús kontextus miatt – baloldali-jobboldali konfliktusként tekintett a palesztin-izraeli szembenállása.
Az arabok 1967-es veresége, majd Nasszer halála aztán nem csak az arab nacionalizmus illúzióját oszlatta szét, de utat nyitott a palesztin-izraeli konfliktus eliszlámosítása előtt is.
Az ideológiai vákuumba betüremkedő iszlamista mozgalmak, köztük az egyiptomi Muszlim Testvérek hamar elkezdték leporolni korábbi, kis hatású tanulmányaikat, melyekben minden muszlim ügyének minősítették a palesztinok harcát. A nagy áttörés aztán az 1979-es iráni iszlám forradalmat követően következett be. Khomeini Ajatollah és az iráni vezetés ugyanis magát Jeruzsálem és a muszlimok védelmezőjeként beállítva kezdte meg kiterjeszteni befolyását a Közel-Kelet arabok lakta részére. Ekkor kerültek elő azok a Korán- és prófétai hadísz értelmezések, melyekkel a vallástudók a zsidók morális alsóbbrendűségét és a muszlimok ellen elkövetett „történelmi árulásaikat” próbálták igazolni. A politikai retorika szintjén aztán ezeket egyre gyakrabban kezdték vegyíteni az Európából importált francia és náci gyökerű antiszemita toposzokkal.
Noha az arab nacionalizmust saját hatalmi ambícióik legitimálására felhasználó iraki és szíriai baathisták, valamint a baloldali palesztin szervezetek továbbra is nacionalista alapon támadták a zsidó államot, egy idő után nekik is szembe kellett nézniük a ténnyel, hogy az egyre vallásosabb társadalmakban a vallási legitimáció bizony elengedhetetlen. Így aztán ők is átvették az iszlamisták egyes retorikai elemeit és toposzait Izrael és a zsidók kapcsán. Az 1982-ben megalakuló libanoni Hezbollah és 1987-ben szárnyat bontó Hamász pedig propagandájában mindezt nagyüzemi szintre emelte.
Az Izrael-ellenesség és az antiszemitizmus innentől kezdve széles rétegek körében kezdett terjedni az iszlám világban.
A palesztin-izraeli konfliktus egyre inkább az „elnyomott és elnyomó” szimbolikus ügyévé vált, mely allegóriáján keresztül a különféle baloldali, nacionalista vagy épp iszlamista mozgalmak Marokkótól Szenegálon és Egyiptomon át egészen Indiáig vagy Indonéziáig anélkül fogalmazhatták meg a saját kormányaikkal és országuk fennálló rendszereivel kapcsolatos problémáikat, hogy az közvetlen konfliktust eredményezett volna azokkal. A „muszlim antiszemitizmus” aztán az ezredfordulóra – előbb a szatellit csatornáknak, majd az internetnek köszönhetően – a nyugati diaszpórák identitását kereső fiataljai körében is megjelent. A francia, holland, német és más európai országok muszlim fiataljainak antiszemitizmusát vizsgáló tanulmányok egybehangzóan mutatják, hogy az nem elsősorban vallási forrásszövegeken, hanem antikapitalista, baloldali, európai-antiszemita kliséken és muszlim vallási gyökerűnek hitt tévképzeteken, valamint a palesztin ügy romantikus vízióján alapul. Ugyanez az antiszemita attitűd azonban megjelenik az iszlám világhoz nem kapcsolódó egykori afrikai és latin-amerikai gyarmati területeken is, illetve a nem muszlim Európán kívüli bevándorló népesség körében is.
Utóbbinak ékes példája a kameruni keresztény gyökerű francia komikus, Dieudonné, aki sokszor a muszlimokra rálicitálva támadja Izraelt és a zsidóságot.
Az antiszemitizmus még a Közel-Keleten sem tekinthető szimplán muszlim sajátosságnak. A palesztin, szíriai, jordán keresztények például ma sem tekintenek nagyobb szimpátiával a zsidókra muszlim honfitársaiknál. Sőt, Izrael ellenségképként való megtartása nekik is érdekük, hiszen ezen keresztül a maguk lojalitását is bizonyítani tudják a többségi társadalom számára. Érdekes tény az is, hogy míg Marokkó határozott zsidóbarát politikát folytat és jó viszonyt ápol Izraellel, addig a nyugat-európai marokkói diaszpórák identitásukat újrafogalmazó fiataljai sokszor a palesztinokra is rálicitálnak antiszemitizmusukban.
Objektíven vizsgálva azonban az új „muszlim antiszemitizmus” továbbra is gyenge lábakon áll. Hiszen az iszlám forrásszövegeivel, a Koránnal és a prófétai hadíszokkal ma is sokkal könnyebb igazolni a zsidókkal való békés viszonyt, mint a zsidóellenességet. Ha pedig történelmi párhuzamokat keresünk a muszlimok és zsidók rossz vagy jó viszonyának igazolására, akkor ezerháromszáz évvel mindössze hetven áll szemben.
A szerző a Demokrata külpolitikai rovatvezetője
*
Breitman, Richard. „Muslim Anti-Semitism: Historical Background.” Current Psychology 26.3-4 (2007): 213-222.
Cohen, Mark R. „The “Golden Age” of Jewish-Muslim relations: myth and reality.” A History of Jewish-Muslim Relations: From the Origins to the Present Day (2013): 28-38.
Haim, Sylvia G. „Arabic Antisemitic Literature: Some Preliminary Notes.” Jewish Social Studies (1955): 307-312.
Herf, Jeffrey. Nazi propaganda for the Arab world. Yale University Press, 2009.
Herf, Jeffrey. „Haj Amin al-Husseini, the Nazis and the Holocaust: The Origins, Nature and Aftereffects of Collaboration.” Jewish Political Studies Review 26.3/4 (2014): 13.
Idith Zertal, Israel’s Holocaust and the Politics of Nationhood, trans. Chaya Galai (Cambridge, 2005), 98–103
Jikeli, Günther. European Muslim Antisemitism: Why Young Urban Males Say They Don’t Like Jews. Indiana University Press, 2015.
Krämer, Gudrun. „Anti-Semitism in the Muslim world: a critical review.” Die Welt des Islams 46.3 (2006): 243-276.
Lewis, Bernard. „Muslim Anti-Semitism.” Middle East Quarterly (1998).
Poliakov, Leon. The History of Anti-Semitism, Volume 2: From Mohammed to the Marranos. Vol. 2. University of Pennsylvania Press, 2003.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.