A „fehér felsőbbrendűség” nevében tömeggyilkosságot elkövetőknek végtelenségig eltorzult „küldetéstudatuk” van, meg akarják szabadítani a világot mindazoktól, akiket felelőssé tesznek a világ bajaiért.
Az új-zélandi Christchurch-ben végrehajtott tébolyult mészárlás, melynek ötven békés iszlám-hívő esett áldozatul, a szokott reakciót váltotta ki a világ közvéleményéből. Megrendülés, gyász, szolidaritás, vita arról, hogy ki a felelős a történtekért.
Ugyanez zajlott az utóbbi évtizedekben valamennyi tömeggyilkos terrorista merénylet esetében, azzal a különbséggel, hogy amikor magukat igazhitűnek valló iszlám szélsőségesek bűnszervezet tagjaiként gyilkoltak hitetleneket (mint 2001-ben New Yorkban, 2004-ben Madridban, 2005-ben Londonban, 2015-ben Párizsban, 2016-ban Brüsszelben, hogy tovább ne is soroljuk), a „fősodratú média” mindig óva intett mindenféle téves általánosítástól, az iszlamofóbia járványától.
Kisebb, egyéni kezdeményezésre végrehajtott iszlám fundamentalista merényletek esetében, melyeknek listája túl hosszúra nyúlik ahhoz, hogy felidézzük, az európai rendőrségek, illetve a hírközlő szervek igyekeznek titokban tartani a merénylő identitását, származását, vallási meggyőződését tükröző üzeneteit.
A hatóságok rendre azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy a magányosan cselekvő elmebetegek voltak, és beszámíthatatlan tudatállapotban, rögeszméiket követve cselekedtek. Ez történt néhány napja, a hollandiai Utrechtben is.
Ezzel szemben mind az új-zélandi tömeggyilkos, Brandon Tarrant, a Las Vegasban 2017 októberében lövöldöző Stephen Paddock, a 2018 októberében, Pittsburgh-ben, a zsinagógában gyilkoló Robert Bowers, vagy a 2011 júliusában öldöklő norvég Anders Behring Breivik esetében a nemzetközi média kommentárjai világosan felrajzolták a merénylők ideológiai hátterét, a „fehér felsőbbrendűség” tébolyult rasszizmusát.
Ugyanez történt az ortodox zsidó Baruch Goldstein esetében is, aki 1994 februárjában rendezett géppisztolyos ámokfutást a ciszjordániai Hebronban.
Ezek szerint a fehér bőrű merénylők nem elmebetegek, hanem politikai-vallási fanatikusok voltak, akiknek nézeteit közvetetten összefüggésbe lehet hozni a hasonló felfogású politikusokéval is.
Bowers lövöldözésért a demokratákhoz közel álló média egyenesen Donald Trump elnököt tette felelőssé, mert „ő honosította meg az Egyesült Államokban a gyűlölködés légkörét”. Tarrantra pedig, mint ez a kommentárokból megtudható, egy Renaud Camus nevű francia filozófus Le grand replacement című munkája hatott az európai népeket fenyegető „etnikai agresszióról”, mely állítólag Orbán Viktor bevándorlási politikáját is befolyásolja.
Joggal tehető fel a kérdést: mi választja el az elmebeteget a terroristától?
Másként megfogalmazva: tekintettel arra, hogy a súlyos pszichózisban szenvedő, üldöztetési rögeszméktől gyötört emberek is „ideológiai érveket” keresnek őrült tetteik végrehajtásához, ugyanakkor a közös ideológiai-vallási alapon álló, bűnszervezetben cselekvő fanatikusok öngyilkos merényleteinek végrehajtásához is tébolyult lelkiállapotra van szükség, milyen alapon lehet különbséget tenni a tömeggyilkosságok két válfaja között?
Az első, fontos ismérv, mely a Tarranthoz és Breivikhez hasonló, büntetlen előéletű örülteket jellemzi, a teljes elszigeteltség, az emberi kapcsolatok hiánya, az önként vállalt magány. Olyanok ők, mint a Germanwings légitársaság apolitikus első tisztje, Andreas Lubitz, aki 2015 márciusában hegyoldalnak vezette a repülőgépét, 150 emberrel a fedélzetén. Környezete előtt végig, sikerrel titkolta, hogy „kollektív öngyilkosságra” készül, szörnyű titkát senkivel nem osztotta meg.
A „fehér felsőbbrendűség” nevében tömeggyilkosságot elkövetőknek végtelenségig eltorzult „küldetéstudatuk” van, meg akarják szabadítani a világot mindazoktól, akiket felelőssé tesznek a világ bajaiért (muszlimoktól, zsidóktól, feketéktől homoszexuálisoktól, stb.), de ők maguk nem érzik áldozatnak maguknak.
Erőt vesz rajtuk a pusztítás és önpusztítás démona,
valahogy úgy, mint a Messiás eljövetelét hiába váró szektavezéreken, akik végül abban találják meg életük értelmét, ha minél több hívüket viszik a pusztulásba.
Ezzel szemben a radikális iszlám terroristák, mielőtt a „végső lépésre” szánnák el magukat, már rendre összeütközésbe kerültek a törvénnyel. Tipikus, hogy kisebb bűncselekményekért rövidebb-hosszabb ideig börtönben ültek, és ott, megismerve a fundamentalista iszlám tanításait, „radikalizálódtak”.
Ők gyakran nősek és gyermekeik is vannak, és soha nem gyilkolnak teljesen egyedül. Vagy konkrét segítséget, vagy pedig komoly érzelmi támogatást kapnak tetteik elkövetéséhez. Kirívó esetben megtalálják a hasonló felfogású közeget is, mely elrejti őket, úgy, mint a 2015 novemberi párizsi merénylet-sorozat után Brüsszelben hónapokig rejtőzködő Salah Abdeslam. Nála és társainál a vallás által intenzíven sugallt harcos küldetéstudat, a „dzsihád” mellett komoly szerepet játszott a megrögzött szereppé vált „kollektív áldozatiság” is.
Ez a tudat a frusztrációk és gyilkos indulatok kimeríthetetlen forrása, és „legitimizálja” tetteiket. Izraeli politikai pszichológusok írják „A kollektív áldozati tudat jelentősége a kezelhetetlen konfliktusokban” című tanulmányukban, számos terrorista kihallgatásából levont következtetések alapján:
„Az áldozati státuszból eredeztetett jogok az elkövetett, illetve tervezett cselekmények racionalizálásán alapulnak, amely a következő formákban jelentkezhet: egy olyan világnak, amely hagyta, hogy mindez megtörténjen velünk, nincs joga erkölcsi ítéletet hozni felettünk; az után a trauma után, amit elszenvedtünk, többé nem érvényesek a hagyományos erkölcsi előírások, többé nem vagyunk kötelesek betartani őket; jogunk van minden eszközzel megakadályozni, hogy még egyszer elszenvedjünk egy ilyen traumát; bármit teszünk, eltörpül amellett, amit el kellett szenvednünk.”
Ez a jellemzően a frusztrációjukat agresszivitássá alakító, a pusztításban beteljesítő terroristák gondolatmenete, nem pedig a tömeggyilkosságra vállalkozó, ideológiai lepelbe burkolózó elmebetegeké. Sajnos, a média nem hajlandó érzékeltetni a különbségeket, melyek azonban alapvető fontosságúak. Így marad az együttérzés gesztusa és a vallás vigasza.
De ez az erőszak tébolyult örvényében mindez mára már megkopott, kiüresedett. Mégis, a soron következő tömeggyilkosság után sem tudunk majd máshoz folyamodni.
A szerző történész.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.