Az izraeli választások egyik legnagyobb paradoxona, hogy Benjamin Netanjahu támogatottsága a számára kedvező demográfiai folyamatok ellenére is jelentősen meggyengült, ellenfelei mégsem tudtak kormányképes többséget szerezni. A választási adatokból egy olyan izraeli társadalom képe rajzolódik ki, amelyben a jobboldal továbbra is meghatározó politikai erő, miközben egyre több hagyományos szavazója elégedetlen a jelenlegi vezetéssel. A választás legfontosabb tanulsága azonban talán nem is Netanjahuról, hanem az ellenzék politikai korlátairól szól.
Az izraeli választások eredményét első pillantásra könnyű lenne egyszerű politikai képlettel leírni: Benjamin Netanjahu meggyengült, de ellenfelei nem tudták leváltani. A számok mögé nézve azonban ennél sokkal érdekesebb folyamatok rajzolódnak ki. A választás ugyanis egyszerre mutatta meg a Likud és a vallásos jobboldali pártok sérülékenységét, valamint azt a mély társadalmi megosztottságot, amelyet az ellenzék négy év alatt sem tudott áthidalni. A legfontosabb kérdés ezért nem egyszerűen az, hogy ki hány mandátumot szerzett, hanem az, hogy az egyes politikai táborok milyen társadalmi változásokkal a hátuk mögött érték el eredményüket. Ebből a szempontból a választás sokkal kedvezőtlenebb képet mutat Netanjahu számára, mint amit a Likud parlamenti helyzete önmagában sugall.
Ugyanakkor Eisenkot és szövetségesei számára sem jelenthet megnyugtató eredményt, hogy az elégedetlenség ellenére sem sikerült a választók többségét maguk mögé állítaniuk.
A demográfia Netanjahunak dolgozott – mégis alig növekedett a támogatottsága
Az izraeli társadalom demográfiai folyamatai hosszú ideje a vallásos és jobboldali politikai erőknek kedveznek. A háredi (ultraortodox) és vallásos cionista közösségekben lényegesen magasabb a születésszám, mint a világi társadalom jelentős részében, miközben az új választók között is erősödött a jobboldali azonosulás, különösen a 2023. október 7-i terrortámadást követően. A 2022-es választások óta mintegy 600 ezer új választó jelent meg a választói névjegyzékben. A demográfiai összetétel alapján a Likud önmagában akár százezer új szavazattal is számolhatott volna pusztán a generációváltás következtében. Ehhez járult a kivándorlás politikai hatása. Az elmúlt években több tízezer izraeli költözött külföldre, köztük jelentős számban olyan világi, magasan képzett, jól kereső szakember, aki korábban jellemzően Netanjahu ellenfeleit támogatta. A külföldre távozók között technológiai szakemberek, orvosok és vállalkozók is vannak, akik részben a politikai légkör, részben a háborús bizonytalanság miatt hagyták el az országot. A választói összetételt a természetes generációváltás is befolyásolta. Az idősebb korosztályokban felülreprezentáltak a világi, askenázi hátterű és ellenzéki szavazók, így a demográfiai változások összességében szintén inkább a jobboldalnak kedveztek.
Mindezek ellenére a Likud szavazatainak száma mindössze mintegy 52 ezerrel, vagyis 4,7 százalékkal nőtt 2022-höz képest.
Netanjahu teljes politikai blokkja alig több mint 90 ezer új szavazatot szerzett, miközben az összes leadott szavazat száma hozzávetőleg 19 százalékkal emelkedett. A Likud a voksok mindössze 20,5 százalékát kapta meg. A párt 1977 óta tartó történetében – a 2006-os, a Kadima kiválása miatt rendkívüli helyzetet jelentő választást leszámítva – ez a leggyengébb eredmények közé tartozik. Ez azért különösen figyelemre méltó, mert Netanjahu nem pusztán a korábbi támogatottságától maradt el: pártja még azokat a szavazatokat sem tudta teljes egészében megszerezni, amelyeket a számára kedvező társadalmi folyamatok alapján várni lehetett volna.
A jobboldal ráadásul a zsidó szavazókon belül is teret veszített: míg 2022-ben Netanjahu blokkja a nem arab pártokra leadott voksok 54,2 százalékát szerezte meg, ez az arány most 49,4 százalékra csökkent.
A visszaesés tehát nem magyarázható kizárólag az arab választók részvételének jelentős növekedésével.
A Sasz összeomlása: változás kezdődött a vallásos társadalomban?
A választás egyik legjelentősebb, mégis kevésbé tárgyalt fejleménye a szefárd ultraortodox Sasz párt visszaesése volt.
A párt a korábbi 11 helyett mindössze hat mandátumot szerzett, szavazataránya pedig 8,25 százalékról 5,25 százalékra csökkent. A Sasz 2022-ben mintegy 400 ezer szavazatot kapott, most azonban a 300 ezret sem érte el. Ez önmagában is súlyos veszteség, ám a demográfiai változásokat figyelembe véve még jelentősebb. A Sasz hagyományos választói bázisának természetes növekedése alapján a pártnak akár 440 ezer szavazatot is szereznie kellett volna, ha megőrzi korábbi támogatottságát.
A visszaesés mögött egy olyan társadalmi konfliktus állhat, amely a háború éveiben egyre élesebbé vált: az ultraortodox férfiak katonai szolgálatának kérdése.
Az izraeli társadalom jelentős része az elmúlt három évben rendkívüli áldozatokat hozott. Tartalékos katonák százezrei töltöttek hosszú hónapokat szolgálatban, családok szakadtak el egymástól, vállalkozások kerültek nehéz helyzetbe, és sokan életüket vesztették a harcokban. Eközben az ultraortodox pártok vezetői továbbra is ragaszkodtak a jesivákban tanuló fiatalok katonai szolgálat alóli széles körű mentességéhez. Ez a konfliktus különösen érzékenyen érintheti a szefárd ultraortodox társadalmat. A szefárd családokban ugyanis gyakrabban fordul elő, hogy ugyanazon nagycsalád egyes tagjai ultraortodoxok, mások hagyományőrzők vagy vallásos cionisták, és közülük sokan katonai szolgálatot teljesítenek.
Így a katonai szolgálat körüli vita nem csupán két társadalmi csoport közötti politikai nézeteltérés, hanem sok esetben családon belüli erkölcsi konfliktus is.
A Sasz szavazóinak egy része feltehetően ezért fordult el pártjától. A rendelkezésre álló közvetett adatok alapján sokan közülük a Likudhoz pártolhattak át, bár ezt egyelőre nem támasztják alá pontos választói áramlásvizsgálatok. Ha ez az értelmezés helyes, akkor Netanjahu helyzete még kedvezőtlenebb, mint amit a Likud szavazatainak szerény növekedése mutat. A párt ugyanis nemcsak az új választókból profitálhatott, hanem a koalíciós partnerétől elpártoló szavazókból is.
Vagyis a Likud növekedésének jelentős része nem új támogatók megszerzéséből, hanem a saját politikai táboron belüli átrendeződésből származhatott.
A választási eredmények a háredi társadalom másik részében is érdekes változásokat jeleznek. Az askenázi ultraortodox pártokat tömörítő Egyesült Tórai Judaizmus ugyan növelte szavazatainak számát, ám növekedése elmaradt attól, amit hagyományos választói bázisának demográfiai gyarapodása indokolhatott volna. A különbség egy része olyan településeken és körzetekben jelentkezett, ahol jelentős Chábád-közösségek élnek.
A választási mintázatok alapján felmerül, hogy a Chábád-hászidok egy része a hagyományos ultraortodox pártok helyett inkább a nemzeti jobboldal, különösen az Itamár Ben-Gvir vezette Ocma Jehudit felé fordult.
Ennek hátterében az állhat, hogy a Chábád közösségei hagyományosan erősen jobboldali, Izrael biztonságát és a zsidó nép egységét hangsúlyozó politikai felfogást képviselnek, miközben a katonai szolgálat kérdésében nem feltétlenül azonosulnak az ultraortodox pártok teljes elzárkózásával, és az ultraortodox csoportokon belül a legmagasabb arányban vállalnak katonai szolgálatot.
A folyamat jelentősége túlmutat néhány tízezer szavazaton: arra utalhat, hogy az ultraortodox társadalmon belül fokozatosan átalakul az izraeli államhoz és a társadalom egészéhez fűződő viszony.
A jobboldali szavazatok elvesztése nem magyarázható pusztán választástechnikai okokkal
Netanjahu támogatói joggal hívják fel a figyelmet arra, hogy a választáson jelentős számú jobboldali szavazat veszett el a parlamenti küszöb miatt. Izraelben a pártoknak legalább 3,25 százalékot kell elérniük ahhoz, hogy bejussanak a Kneszetbe. A küszöb alatt maradó pártok szavazatai nem eredményeznek mandátumot. Ezúttal Ofer Winter volt katonai parancsnok pártja mintegy 95 ezer, míg Joaz Hendel tartalékosokra építő politikai formációja hozzávetőleg 150 ezer szavazatot szerzett, de egyik sem jutott be a parlamentbe.
A két párt összesen mintegy negyedmillió szavazata valóban befolyásolta a mandátumok elosztását. Csakhogy politikai szempontból hiba lenne valamennyi voksot automatikusan Netanjahu táborához számítani. Sőt!
Hendel pártja például a katonai szolgálat általánossá tételét, a tartalékosok fokozott támogatását és az ultraortodox pártokkal szembeni politikai függőség felszámolását hirdette. Szövetségesei között világi, korábban munkapárti és gazdaságpolitikai szempontból baloldali szereplők is voltak.
Ezért könnyen elképzelhető, hogy szavazóinak jelentős része Eisenkot és szövetségesei táborából érkezett.
Winter esete még érdekesebb. Pártja egyértelműen jobboldali, nagyrészt vallásos választókat szólított meg, és Netanjahu miniszterelnökségét is támogatta volna. Ugyanakkor olyan követeléseket fogalmazott meg, amelyek alapvetően szembementek Netanjahu addigi politikájával. Winter állami vizsgálóbizottság felállítását követelte az október 7-i katasztrófa körülményeinek feltárására, és ragaszkodott a katonai szolgálat rendszerének átalakításához. Az ő szavazói tehát nem feltétlenül a jobboldali politikával fordultak szembe, hanem a jelenlegi jobboldali vezetés működésével.
Az izraeli jobboldalon ugyanis megjelent egy olyan választói réteg, amely nem akar baloldali vagy világi vezetésű kormányt, de a Netanjahu körül kialakult politikai rendszerrel sem elégedett.
A parlamenti küszöb alatt maradt pártokra leadott szavazatok ezért nem pusztán technikai veszteséget jelentenek, hanem a jobboldalon belüli elégedetlenség egyik mérhető megnyilvánulását is.
Eisenkot történelmi lehetőséget kapott – de nem tudta áttörni a társadalmi választóvonalakat
A választás másik nagy tanulsága az ellenzék korlátozott mozgósító ereje. Gadi Eisenkot, Naftali Bennett, Jair Lapid és Avigdor Lieberman pártjai összességében jelentősen növelték támogatottságukat. A zsidó vezetésű ellenzéki pártok szavazatainak száma a 2022-es 1,82 millióról mintegy 2,15 millióra emelkedett, ami 18 százalékos növekedés. Az ellenzéki fellegvárakban is nőtt a részvétel. Tel-Avivban és Herzeliában közel hat százalékponttal, Ramat Ganban pedig mintegy hat százalékponttal többen járultak az urnákhoz. Ezek önmagukban figyelemre méltó eredmények.
Csakhogy a politikai körülmények az ellenzék számára rendkívül kedvezőek voltak.
A 2023-as igazságügyi reform körüli tömegtüntetések, az október 7-i terrortámadás, a három éve tartó háború, a katonai szolgálat egyenlőtlen terhei, a kormányzati botrányok és a Netanjahuval szembeni elégedetlenség mind olyan tényezők voltak, amelyekre az ellenzék építhette volna kampányát.
Ennek ellenére az Eisenkot köré szerveződő politikai blokk mindössze 48 mandátumot szerzett, öt hellyel kevesebbet Netanjahu táboránál. Ez önmagában nem tette lehetővé, hogy az ellenzék az arab pártok támogatása nélkül kormányt alakítson.
Az ellenzék több százezer új szavazót mozgósított, mégsem tudta politikai többséggé alakítani a kormánnyal szembeni elégedetlenséget.
A probléma mélyebben gyökerezik, mint a kampánytechnika vagy a pártvezetők közötti személyes rivalizálás. Az izraeli politikai hovatartozást ugyanis egyre erősebben határozza meg a vallási és társadalmi identitás. A világi választók jelentős része az ellenzéket támogatja, míg a vallásosabb, hagyományőrzőbb és sok esetben szefárd hátterű társadalmi csoportok inkább a jobboldali pártokhoz kötődnek. Ez a megosztottság olyan politikai határvonalat hozott létre, amelyet még a rendkívüli történelmi események sem tudtak könnyen felülírni.
Az ellenzék legnagyobb kihívása ezért nem az volt, hogy meggyőzze a már eleve Netanjahu-ellenes választókat, hanem az, hogy megszólítsa azokat a vallásos, hagyományőrző és jobboldali izraelieket, akik elégedetlenek ugyan a kormánnyal, de a világi ellenzéki táborral sem tudnak azonosulni.
A biztonságpolitika: az ellenzék kihasználatlan lehetősége
Az izraeli választási kampány egyik sajátossága, hogy az ellenzék nem tudott világos, a kormányétól megkülönböztethető biztonságpolitikai alternatívát felmutatni. Netanjahu politikai erejének egyik legfontosabb forrása továbbra is az a meggyőződés, hogy képes szembeszállni Izrael ellenségeivel, különösen Iránnal és a Hamásszal. Az iráni fenyegetéssel kapcsolatos fellépése széles társadalmi támogatást élvez, még olyan választók körében is, akik egyébként nem támogatják a miniszterelnököt. Ugyanakkor az elmúlt évek során Netanjahu számos alkalommal ígért gyors vagy közeli győzelmet, miközben a háborúk elhúzódtak, és a Hamász a súlyos katonai veszteségei ellenére sem tűnt el teljesen a Gázai övezetből. Az ellenzéknek elvileg lehetősége lett volna arra, hogy éppen jobboldalról kérje számon a kormányt: miért nem sikerült gyorsabban és egyértelműbben elérni a kitűzött katonai célokat, miért változott többször a háborús stratégia, és milyen konkrét lépések biztosíthatnák Izrael hosszú távú biztonságát?
Ehelyett a kampány jelentős részét a Netanjahuval szembeni politikai és személyes ellenérzések, valamint az ellenzéki pártok egymás közötti versengése határozta meg.
Eisenkot és szövetségesei nem tudtak egységes, könnyen érthető választ adni arra, hogy biztonságpolitikai szempontból miben vezetnék másként az országot.
Ez különösen fontos egy olyan társadalomban, ahol az október 7-i terrortámadás után a nemzetbiztonság és a katonai erő kérdése a választói gondolkodás középpontjába került. Netanjahu ráadásul a kampány utolsó szakaszában Donald Trump támogatását is felhasználta. Arra hivatkozott, hogy Izraelnek különleges történelmi lehetősége nyílt az amerikai elnökkel való együttműködésre, és a következő két évben döntő eredményeket érhet el Iránnal szemben.
Ez olyan politikai üzenet volt, amely a választást nem pusztán Netanjahu múltbeli teljesítményéről, hanem Izrael jövőbeli biztonsági lehetőségeiről szóló döntésként keretezte. Az ellenzék erre sem tudott kellően világos alternatívát kínálni.
Nem egyszerűen jobb- és baloldal küzdelméről van szó
Az izraeli választás talán legfontosabb társadalmi tanulsága, hogy a politikai megosztottság ma már nem írható le pusztán a hagyományos jobb- és baloldali kategóriákkal.
A vallásosság, a családi háttér, a társadalmi hovatartozás, a katonai szolgálathoz való viszony és a zsidó állam identitásáról alkotott elképzelések legalább annyira meghatározók, mint a gazdaságpolitikai vagy diplomáciai álláspontok.
A választási adatokban egyszerre látható a vallásos jobboldal demográfiai erősödése és a hagyományos pártstruktúrákkal szembeni elégedetlenség. A Sasz visszaesése, a Chábád-szavazók feltételezett átrendeződése, Winter jobboldali tiltakozó pártjának támogatottsága és a Likud vártnál gyengébb szereplése mind arra utalnak, hogy a jobboldali társadalmi táboron belül is komoly változások zajlanak.
Ezek azonban nem feltétlenül jelentenek ideológiai balratolódást. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy egyes választók a jobboldali értékek megőrzése mellett másfajta politikai működést, nagyobb elszámoltathatóságot és igazságosabb teherviselést várnak el. Az ellenzék problémája ezzel párhuzamosan az, hogy a kormánnyal szembeni elégedetlenséget nem tudta olyan politikai ajánlattá alakítani, amely a saját hagyományos választói körén túl is vonzóvá vált volna.
Ez magyarázza a választás legnagyobb paradoxonát: Netanjahu sok szavazót elveszített, de ellenfelei nem tudták megszerezni őket.
Az izraeli politika következő időszakának ezért nem csupán az lesz a kérdése, hogy sikerül-e stabil kormányt alakítani, hanem az is, hogy a vallásos és világi társadalmi csoportok között kialakult politikai választóvonalak mennyire bizonyulnak tartósnak, és megjelenhet-e olyan politikai együttműködés, amely képes átlépni ezeket. A választás ugyanis nem egyszerűen egy politikai vezető megerősödéséről vagy meggyengüléséről szólt. Sokkal inkább azt mutatta meg, hogy az izraeli társadalom politikai átalakulása már megkezdődött, de a hagyományos pártok és vezetőik egyelőre csak részben képesek követni ezt a változást.
Az arab pártok
Az arab pártok szereplése ugyanakkor a választás egyik legfontosabb fejleménye volt. Az arab választók részvételének látványos növekedése alapvetően átrendezte a parlamenti erőviszonyokat, de nem feltétlenül könnyítette meg Eisenkot kormányalakítását. A mozgósítás hátterében jelentős szerepet játszott az arab településeken elharapózó szervezett bűnözés és gyilkossághullám, valamint az a széles körű elégedetlenség, amelyet az arab közösségekben Itamár Ben-Gvir nemzetbiztonsági miniszter politikája váltott ki.
Azután ott van a valószínüleg valós katari befolyásolás, ugyanis a úgy tűnik az izraeli arabok szavazási kedvét Katarból érkezett, családok nevére címzett borítékban található pénzzel és benzinkártyákkal növelték.
Ezt a minden kétséget kizáróan külföldi beavatkozást még vizsgálják. Az azonban egyértelmű: az arab választók sokkal nagyobb arányban járultak az urnákhoz, mint korábban, és ezzel jelentősen növelték politikai súlyukat. Csakhogy az arab pártok megerősödése nem jelent automatikusan új kormánytöbbséget az ellenzék számára. Eisenkot és szövetségesei ugyanis mindeddig vonakodtak attól, hogy az arab pártok támogatására támaszkodva alakítsanak kormányt, részben a két politikai tábor közötti mély bizalmi és ideológiai különbségek miatt.
A két arab pártszövetség nagyobbika, az Egyesült Lista, egyenesen elutasítja Izrael jogát egyáltalán a létezéshez, őket épeszű izraeli politikus nem öleli magához. A kisebbik arab párt, a Ráám, noha kissé konszolidáltabb még akkor is, ha vezetője nemrégiben nem volt hajlandó a Hamász terrorszervezetként minősíteni, 8 mandátuma nem elég Eisenkot blokkjának a többség megszerzéséhez.
Így állt elő a választás újabb paradoxona: az arab szavazók rendkívüli mozgósítása hozzájárult Netanjahu táborának gyengüléséhez, miközben az ellenzék számára sem teremtett egyértelműen kormányképes többséget.
Megyeri Jonatán összes cikkét elolvashatja itt.
- 14:00
2022. június 27. - 18:472019. szeptember 18.
- 14:262020. március 2.
