A holokauszt a náci Németország által kontrollált területeken a második világháború alatt végrehajtott, a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás, amelynek körülbelül hatmillió európai, zsidó származású ember esett áldozatul. E tragédia nemzetközi emléknapját minden év január végén méltatják. Az eseményeknek kárpátaljai vonatkozása is van. Vajon hogyan zajlott ez, és mennyire ismertek a tények? – kérdezte a Kárpáti Igaz Szó dr. Zubánics László történészt.
– A holokauszt mikor ért el Kárpátaljára?
– Kárpátalján 1944 tavaszán kezdődött el a deportálás. Miután Magyarországot megszállták a hitlerista németek, többek között a kárpátaljai zsidóknak sem kegyelmeztek, a galád népirtás végrehajtásában a magyar szélsőjobboldal is részt vett.
A kárpátaljai zsidóság 1944. évi deportálása április 16-án kezdődött és június 7-én ért véget.
Gettókat hoztak létre, ám ezek a külterületeken lévő, gyűjtőtábornak nyilvánított területek teljesen alkalmatlanok voltak nagy tömegű ember elhelyezésére. Munkácson 14 ezer embernek főzték fürdőkádakban a levest, személyenként nem jutott több egy kanálnyi, üres löttynél. Az éhség, a zsúfoltság, a higiénia és a gyógyszerek szinte teljes hiánya a betegségek melegágyává tette a gyűjtőtáborokat. A helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Az összegyűjtött zsidókat május 16–29-e között négy transzportban deportálták. A feljegyzések szerint Beregszászból az alábbi szerelvények indultak a koncentrációs táborokba: május 16. – 3818 fő, május 18. – 3569 fő, május 24. – 2602 fő, május 29. – 860 fő.
A több mint 100 000 kárpátaljaiból mindössze 8323-an élték túl a holokausztot.
– Mit tudunk a túlélőkről?
– Az 1945–1953 közti időszak a zsidóság esetében a sztálini antiszemitizmus jegyében zajlott le. A 40-es évek elején a fasiszta holokauszt elől nyugatra emigrált és a II. világháború befejeztével Angliából és más országokból a Szovjetunióba, történetesen Kárpátaljára hazatérő zsidókat „általános idegengyűlölet” övezte, akiket „burzsoá ügynököknek” bélyegeztek, közülük többeket „a szovjetellenes agitációért és propagandáért” tartóztattak le és koncepciós perek folytán ítéltek el 10-20 évre. A túlélőktől tudjuk, hogy a náci haláltáborokból hazakerült magyar zsidókat és a magyar munkaszolgálatosokat is nagyfokú bizalmatlanság övezte, közülük sokan az internáltak listájára kerültek.
Néhány évvel ezelőtt, a kárpátaljai zsidóság gettóba zárásának és deportálásának 70. évfordulója kapcsán tartott beregszászi emlékkonferencián – amely forrásaiból idézek – még sikerült túlélőkkel beszélgetni, ma már viszont egy sem él közülük.
A tragikus emberi sorsok beszámolóját már maximum csak videófelvételeken látjuk. Nagyon sok visszaemlékezést osztott meg például Richter Gyula, aki iskolákba is elment, és a gyerekeknek is elmesélte az átélteket. Beregszászban, a parkban sétálgatva is sok emberrel társalgott, egy volt azok közül, akik részletesen be tudtak számolni a történtekről.
– A téma tehát kutatott.
– Igen. Ukrán és magyar oldalról egyaránt megvan a megfelelő szakirodalma. Dupka Györggyel két könyvünk is megjelent a témában. Viszont ebből a kérdésből gyakran politikai ügyet kreálnak, mivel az ukrán szakirodalomban például az 1938 november és 1944 októbere közötti időszakot a magyar hatóságok bűneként róják fel. Sokan Horthy Miklós kormányzót hibáztatják, holott ő már akkor házi őrizetben volt, és kényszer hatására cselekedett. Felháborító, hogy néhány baloldali elhivatottságú túlbuzgó ukrán történész, politikus a felszólalásaikban a „magyar fasiszták uralmának” zsidó áldozatait „ukrán áldozatként” tartják nyilván. Ezzel szándékosan elferdítik a tényeket, és ezzel a szláv lakosság körében gyűlöletkeltő indulatokat,
egészségtelen hangulatot gerjesztenek a kárpátaljai magyarsággal szemben.
Nem utalnak arra, hogy az elpusztítottak túlnyomó többsége zsidó volt. Természetesen egyetértek azzal, hogy volt ehhez köze a hatóságoknak, egyes polgármesteri hivatalok és a csendőrség nélkül nem zajlott volna ennyire szervezetten és gyorsan az elhurcolás, hisz gyakorlatilag három hónap alatt megvalósították.