Az izraeli kormányellenes tüntetők kísérlete, hogy a hat túsz tragédiáját állandó politikai projektjük számára használják fel, visszafelé sült el – írja véleménycikkében Gadi Taub, neves izraeli publicista.
Amikor a hírekben bejelentették, hogy a Hamász barbár módon kivégzett hat izraeli túszt, az azonnali sokkhatást váltott ki Izraelben. Felidézte a legmélyebb zsidó traumát – a tehetetlenséget. A sokk után jött a düh. A düh célpontjai azonban nem mindenkinek ugyanazok voltak. A jobboldaliak a Hamászon háborodtak fel. A baloldaliak Benjamin Netanjahu miniszterelnökön háborodtak fel
Az első nap folyamán végigböngésztem a baloldali bejegyzések között, és meglepő módon a túlnyomó többségükben még a „Hamász” szó sem szerepelt. Ha csak ezekből indultunk volna ki, arra a következtetésre jutottunk volna, hogy Netanjahu gyilkolta meg a túszokat, és a Hamasznak semmi köze ehhez.
Íme pár példa:
„Sajnálom Hersh” – tweetelte a Haaretz újságírója, Chaim Levinson. „Sajnálom, hogy nem sikerült meggyőznünk a nárcisztikus pszichopatát, aki minket vezet, hogy az életed ér valamit”.
Egy Yossi Zabari nevű fickó ezt tweetelte: „A világ minden polgárának ma reggel el kell mondania [ezeket] a szavakat: Netanjahu egy gyilkos”.
„A pusztítás kormánya … úgy döntött, hogy halálos ítéletet hoz a túszokra”
– írta a Knesszet tagja, Jair Golan, a Munkapárt új inkarnációjának (most már Demokraták) jelenlegi vezetője.
Az ellenzék vezetője, Jair Lapid pedig azt tweetelte: „Ahelyett, hogy mindent megtenne azért, hogy hazahozza őket, Netanjahu mindent megtesz azért, hogy hatalmon maradjon”.
Íme egy a maroknyi közül, amelyik megemlítette a Hamászt, bár csak futólag. Ő a Munkapárt korábbi vezetője, Shelly Yachimovich:
„Hersh-t, Eden-t, Uri-t, Carmel-t, Almog-ot és Alex-et a Hamasz gyilkolta meg, de a vér Netanjahu kezén szárad.
Eltörölt minden szent értéket, ami a cionista vállalkozást értékessé és igazságossá tette. Egy szívtelen, eltorzult ember karmai közé szorultunk, aki a saját koponyájában él egy csepp empátia sic! nélkül, megvetve mások életét. Legyen áldott az emlékük.”
És így ment ez tovább és tovább.
A jobboldali tweetek nagyon eltérőek voltak. Amellett, hogy dühüket a Hamászra irányították, a posztolók számos javaslatot tettek arra vonatkozóan, hogyan lehetne felelősségre vonni, hogyan lehetne megtorolni, és hogyan lehetne megakadályozni, hogy a Hamász valaha is újra kezet emeljen egy túszra. A javaslatok a lehetetlentől az ésszerű megoldásokig terjedtek.
Az egyik X felhasználó szerint Izraelnek el kellene kezdenie kivégezni a börtöneiben fogva tartott terroristák sokaságát, különösen azokat, akiket a Hamász egy tűzszüneti megállapodás keretében szabadon akar engedni. Mások szerint itt az ideje, hogy Izrael bevezesse a terroristák halálbüntetését. Megint mások azt mondták, hogy semmilyen „humanitárius segély” nem érkezhet Gázába, amíg a túszok nem kerülnek a kezünkbe. Ez utóbbi gondolat különösen megrendítőnek tűnt, mivel az egyik meggyilkolt túszt, a 24 éves Eden Yerushalmit a Hamász éheztette, mielőtt kivégezte volna.
Holtteste 35 kilót nyomott, amikor megtalálták.
Volt néhány X felhasználó kreatív ötletekkel. Eugene Kontorovich jogászprofesszor egy olyan formulát javasolt a Biden-kormányzatnak, amellyel a túszokat vissza lehetne szerezni, és a háborút nagyon gyorsan be lehetne fejezni: „Minden egyes napért, amikor a Hamász nem adja ki a túszokat, Amerika nagyjából 25 hektár területnyi Gázát állandó izraeli ütközőzónának ismer el. Minden egyes meggyilkolt túszért 1 négyzetkilométert (Gáza összesen 365 km² – szerk.)” – írta, hozzátéve, hogy a háború »napokon belül véget érne«.
Az ötletet Ben Shapiro is felkapta a The Daily Wire című műsorában, de nem nagy meglepetésre a Biden-kormányzat nem. Sem az izraeli baloldal.
Miért nem? A baloldali szavazók ragaszkodnak ahhoz, hogy a túszkérdésnek a napirendünk élén kell állnia, minden más kérdést felülírva. És így felmerül a kérdés – miért nem érdekli ugyanazokat az embereket olyan következetesen minden olyan ötlet, amelynek célja, hogy nyomást gyakoroljanak a Hamász vezetőjére, Jahja Szinvárra, hogy adja vissza a túszokat?
Ha a túszok biztonságos hazatérése a mindenre kiterjedő aggodalmuk, akkor miért nem keresik a módját annak, hogyan lehetne a Hamászt visszatartani attól, hogy ismét túszokat bántson?
A válasz szerintem nyilvánvaló: a túszok csak ürügyet jelentenek. A tüntetők valódi érdeke Netanjahu koalíciójának megbuktatása, ezért a bejegyzéseikben csak erről beszélnek. És ami még borzongatóbb, hogy még akkor is folytatják a koalíció elleni háborújukat, amikor ez egyértelműen a túszok rovására megy, amit sokan közülük kétségtelenül megértettek. Nagyon naivnak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk, hogy a túszok kivégzésére válaszul a saját kormányunktól való engedményekért való tüntetés csak azt üzeni Szinvárnak, hogy ez a szörnyű stratégia működik. Miért ne tenné meg újra ez a hidegvérű terrorista, és miért ne várná meg, hogy a tüntetők elvégezzék a munkáját?
Azoknak, akik még mindig nem képesek belátni, hogy a tüntetők és cinkosaik a sajtóban Szinvár hasznos idiótái, akik teljesítik tervét, hogy egymás ellen uszítsanak minket és gyengítsék pozíciónkat, Netanjahu szeptember 2-i sajtótájékoztatója nyújtott némi segítséget. Netanjahu bemutatta egy arab nyelvű, kézzel írt feljegyzés fordítását, amelyet a háború korábbi szakaszában egy alagútban találtak. A feljegyzésben a Hamász stratégiáját ismertette, amelynek célja, hogy manipulálják az izraelieket, hogy egymás ellen harcoljanak, ahelyett, hogy egyesülnének a Hamász ellen.
A feljegyzés a következő pontokat tartalmazta:
-
- Fokozni kell a túszokról készült képek és videók terjesztését, mert ezek pszichológiai nyomást gyakorolnak rájuk.
- Tegyenek meg mindent, hogy növeljék a pszichológiai nyomást Gallant [védelmi miniszterre].
- Folytassák azt az [érvelési irányvonalat], hogy Netanjahu a felelős a történtekért.
- Szabotálják azt a narratívát, hogy a szárazföldi hadművelet a túszok hazatérését szolgálja.
Minden izraeli, aki a miniszterelnök előadását nézte, bizonyára ugyanezt gondolta: A Hamász és a „Soha-Bibi” tüntetők nem szó szerint ugyanabból a kézikönyvből dolgoznak? A tüntetők nem azt a szerepet játsszák, amit Szinvár írt nekik?
Mindez még nyilvánvalóbbá vált most, hogy a német Bild újságban felbukkant egy részletes dokumentum a Hamász stratégiai tervéről. A terv kimondja, hogy bármilyen megállapodás kudarcáért Izraelre kell hárítani a felelősséget, és hogy a Hamásznak „továbbra is pszichológiai nyomást kell gyakorolnia a túszok családjain keresztül – hogy rajtuk keresztül növelje a közvélemény nyomását az ellenséges kormányra”.
A mainstream média, amely maga is főszereplője a Soha-Bibi kampánynak, nem szívesen írta meg, hogy a tüntetők miként követik Szinvár játékszabályait. Előre láthatóan a szokásos gyanúsítottak mindenért Netanjahut siettek hibáztatni, mint mindig. Olyan prominens cikkírók, mint a Haaretzes Yossi Verter, a Maarivos Ben Caspit, a Yedioth Ahronothtól Nadav Eyal, a 12-es csatorna Amnon Abramowitza és a 13-as csatorna Raviv Drukere megfejtette, hogy minden Netanjahu hibája. Netanjahu szándékosan újabb követelésekkel állt elő (ezúttal a Philadelphi folyosóról volt szó, mondták nekünk), mert számára fontosabb a hatalomban maradás, mint a túszok megmentése.
Mivel az izraeli média ezt ismételgeti mind héberül, mind angolul, a külföldi sajtó nagy része feltételezi, hogy ez igaz, és hogy az izraeliek általában elhiszik, hogy ez igaz.
De sajnos ez mindkét szempontból tévedés. Netanjahu még akkor sem menthette volna meg a túszokat a Philadelphi-folyosó feladásával, ha hajlandó lett volna rá. A folyosó soha nem az egyetlen vitás kérdés volt. Ennek feladása (amit Izraelnek soha nem lett volna szabad megtennie) nem vezetett volna megállapodáshoz.
Ahogy Khalil al-Hayya, Szinvár tárgyalója nemrég megismételte, a Hamász követelései nem változtak. Ezek egyenlőek az izraeli megadással:
1. Állandó tűzszünet.
2. Az Izraeli Védelmi Erők teljes kivonása a Gázai övezet egész területéről, beleértve a határ menti biztonsági sávot, a Philadelphi-folyosót és a Netzarim-folyosót (amely az övezet északi részét elválasztja a déli résztől, közvetlenül Gáza város alatt).
3. Az egész Gázai övezet újjáépítése.
4. Az IDF minden női katonájáért 50 terroristát és minden civilért 30-at cserélnek az első szakaszban, majd a második szakaszban minden férfi katonáért 500 terroristát.
Ezek a feltételek megsemmisítik Izrael minden nyereségét ebben a háborúban, és biztosítják, hogy a Hamász hatalmon maradjon, hogy Irán segítségével képes legyen újjáépíteni katonai képességeit, és frontvonalbeli káderei kiszabaduljanak az izraeli börtönökből (ahol a Legfelsőbb Bíróságunk jóvoltából kiegyensúlyozott és változatos étrendet biztosítunk nekik, amely elegendő friss gyümölcsöt is tartalmaz). Izrael egyetlen miniszterelnöke sem fogadhatja el ezeket a feltételeket, mert az izraeli közvélemény nem fogja.
A média olyan közvélemény-kutatásokat harsog, amelyek szerint az izraeliek többsége támogatja a túszalkut. Ez a narratíva döntő része. De ezek a közvélemény-kutatások nem határozzák meg, hogy milyen alkuról van szó. Természetesen a legtöbb izraeli akar valamilyen alkut, de nem azt, amit a Hamász kínál.
Az egyik Telegram csatorna tulajdonosa megunta a média játékát. Ez a személy valószínűleg egy volt hírszerző tiszt. A csatornáját – szemtelenül viccesen – Abu Ali Expressznek nevezi. De ő komoly szakember és megbízható hírforrás az arab világból, akire sokan támaszkodnak Izraelben. Több mint 400 000 héberül beszélő előfizetője van ennek a csatornának. Abu Ali úgy döntött, hogy saját közvélemény-kutatást végez. Először ismertette a Hamász feltételeit az egyezségre, majd megkérdezte követőit, hogy elfogadták volna-e azt. Két óra alatt 51 000 felhasználó válaszolt. 81 százalékuk azt mondta, hogy nem fogadna el egy ilyen alkut, 10 százalék azt mondta, hogy igen, 9 százalék pedig azt, hogy nem tudja. Igaz, ez nem egy reprezentatív minta, és nem is egy megfelelő felmérés. Mégis, valamit jelez. És képet ad arról, hogy a mainstream média mennyire félrevezet bennünket.
Ezt a közhangulatot mutatta a múlt heti (illegális) általános sztrájk kísérletének összeomlása is.
A Histadrut (az izraeli szakszervezetek ernyőszervezete) meghirdette – a tüntetés szervezőinek nyomására, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy ők a túszok családjainak egyedüli legitim képviselői -, csakhogy másnap délután 2 órakor egy munkaügyi bírósági ítéletet követően törvénytelennek nyilvánította az egészet. A Soha-Bibi aktivistái rájöttek, hogy nincs igazán elég ember velük.
Mégis, közvetlenül a kivégzésekről szóló sokkoló hírek után a tüntetések a szokásosnál több embert vonzottak. Előre láthatóan a média felfújta a számokat. És aztán, összetévesztve a sajtóvisszhangot a valósággal, a Biden-kormányzat úgy tűnik, úgy érezte, hogy talán végre megérkezett az a dühhullám, amely megbuktatja Netanjahut. Ezért az elnök is beszállt, és megfordította korábbi kijelentéseit, amelyek a Hamaszra hárították a felelősséget. Mindezt egyetlen szóval tette. Arra a kérdésre, hogy szerinte Netanjahu eleget tesz-e a túszalku megkötése érdekében, az elnök egyszerűen azt mondta, hogy „nem”. De ennek is kevés hatása volt.
Most úgy tűnik, hogy a tüntetők kísérlete, hogy a hat túsz tragédiáját állandó politikai projektjükhöz használják fel, lehet, hogy épp most sült el visszafelé.
Most már egyre többen látják őket Szinvár hasznos idiótáinak.
De az állandó Netanjahu-ellenes tüntetők rossz irányba fordultak már jóval a mostani események előtt. Nem sokkal a háború kitörése után kezdődött. Kezdettől fogva érveik, amelyek Netanjahu október 7-ért való felelősségére összpontosítottak, nem csak ellentmondásosak voltak.
A legtöbb izraeli számára most nem az a kérdés, hogy ki a felelős a katasztrófáért, hanem az, hogy ki vezethet minket a győzelemre.
És erre a kérdésre a válasz nem lehet egy Chamberlain Beni Ganz, Joav Gallant vagy Jair Lapid személyében, akik mind hajlandóak engedni a Hamász követeléseinek, és a háború végén életben tartani azt.
Netanjahu mindenekelőtt egy dolognak köszönheti a közvélemény-kutatásokban elért újabb fellendülését. Soha nem ingott meg ebben az egy kérdésben:
A gázai hadjáratnak a Hamász egyértelmű vereségével kell véget érnie. Semmi mással.
Ebben ő képviseli a többséget Izraelben. És ez a többség az, amely támogatja őt mindaddig, amíg ezen az úton marad.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.