Kell-e félni a jobboldaltól?

Nyugodtan lehet „egy gyékényen árulni” a nyugat-európai populista pártokkal, ugyanis ezek jobboldali, a zsidó-keresztény kultúra iránt valóban elkötelezett mozgalmak — írja Jeszenszky Zsolt válaszcikkében Seres Lászlónak.

Van egy sanda gyanúm, hogy nem az évtized publicisztikai bombáját dobom be, ha leírom, hogy léteznek olyan politikai kérdések, melyekben nem értek egyet Seres Lászlóval.

Nincs ezzel baj, mint ahogy – remélem – azzal sem, ha vannak viszont olyanok, amelyekben igen.

A politikai különbözések többsége sokszor valamifajta elvi szembenállásból ered: vannak jobb- és baloldali gondolkodású emberek — már ha egyáltalán van még értelme ennek a fajta megosztásnak. Ma már ezek sokkal inkább

érdekcsoportok, mesterségesen összerakott/elválasztott politikai közösségek,

melyek elsősorban érzelmek, mintsem politikai filozófiák mentén viszonyulnak egymáshoz.

Mitől is ne lehetnének tisztességes baloldaliak, akik számára a társadalmi igazságosságba vetett hit őszinte, akik valóban fontosnak érzik a nehéz helyzetűek segítését, akik valóban igazságtalannak, helytelennek tartják a kiugró vagyoni különbségeket, különösen azt, ha már nem csak a vagyon értéke, de a két ember értéke között is különbséget teszünk?

És akiknél ezek a vélekedések nem csak kifelé, a hangzatos jóemberkedés, erényfitogtatás szintjén, szlogenekben jelennek meg, de nem is felelőtlen, pusztító mozgalmak formáját öltik, hanem a mindennapok gyakorlati valóságában, józan, realista gondolkodással járnak együtt.

Az, hogy sem a nemzetközi baloldal álszent, hatalomvágyó politikusai, sem a hozzájuk ezer szálon kötődő ostoba, minden lében kanál hollywoodi művészcelebek, sem utóbbiak hazai, kevésbé híres, de hasonlóan „okos” társai, vagy a szintén hatalomvágyó, de bohócnak is elég gyenge ellenzéki politikusaink nem hitelesek a klasszikus baloldali értékek képviseletében, az nem jelenti azt, hogy nincsenek is ilyen emberek.

És persze a meritokráciában, a teljesítmény méltó jutalmazásában hívő, jobboldali gondolkodású ember számára sem ördögtől való, hogy lehetőségeinkhez mérten segítsük a kevésbé szerencséseket, kevésbé rátermetteket is

— hogy ha halat ne is, de hálót mindenképp adjunk az éhező eszkimóknak. Létezik tehát híd a jobb- és a baloldal között. (Olyannyira, hogy a jogos baloldali törekvéseket, értékeket érdekes módon általában a jobbközép kormányok emelték be saját programjaikba és tették gyakorlati valósággá azokat).

Felesleges félelmek

Mindezek részletes vizsgálata messze kimerítené ezen írás kereteit. Ami jelen szempontunkból érdekes, hogy

a jó értelemben vett baloldali embereknek is van Magyarországon egy láthatóan gyógyíthatatlan betegsége: az orbanofóbia.

Bár esetenként már a veszettséghez hasonló tüneteket mutat, valójában létezik rá teljesen racionális magyarázat is. (Ez pláne kimerítené a jelenlegi kereteket, de most már tényleg ihletet kaptam, hogy egy másik írásban valamikor majd ezt is kifejtsem). A lényeg itt és most, hogy olyanoknál, akik egyébként a világ fontos kérdéseit reálisan, józanul látják, helyesen mérik fel a problémákat és az azokra adható lehetséges válaszokat, ad abszurdum, még Orbán Viktor egyes döntéseit, lépéseit is megértéssel, akár még egyetértéssel is fogadják,

náluk is mindig ott van a „deakkorisígymegúgyazorbán”, „deakkorsemlehetigazaazorbánnak”, stb.

Nem arról van szó, hogy ne lehetne, akár jogosan is bírálni egy kormányzatot, de a világ dolgaiban egyébként okosan és felelősen gondolkodni képes baloldaliak is hajlamosak rendre az irracionalitás talajára csúszni, beleesve üres és lejárt szavatosságú szlogenekbe, amikor az Orbán-kormányt a belpolitika mérlegére teszik. S úgy tűnik, mindez az orbanofóbia egy tágabb jelenségbe is belehelyezhető: szintén az irracionalitás, illetve régi, rossz reflexek kapcsolnak be akkor, amikor a jobboldal és az antiszemitizmus kerül szóba.

Bár valószínűleg sok mindenben nem értünk egyet Seres Lászlóval, abban viszont láthatóan nagyon is, hogy

ma a legfontosabb nemzetközi kérdés a migráció problémája, és hogy Orbán Viktor erre jó választ adott, amit azóta, kénytelen-kelletlen, de egyre többen ismernek el.

Valamint abban is, hogy

Izrael is jó választ ad a migráció és az ezzel – ha tetszik, ha nem – súlyosan összefüggő terrorizmus kihívásaira.

Sőt, Izrael kapcsán azt hiszem, nem sok vita lehet köztünk; az a heroikus küzdelem, amit ez az egységes, önazonos, nemzeti és vallási öntudatra épülő állam, a Közel-Kelet egyetlen valódi demokráciája folytat a vele zsigerileg ellenséges, deklaráltan az elpusztítására törekvő iszlámmal szemben, az impozáns és követendő.

Izraelnek joga van az önvédelemre, és arra, hogy területe és állampolgárai biztonsága érdekében szükség esetén kemény katonai eszközöket is alkalmazzon.

Populista pártok uralmon

Március 7-i véleménycikkében Seres László

számos kiváló megállapítást tesz mind a migrációs probléma, mind az Európai Néppárt és a Fidesz közötti konfliktus kapcsán, a megfelelő kontextusba helyezve a vitát.

Nem foglalkozva ugyan a kizárási polémia valós motivációival, viszont elég jól jellemezve az egyes szereplőket és azok megnyilvánulásait. A fentebb leírtak szellemében persze nála is felbukkannak sajnos a szokásos becsípődések, kulcsszavak (illiberális, korrupt, oligarchia, stb.), de ezek inkább vélelmes-emocionális megnyilvánulások, az írói munkásság részeként bárkitől elfogadhatóak.

Mint ahogy az is teljesen rendben van, hogy sokan sokféleképpen látják problémának vagy új lehetőségnek az EPP-ből történő esetleges kizárást, hogy különböző vélekedések vannak azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán mik az erőviszonyok, törekvések, mozgásterek az Európa Parlament pártjai, frakciói és a mögöttük álló nemzeti politikai törekvések között.

Fontos lenne azonban hátrébb lépni egyet, igyekezve megőrizni az objektivitást, meghaladni azokat a bizonyos régi, rossz reflexeket.

Ugyanis Matteo Salvinivel, Marine Le Pennel, a lengyel kormánypárttal és társaikkal kapcsolatban azt mondani, hogy tőlük jobbra az ember már lezuhan a politikai térképről, nyilván sikeres retorikai elem lehet bizonyos választói csoportok felé, pontokat lehet vele szerezni politikai szereplők, megélhetési rettegők, különböző (az orbanofóbiával sok szempontból rokon) elfogultságokban szenvedők körében, de a politikai valóságtól pont olyan távol van, mint ezek a pártok, politikusok a nácizmustól.

Ezen pártok jelentős része kormányon (tehát ha tetszik, ha nem, a politika fősodrában) van. És sehol (még a Szabadságpárt Ausztriájában sem) találkozunk bakancs-csattogással.

Tán a velük korábban azonos pártcsaládhoz tartozó, most épp az EU-ból kibukdácsolni készülő briteket, és az ottani konzervatív kormánypártot is szélsőjobboldalinak, (ex-) fasisztának véljük?

Nyugodtan lehet velük „egy gyékényen árulni”, és nem gondoltak ők „nemrég még valami teljesen mást zsidókról, Izraelről”.

A mai radikális európai jobboldal meghatározó szereplői, Le Pentől Wildersen és Strachén át Salviniig egyáltalán nem antiszemiták, nem Izrael-ellenesek, és korábban sem voltak azok. Sőt! Pont az ellenkezője:

az iszlámmal helyezkednek határozottan szembe, és ugyanazzal a tisztelettel, elismeréssel viseltetnek Izrael heroikus küzdelme iránt, amivel akár Seres László vagy én.

Nem véletlenül voltak mindig is elutasítók a szürke farkasokkal kokettáló, az iszlámot az emberiség utolsó reményének nevező Jobbik és annak elnöke, Vona Gábor irányában. Nagyon régóta tudják, hogy ha meg akarjuk őrizni Európát, annak kulturális arculatát, politikai berendezkedését, szabadságjogainkat és egyéb értékeket, abban

a zsidóság és a kereszténység természetes szövetségesek, partnernek.

És fontos, hogy ezek is legyenek a mindkettejük elpusztítására törekvő, eltökélt és hatalmas (hogy egy kicsit dobálózzunk a hatásvadász, de találó idegen eredetű fogalmakkal: formidábilis) ellenséggel szemben.

Szándékos démonizálás

A tévesen, vagy inkább szándékos démonizálással szélsőjobboldalnak nevezett mai előretörő jobboldal valójában sokkal inkább igazi konzervatív, képviseli sokkal inkább azokat az értékeket, amelyekre előszeretettel hivatkoznak (elég hamisan) a magukat jobbközépnek nevező, voltaképpen jelentősen balra tolódott, „becsicskult” (hogy megint egy találó és hatásos, de ezúttal kollokviális kifejezést használjak), a politikai túléléséért az elvtelen alkalmazkodás sokadik szintjén is túllépő pártok, szereplők, köztük az Európai Néppárt számos tagja is. Sőt, ha egy kicsit távolabbra nézünk, csipetnyi vallásfilozófiai megközelítéssel, akkor

láthatjuk, hogy a szintén folyamatosan leszélsőjobboldalizott Jair Bolsonaro, a rendre nácizott Donald Trump, illetve az egész amerikai fundamentalista-keresztény jobboldal is ugyanezt az irányt képviseli, nem csak gyakorlati, de elvi oldalról is.

Az amerikai kontinensen nagyon népszerű különböző anabaptista, karizmatikus „új-keresztény” mozgalmak

nézeteinek egyik központi eleme a zsidók joga a szentföldre, a velük való szellemi közösség, a masszív Izrael-barátság.

Épp a korábbi elnök, Obama és kormánya volt az, amely folyamatosan visszavett az Izraelnek nyújtott támogatásokból, építette le a két ország kapcsolatait, nem emelt vétót – Trumppal ellentétben – az Izraelt sorozatosan elítélő ENSZ-határozatokkal szemben.

Nincs tehát semmilyen veszély, sem antiszemita, sem bármilyen abban, ha közeledést látunk a magyar kormánypárt és a nemzetközi új-jobboldal között.

Valószínűleg a jelen helyzetben (egyelőre még) kedvezőbb, ha a Fidesz bent marad a Néppártban, és sikerül – nagy részben Orbán Viktor vezetésével – megreformálni azt. Akár annak árán is, hogy „bosszúból” kilépnek épp a Fidesz kizárását követelő mikropártok (mind a 27 képviselőjükkel a 270-ből), és átülnek oda, ahová valók: Emmanuel Macron épülő, centristának nevezett, valójában kőbalos, bevándorláspárti, szocialista frakciójába. Helyükre pedig bejönnek

Salviniék, esetleg Wildersék és Le Penék: bivalyerős, valóban jobboldali, a zsidó-keresztény kultúra iránt valóban elkötelezett pártszövetséggé

kovácsolva össze a Néppárt józanabbik részét és a „nemzetek Európája” gondolatának elkötelezett, radikálisnak címkézett jobboldalt. Nyilván ott az alternatíva, hogy ezt Orbánnak kell megszervezni egy esetleges kizárás után — ahová, ne legyenek kétségeink, az ezt már deklaráló szlovéneken kívül jó páran jönnének még utána. A miniszterelnököt ismerve, ő ezt a feladatot sem bánná annyira.

A szerző publicista.