Fél évszázada annak, hogy az ENSZ a cionizmust – a zsidó nép nemzeti önrendelkezésének és szabadságtörekvésének eszméjét – a rasszizmus egyik formájaként bélyegezte meg.
Ben Cohen véleménycikke bemutatja, hogyan vált az ENSZ ezzel az anticionizmus intézményes központjává – egy olyan fórummá, amely mindmáig ennek a torz világnézetnek ad teret.
A hidegháború sötét öröksége és az ENSZ
1975. November 10-én, alig három évtizeddel a holokauszt borzalmai után, az ENSZ Közgyűlése elfogadta a 3379-es számú határozatot, amely kimondta: „A cionizmus a rasszizmus egyik formája.”
Ezzel a világszervezet a háború utáni korszak egyik legsúlyosabb antiszemita rágalmát tette magáévá, és legitimálta azt a nézetet, amely Izrael puszta létét is bűnként kezeli.
A határozat a hidegháború idején született, és mélyen a szovjet anticionista propaganda világából táplálkozott. A Szovjetunió évtizedeken át iparszerűen ontotta az „anticionista” kiadványokat, amelyek valójában a klasszikus antiszemitizmus új köntösbe bújtatott formái voltak. Trofim Kichko hírhedt könyve, a Judaism Without Embellishment például a zsidó vallást és a cionizmust olyan összeesküvésként ábrázolta, amely a nem zsidók becsapására épül. Ugyanebben a szellemben jelentek meg a Vigyázz! Cionizmus és A cionizmus az antikommunizmus szolgálatában című pamfletek is.
A cél világos volt: ideológiai alapot teremteni a szovjet zsidók üldözéséhez, valamint Izrael államának delegitimálásához.
Ez a propaganda hamar utat talált a fejlődő világba és az ENSZ falai közé is, ahol a szovjet blokk, az arab országok és az el nem kötelezett államok többsége közösen szavazta meg a szégyenletes határozatot.
Az ENSZ, mint az antiszemitizmus motorja
A „cionizmus = rasszizmus” határozat elfogadása nem csupán szimbolikus sértés volt.
Ezzel a döntéssel az ENSZ gyakorlatilag intézményesítette az anticionizmust, és létrehozott egy olyan bürokratikus apparátust, amely azóta is az Izrael-ellenes narratívák egyik legfontosabb motorjaként működik.
Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa például egyedül Izraellel kapcsolatban tart fenn állandó napirendi pontot, amely minden ülésen kötelező témaként szerepel – ilyen figyelmet egyetlen más ország sem kap. A „palesztin megszállt területek” ügyében kijelölt különleges jelentéstevő, Francesca Albanese, nemrég az Egyesült Államok szankciója alá került, miután nyíltan Hamász-párti és antiszemita kijelentéseket tett.
A legkirívóbb példát azonban a „Palesztin nép elidegeníthetetlen jogainak gyakorlásával foglalkozó bizottság” (CEIRPP) jelenti, amelyet ugyanazon a napon hoztak létre, amikor a „cionizmus = rasszizmus” határozatot megszavazták. A bizottság azóta is fennáll, és működésében változatlanul tükrözi a határozat szellemiségét.
Konferenciáin, kiadványaiban és a „Palesztin néppel való szolidaritás nemzetközi napján” rendre azt az üzenetet hirdeti, hogy Izrael léte illegitim, míg a palesztin terrorizmus csupán „ellenállás”.
A 3379-es határozatot 1991-ben, a Szovjetunió összeomlásának idején vonta vissza az ENSZ. Az Egyesült Államok akkori diplomáciai befolyása tette lehetővé, hogy a közgyűlés – történetének egyik legrövidebb határozatával – semmissé nyilvánítsa a korábbi döntést. Mégis, az anticionista infrastruktúra érintetlen maradt: a CEIRPP ma is működik, mintha a visszavonás meg sem történt volna.
„Egy hazugság, amit az ENSZ igazsággá nyilvánított”
Amikor 1975-ben az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, Daniel Patrick Moynihan felszólalt a közgyűlésben, így fogalmazott:
„A kijelentés, miszerint a cionizmus a rasszista diszkrimináció egyik formája, egy hazugság, amelyet az ENSZ most igazságnak nyilvánított – ezért a valódi igazságot újra kell fogalmazni.”
E szavak ma talán még aktuálisabbak, mint ötven évvel ezelőtt. Az ENSZ-ben máig működő, Izraelt démonizáló mechanizmusok – a CEIRPP-től az Emberi Jogi Tanácsig – mind a „cionizmus = rasszizmus” logikájából táplálkoznak.
A Demokráciák Védelméért Alapítvány (FDD) friss tanulmánya szerint az Egyesült Államoknak két fő fronton kellene fellépnie a CEIRPP és más Izrael-ellenes ENSZ-intézmények ellen: Diplomáciai nyomásgyakorlással elérni, hogy minél több ország – ahogy korábban Magyarország (2004), Románia (2005) és Ukrajna (2020) – kilépjen a bizottságból. Valamint költségvetési blokádot alkalmazni az ENSZ-ben, hogy az ilyen intézmények ne juthassanak finanszírozáshoz.
A tanulmány szerint olyan országok, mint Ciprus, India, Bulgária vagy Ecuador, szintén meggyőzhetők lennének erről, hiszen mai, Izraellel fenntartott kapcsolataik és demokratikus értékrendjük már nem egyeztethetők össze a CEIRPP ideológiájával.
A múlt öröksége és a béke akadálya
Az ENSZ ma is az a fórum, ahol az „anticionizmus” – vagyis a zsidó állam létjogosultságának megkérdőjelezése – továbbra is legitim politikai nyelvként jelenhet meg. Ez a szemlélet közvetlenül táplálja az Izrael-ellenes mozgalmakat szerte a világon: az egyetemi kampuszoktól a nemzetközi diplomáciai testületekig.
Ha a Gázában kialakuló tűzszünetnek és a békefolyamatnak valódi esélye lenne, az első lépésnek annak kéne lennie, hogy véget vessünk az ENSZ falain belüli, intézményesített anticionista propagandának. Amíg a világszervezetben létezik olyan bizottság, amely Izrael állam jogát a létezéshez megkérdőjelezi, addig a béke csupán illúzió marad.
Ötven évvel a „cionizmus = rasszizmus” hazugsága után itt az ideje végre kimondani: ez a kijelentés nemcsak történelmi bűn volt, hanem a mai antiszemitizmus egyik legfőbb forrása is.
Az ENSZ csak akkor térhet vissza eredeti, béketeremtő küldetéséhez, ha megszabadul ettől a sötét örökségtől, és felhagy azzal a gyakorlattal, amely a világ egyetlen zsidó államát teszi bűnbakká.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.