Eli Sharabi egykori izraeli túsz a Gázában töltött fogság minden pillanatára emlékszik.
Eli Sharabi, volt izraeli túsz a Jerusalem Reportnak mesélt a 491 napról, amelyet Gázában töltött fogságban, és arról, hogyan változott meg „minden” azóta. Amikor Sharabi, sápadtan és lesoványodva, tavaly februárban kiszabadult a Hamász fogságából, sokkolta azokat, akik ismerték az október 7-én brutálisan elhurcolt 251 túsz sorsát. A plakátonok szereplő ismert arc, hirtelen a szabadság felé sétált.
Már a könyve is megjelent
Sharabi, aki szabadulása óta fáradhatatlanul küzd a még fogságban lévő túszok kiszabadításáért, sok részletet feltár megrázó memoárjában, a Hostage (Túsz) című könyvben, amely angolul jelent meg az október 7-i támadás második évfordulójára.
A 208 oldalas könyv legfeltűnőbb része Sharabi részletgazdagsága. Percről percre rekonstruálja, hogyan hurcolták Gázába: dátumok, időpontok, átszállítások mecsetekből családi házakba, majd végül alagútba. Leírja a folyamatos verbális, fizikai és pszichológiai bántalmazást, valamint a súlyos éhezést. Életszerű portrékat rajzol fogvatartóiról, akiket néha emberi pillanatok árnyaltak, miközben ő és társai kreatív beceneveket adtak nekik.
Minden percre emlékszik
„Emlékszem minden percre attól kezdve, hogy elhurcoltak otthonomból Gáza felé… az első mecsetre, a házakra, majd az alagútra” – mondta Sharabi. „Minden percre, minden napra, minden helyzetre emlékszem.” Az emlékezés kulcsa a rutin volt: ő és három társa – Or Levy, Eliya Cohen és Alon Ohel – minden reggel imádkoztak, edzettek, ha volt erő, beszélgettek a családjukról, viccelődtek, hogy megőrizzék józan eszüket.
A fogvatartók vallási imáii alapján tudták, mennyi az idő. „Ötször imádkoznak naponta, mindent hallottunk, így tudtuk, mikor van reggeli ima” – mondta. De még ártalmatlan kérdések is veréshez vagy élelemmegvonáshoz vezethettek.
Sharabi a könyvben részletezi, ki miért kapta a becenevét: „A Háromszög egy erős, magas férfi, aki gyakran megállítja a többieket, ha hirtelen kegyetlenkedni kezdenek. Ő a profi. Amikor ott van, a helyzet kontroll alatt van. Ha ő főz, az étel mindig ízletes. A többiek ‘Séfnek’ hívják.”
Más fogvatartók nevei: „A Négyzet”, „A Kör”, „Mosolygós”, „Szemét”, „Hulladék”.
Az izraeli túszok igyekeztek kiismerni, kihez érdemes fordulni ételért vagy apró kérésekért. „Azt mondtuk: Alon, te beszélsz ezzel, én ezzel, mert engem jobban kedvel” – mondta Sharabi. A legnagyobb meglepetés számára az volt, hogy a fogvatartók éjszaka a párnájukba sírtak, és török szappanoperát néztek – emberi pillanatok, amelyek azonban alig változtattak Sharabi nézetén Gázáról.
Minden megváltozott
„35 évig éltem Be’eriben, és sok mindent tettünk a palesztin szomszédainkért, segítettünk kórházba vinni őket, élelmet adtunk, dolgoztak a kibucban, tehát volt kapcsolat” – mondta.
„Nagyon hittünk, hogy békében kell élnünk a palesztin szomszédainkkal. De a Be’eriben történtek – a Hamász és civilek kegyetlensége – mindent megváltoztatott bennem.”
Sharabi szerint minden gázai civil, akivel találkozott, valamilyen módon érintett volt, így számára most nincs remény. „Minden vita és beszélgetés során azt ígérték, 2026–2028-ban bejönnek Izraelbe, és ha meglátnak Be’eriben, levágnak.”
Sharabi, aki folyékonyan beszél arabul, megdöbbent, mennyire keveset tudnak Izraelről. „A gyerekekkel beszéltem az életükről és a harcról, de rájöttem, nagyon agymosottak” – mondta.
„Nincs jogom egész nap ágyban maradni és sírni”
A szabadulásakor derült ki számára, mi történt október 7-én. „Nem tudtuk, mi történik, csak a háborúról tudtunk” – mondta. „Ami leginkább megrázott, hogy az izraeli emberek és zsidó közösségek világszerte harcoltak a szabadulásunkért. Mindenhol embereket látok, akik október 7. óta Izraelrel élnek.”
Sharabi fáradhatatlanul kampányol a még fogságban lévő túszok visszahozásáért, különösen Alon Ohelért, aki számára olyan, mint a fia.
„Várjuk Alont. Várjuk a testvérem holttestét, hogy legyen sírja. Túl sok idő telt el. Nagyon szomorú.”
A személyes veszteségről így nyilatkozott: „Nem tudok visszahozni senkit, és egész nap sírni semmit nem segít. A családom és barátaim harcoltak értem, így nekem nincs jogom egész nap ágyban maradni és sírni. A gyász velem marad életem végéig.”
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
