Figyelemreméltó elemzés jelent meg a Neokohnon Robert C. Castel tollából „Miért nincs béke az olajfák alatt?” címmel. A szerző a magyar sajtóban szokatlan alapossággal tárja fel az izraeli-palesztin konfliktus mélyebb rétegeit, rámutat azoknak a kétállami dogmáknak a tarthatatlanságára, amelyek a jelenlegi, megoldhatatlannak tűnő helyzethez vezettek.
Az írás legfőbb erénye, hogy nem torpan meg az okok és körülmények vizsgálata után, hanem konkrét, kézzelfogható megoldási receptet is felvázol. A recepttel azonban van egy kis probléma. A figyelmes olvasó számára feltűnhet, hogy a csak úgy hanyagul odavetett „demográfiai ballaszt” problémájának feloldására javasolt törzsi autonómiák ötletéből
kínosan kikandikál a dél-afrikai apartheid bantusztánjainak a baljóslatú lólába.
Az alábbiakban megpróbálom szélesebbre tárni a kontextust, rávilágítok a szerző javaslatának hátulütőire, és a folytatásban majd bemutatok néhány alternatív, kevéssé közismert megoldási lehetőséget is.
A magyar olvasó számára talán meghökkentően hangzik, hogy Castel milyen könnyed természetességgel taglalja az egyállami konstrukció lehetőségeit, de az az igazság, hogy az izraeli politikában a kétállami megoldás már régóta nem szerepel a realitások között, azt leginkább csak nemzetközi relációban használják, ott is ímmel-ámmal.
Szögezzük le, hogy Castel teljes joggal építi teóriáját az osló-i „békefolyamat” mítoszának a lerombolására, amely Rabin mártírhalála nyomán megkérdőjelezhetetlen axiómává kövesedett a nyugati véleményvezérek és politikusok körében.
Az axióma abból a sematikus feltételezésből indult ki, hogy itt egyszerűen két nép területi vitájáról van szó, és ezt a vitát a vitatott terület felosztásával kell feloldani, ezzel kitör a béke, és lapozhatunk is tovább. A szerző nagyon pontosan rámutat arra, hogy már a kiindulópont is teljesen téves, így értelemszerűen az erre alapított felépítmény sem lehet életképes.
És itt nemcsak arról van szó, hogy a zsidó állammal szemben nem egy nép áll, hanem egymással is versengő arab törzsek ad hoc érdekszövetsége, hanem arról is, hogy ezek a törzsek valójában egyáltalán nem kívánnak, és soha nem is kívántak saját államot alapítani.
Ők nem saját államot akarnak, hanem csak azt akarják, hogy ne legyen zsidó állam.
Izrael Ciszjordániába és Gázába nem hódítóként érkezett, hanem azokat a rátámadó arab államok veszítették el. Ezeken a területeken soha nem létezett szuverén arab állam, azokat az arab megszállók mindenféle nemzetközi felhatalmazás nélkül foglalták el 1948-49-ben. Bár minden eszköz rendelkezésükre állt, 1967-ig eszük ágában sem volt bármiféle szuverenitást létrehozni a megszállt területeken, azokat csak előretolt állásnak tekintették Izrael teljesen leigázásához. A palesztin nép, és a palesztin állam ötlete csak azután merült fel, hogy kénytelenek voltak szembenézni a ténnyel, hogy képtelenek megsemmisíteni a zsidó államot.
Az ENSZ okmányaiban 1970 előtt soha nem esett szó palesztin népről, palesztin államról meg pláne.
Ma már nemzetközi szinten sem igen vonja senki kétségbe Izrael fennhatóságát a Jordán völgye felett. Elég egy pillantást vetni a térképre, hogy a Jordán völgye nélkül a „Palesztin állam” lényegében egy reménytelenül elszigetelt, gazdaságilag és földrajzilag működésképtelen enklávé lehetne csak, földrajzilag elkülönülve Gázától. Ráadásul egy Pest megyénél kisebb területről van szó, így tényleg nehéz elképzelni, hogy jóhiszeműen bárki komolyan odaképzelne egy békés, virágzó, független államot.
Az osló-i „békefolyamat” előtt Izrael dominanciája a régióban vitathatatlan volt. Elismertette létezésének jogát a nemzetközi közösséggel, és háborúi során mindvégig fenn tudta tartani az önvédelem hősi ethoszát. Mindig az arabok támadtak rá, és mindig rajtavesztettek, így az agresszorok által megszállt, majd elhagyott területek fölötti fennhatóság status quo-ját mindenki kénytelen volt elfogadni, jobb ötlet hiányában. Akár tetszik, akár nem, az emberi civilizáció alapja az, hogy egy adott terület azé, aki azt nemcsak megszerezni képes, hanem meg is tudja tartani. Minden ma létező ország szuverenitása erre az egyszerű ökölszabályra épül.
A fentiek tükrében viszonylag könnyen belátható, hogy
Osló nem más, mint a kapitulációra kényszerült arabok Burma-útja, hogy vigaszágon hídfőállássá konvertálják a jogtalanul megszállt, majd saját agressziójuk nyomán elveszített területeket a zsidó állam megsemmisítéséhez,
mégpedig a nemzetközi közösség — és a jóhiszemű, békére vágyó izraeli közvélemény jelentős részének — megtévesztésével.
Akinek bármiféle illúziója lett volna a Rabin és Arafat Béke Nobel-díjához vezető kognitív disszonancia redukciójával kapcsolatban, az hamarosan súlyos leckét kapott a „békefolyamatot” kísérő, soha nem tapasztalt terrorhullámban, amelyben több izraeli civil vesztette életét, mint bármikor korábban. Ráadásul Oslo után kaptak erőre az Izrael legitimitását kétségbevonó mozgalmak is.
A „békefolyamat” tehát olyan mítosz, ami igazából sohasem létezett, és az arabok soha nem is tekintették annak, amit az izraeliek és a nyugati közbeszéd ért alatta.
Az arabok, amikor háborúról és békéről beszélnek, valójában erőt és gyengeséget értenek alatta.
Térjünk tehát vissza az egyállami megoldáshoz. Ha 1967 óta rendíthetetlenül uralja, akkor
miért nem annektálja Izrael egyszerűen Ciszjordániát?
Már Oslo előtt is régesrégen megtehette volna, és azóta mindenféle külföldi tiltakozás kényszerűen lecsillapodott volna, számottevő ellenállási potenciál hiányában. Akkor már nem „megszállt terület” lenne a „Nyugati part”, „zsidó telepekkel”, hanem gazdaságilag virágzó Júdea és Szamária régió elnevezéssel szerepelne a térképeken, maximum egy „vitatott” jelzővel ellátva, nabumm.
Nagyon fontos kérdés, és ezen ponton Castel csak úgy, mellékesen bevezeti a „demográfiai ballaszt” fogalmát.
Demográfiai ballaszt
A demográfiai ballaszt azt jelenti, hogy ha az annexió után 4 és fél millió arab Ciszjordániában és Gázában izraeli állampolgárságot kapna, akkor többségbe kerülnének az országban. Ebben az esetben demokratikus úton, egy puskalövés nélkül, egyetlen tollvonással megszüntethetnék a zsidó állam zsidó jellegét, korlátozhatnák a judaizmus gyakorlását, sőt semmi akadálya nem lenne akár annak sem, hogy az egyszerűség kedvéért a de facto palesztin államként működő Jordániához csatolják az egészet.
A „demográfiai ballaszt” terhét a korábbi évtizedekben növelte az is, hogy az arabok szaporodási rátája magasabb volt a zsidókénál, ami ráadásul az arab dominancia növekedését vetítette előre. Ez a trend azonban az utóbbi időben megfordulni látszik, ma már a zsidó népesség szaporulata enyhén meghaladja az arabokét. Trendszerűen az araboké csökkenő, a zsidóké növekvő tendenciát mutat.
Másik gyenge pontja a „demográfiai ballaszt” érvének az, hogy a 4 és fél millós számmal axiómának fogadja el Ciszjordánia és Gáza annektálását. Csakhogy ez egyáltalán nem törvényszerű, semmi akadálya nincs a két probléma elkülönítésének. Saron nagyon bölcsen tette, hogy kivonult Gázából, amely soha nem tartozott a zsidó érdekszférához, már az ókorban sem. Ha Gázát kivonjuk a képletből, akkor máris csak Ciszjordánia kettő, maximum két és fél milliós „demográfiai ballaszt”-jával kell számolnunk, ami akár már elviselhető terhet jelenthet, amire még visszatérünk.
Ebből is látszik, hogy tévúton jár, aki kizárólag a korábbi évek, évtizedek trendjeit projektálja a jövőbe. A reális vízióhoz elengedhetetlen a társadalmi és gazdasági folyamatok dinamikus, strukturált értelmezése.
Pest és Buda egyesítésekor 1870-ben azzal rémisztgettek az ellenzők, hogy 1970-re egy méter vastag lócitrom fogja borítani a főváros útjait.
Törzsi autonómia = bantusztán
Igazi forró krumpli Castel cikkében a törzsi autonómia ötlete. Nehéz nem elfejteni, hogy a Dél-afrikai Köztársaság az 1960-as években autonóm törzsi államokat, ún. bantusztánokat kezdett létrehozni a saját, és az általa megszállva tartott Namíbia területén. A cél az volt, hogy valamilyen demokratikus látszatot fenntartva valahogyan megszabaduljanak fekete bőrű lakosság „demográfiai ballasztjának” terhétől, a fehérek dominanciájának a biztosítására.
Könnyen belátható, hogy Izrael zsidó államként csak két esetben maradhat fenn, ha
- Demokráciaként zsidó többség biztosítja a dominanciát, vagy
- Apartheidként a zsidó kisebbség rákényszeríti dominanciáját a többségre.
A zsidó többséget többféleképpen lehet biztosítani. Amint az előző szakaszban láthattuk, a Gáza nélküli Ciszjordánia „demográfiai ballasztja” nem jelent veszélyt a zsidó többségre. Ha mind a kétmillió arab izraeli állampolgárságot kapna, még akkor is kétharmad-egyharmad arányú maradna a zsidó többség a mostani négyötöd-egyötöd aránnyal szemben. A későbbiekben be fogok mutatni olyan modelleket, amelyek akár más módon is biztosítanák a többséget.
Viszont a törzsi autonómia leplezetlenül a bantusztán modellt követi, autonómiát ad, de polgárjogokat nem. Nagyon problematikusnak tűnik egy zsidó rezsim víziója, amelyben emberek milliói élnek állampolgári jogok, sőt mi több, állampolgárság nélkül. És ez nemcsak morális kérdés, hanem a zsidó állam érdekeivel is szemben áll, hiszen konzerválja a radikális mozgalmak táptalaját, és nyilvánvaló gazdasági ésszerűségi szempontoknak is ellentmond ez a fajta diszkrimináció. Minden béke alapja a gazdasági egymásra utaltság, amit a kirekesztés lehetetlenné tesz.
A mai, törékeny, folyamatos szkanderezésbe fulladt status quo ennek a döntésnek a folyamatos elodázása, ezt görgeti maga előtt Netanjahu évtizedes kormányzása.
Minden korábbi miniszterelnök és felelős pártvezető kötelességének érezte, hogy kínáljon valamilyen jövőképet Izrael népe számára.
Bár ma még a többi domináns izraeli politikai szereplő is homokba dugja a fejét, a karizmatikus, de minden perspektívát nélkülöző miniszterelnök árnyékában azért megbújnak kevésbé ismert, kreatív figurák is, akik izgalmas, gyakran provokatív konstrukciókat dolgoztak ki a jövendő nemzedékek számára.
Ezeket is hamarosan bemutatjuk, maradjanak velünk.
