Meghalt az iráni legfelsőbb vezető, a fia, Modzstaba Hámenei lehet az utód, a Forradalmi Gárda irányítja az átmenetet – írja az Iran International ellenzéki lap.
Mint ismert, Ali Hámenei ajatollah szombat reggel életét vesztette egy amerikai-izraeli légicsapásban. Az Iran International exkluzív értesülései szerint kedden az iráni Szakértők Gyűlése – az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) nyomására – fiát, Modzstaba Hámeneit választotta meg új legfelsőbb vezetőnek. A döntést hivatalosan egyelőre nem hozták nyilvánosságra, bejelentése várhatóan az idősebb Hámenei temetése után történik meg.
Miért Modzsaba Hámeneit támogatta a Forradalmi Gárda?
Ez nem rutinszerű hatalomátadás. Háborús helyzetben, a biztonsági állam logikája mentén született döntésről van szó, amely komoly alkotmányossági kérdéseket vet fel. A jelek szerint a legfontosabb szempont a gyorsaság és a kontroll volt, miközben az Iszlám Köztársaság egyszerre néz szembe külső támadásokkal és a legfelsőbb vezető halálával kialakult hatalmi vákuummal.
Az Iran International elemzése szerint IRGC számára most két szempont volt kulcsfontosságú: az ellenőrzés és a legitimitás.
Az ellenőrzés azt jelenti, hogy a parancsnoki lánc ne szakadjon meg, ne alakuljon ki belső hatalmi harc, a biztonsági erők összehangoltan működjenek tovább, és ne induljon meg pozícióharc a rendszer csúcsán.
Válsághelyzetben a Gárda elsődleges prioritása a belső stabilitás.
A legitimitás ebben az összefüggésben nem széles társadalmi elfogadottságot jelent, hanem a rezsim kemény magján belüli elfogadottságot: a radikális politikusok, a biztonsági intézmények és a lojális hálózatok körében, amelyek továbbra is „saját államuknak” tekintik az Iszlám Köztársaságot. Ebben a szűk hatalmi világban Modzstaba olyan előnnyel rendelkezik, amellyel más nem: közvetlen folytonosságot tud felmutatni apjával, és személye nem kelti azt az érzetet, hogy a rendszer megszakadt volna.Ez a kettős szempont magyarázza a választást.
Modzstaba Hámenei évtizedek óta szoros kapcsolatban áll a Forradalmi Gárdával, mély beágyazottsággal a parancsnoki hálózatokban.
Hosszú ideje kulcsszereplő volt az apja és a Gárda vezetése közötti kapcsolattartásban. Különleges pozíciója abból fakad, hogy egyszerre kötődik a biztonsági maghoz és ahhoz a civil-vallási vezetői körhöz, amely a Gárdára támaszkodik.
Gyakorlatilag az elmúlt két évtizedben ő irányította a legfelsőbb vezető hivatalát, a Beitet, és széles körben Ali Hámenei legbizalmasabb tanácsadójaként tartották számon. A Beit nem pusztán „állam az államban”, hanem maga a hatalom központja. Az iráni választott kormány és az elnök szerepe sokszor inkább formális, míg a valódi döntéshozatal régóta a Beit kezében összpontosul, amely kulcsfontosságú biztonsági, politikai és pénzügyi eszközök felett rendelkezik. Ez az apparátus most önmagát védi, és nem kíván kívülállót a rendszer élén látni.
Útkereszteződésben az Iszlám Köztársaság
Irán előtt most két alapvető irány körvonalazódik. Az egyik lehetőség a konfrontáció fenntartása: a harc folytatása, a további károk vállalása és a külső nyomás „kivárása”. Ez szigorúbb belső kontrollt, az erők és eszközök szétszórását, valamint az aszimmetrikus eszközök – rakéták, drónok, proxycsoportok, fedett műveletek – fokozott alkalmazását jelentheti, miközben Teherán jelezné, hogy támadás alatt nem hajlandó tárgyalni. A másik út a visszalépés: jelentős engedmények elfogadása a háború lezárása és a nemzetközi nyomás csökkentése érdekében.
Ez az iráni regionális és katonai stratégia kulcselemeinek részleges feladását jelenthetné a támadások leállításáért cserébe.
Modzstaba Hamenei mindkét forgatókönyv esetén alkalmas lehet a rendszer szemszögéből. Ha egy keserű kompromisszum mellett döntenek, olyan vezetőre van szükség, aki „felvállalja” azt, és megakadályozza, hogy a keményvonalas tábor a vezetés ellen forduljon.
Ha viszont a folytatás mellett döntenek, olyan személy kell, aki egységben tartja a Forradalmi Gárdát és működőképesen tartja a biztonsági államot tartós külső nyomás alatt is. Ez a mostani utódlás valódi politikai funkciója.
A legfontosabb kérdés most az, hogy Izrael és az Egyesült Államok azonnal célba veszik-e az új vezetőt, vagy időt hagynak számára a stratégiai döntés meghozatalára.
Ha rögtön támadás éri, nehéz lesz más következtetésre jutni, mint hogy a hadjárat már nem pusztán elrettentésről vagy nyomásgyakorlásról szól, hanem rendszerváltásról. Ha viszont kivárnak, a figyelem Modzstaba következő lépésére irányul: az eszkalációt választja, vagy a visszavonulást.
Kép: Wikimedia Commons/Tasnim News Agency









