Luis Har-t október 7-én rabolták el a Nir Jichák kibucból, később pedig egy izraeli katonai művelet során szabadult ki 2024 februárjában.
„A túszok ma hosszú ideje tartó éhezéstől szenvednek”
– mondta a Maarivnak adott interjúban a kiszabadult túsz, Luis Har.
„A Hamász minden segélyt elvesz” – folytatta. „Ott voltam, tudom, mit jelent a fejadagok késleltetése. Minden nap növeli a félelmet, a veszélyt és a szenvedést. Nem szabad várnunk, és nem szabad késlekednünk, mert minden egyes nap növeli az aggodalmat, hogy a végén nem marad senki, akit visszahozhatnánk”.
Har az interjújában elmesélte elrablásának pillanatait, hosszan tartó fogságát egy Hamász-terrorista dél-gázai otthonában, majd végül megmentését és Izraelbe való visszatérését.
Erőszakos emberrablás
„A terroristák berontottak a biztonsági szobánkba; öten voltunk ott” – mesélte Har. „Elkezdtünk kiabálni: Ne lőjetek! Ne lőjetek! Arabul kiabáltak, és erőszakkal kirángattak minket.
Akinek volt haja, azt a hajánál fogva rángatták; a többieket, mint engem, akik kopaszok, a ruhájuknál fogva rángatták és lökdösték.
Kifelé menet körülnéztem, és láttam, hogy az egész ház tele van terroristákkal, akik kiabálnak, fegyverrel verik a bútorokat, ordítoznak és üvegeket törnek be. A nappali, a konyha és a szobák tele voltak velük”.
Káosz a kibucban
Har leírta a kibucban látott pusztítást. „Láttam más házakat, amelyekbe szintén betörtek. Minden ajtó nyitva volt, az udvarok pedig üresek voltak. Úgy tűnt, mintha már a kibuc összes lakóját túszul ejtették volna.”
“Sok nő és tinédzser fosztogatta a házakat, minden irányba szaladgáltak, és a terroristákkal együtt próbáltak behatolni a házakba. Olyan volt, mint egy szürreális film.”
– emlékezett vissza Har.
A túszokat a kibuc kerítésének résén keresztül vezették ki a várakozó járművekhez. „Egy fehér Toyota csikorogva megállt, és gyorsan bepakolt minket kiabálás és sürgés-forgás közepette” – mesélte az egykori túsz.
Har megjegyezte, hogy Mia [Leimberg], az egyik túsz mennyire rettegett. „Mia sokkos állapotban volt, teljesen megrémült. Egy kutyát tartott a kezében, és nem beszélt. Mi spanyolul beszéltünk egymás között. Azt mondtuk: ‘Tegyünk úgy, mintha nem értenénk héberül vagy arabul, hogy minimalizáljuk a terroristákkal való kapcsolatfelvételt’.
Az autó tele volt fegyverekkel – aknavetőkkel és RPG-kkel -, és mi ültünk rajtuk. Fölöttünk öt terrorista volt, felfelé lövöldöztek és azt kiabálták, hogy „Allahu Akbar”.
Gázában
Har visszaemlékezve a Gázába tartó útjukra, azt mondta: „A szufai katonai bázis nyitott kapuja mellett haladtunk el, ahol két égő páncélozott jármű állt. Valótlannak tűnt. Továbbmentünk Hán Júnisz felé, ahol egy ollóval hadonászó tinédzserekből álló tömeg közeledett az autóhoz, és fenyegető mozdulatokat tettek, mintha darabokra akarnának vágni minket. A terroristák folyamatosan a levegőbe lőttek, és átrobogtak a tömegen, hogy megakadályozzák, hogy meglincseljenek minket”.
Túlélési stratégia
A túszok közötti kommunikáció korlátozott volt, magyarázta Har. „Nagyon kevés, és csak spanyolul. Azt mondtuk, hogy a legfontosabb, hogy ne álljunk ellen, működjünk együtt, és úgy reagáljunk, hogy ne dühítsük fel őket. Így tartottuk magunkat biztonságban. Minden alkalommal, amikor kinyílt egy ajtó, azt mondtuk magunknak: ‘Ez az; elértük a végállomást’. Egyszer a terroristák megkérdezték: ‘Maguk zsidók?’ Mi pedig azonnal azt mondtuk: ‘Nem, nem, mi argentinok vagyunk – Messi, futball, Messi’”.
Fogság Gázában
Har szerint a fogvatartók különbözőképpen bántak a túszokkal. „Voltak emberséges pillanatok, de a többség nem ilyen volt. A legtöbbjük bevolt drogozva, és teljesen embertelenül bántak velünk”.
„A ház ura például gondoskodott rólunk, és igyekezett megnyugtatni minket, hogy minden rendben lesz. Azt mondta:
‘Ha béke lesz köztünk, akkor eljövök a kibucotokba, hogy pizzát együnk nálatok.
Ez mégsem teszi semmissé az ő és a többiek brutalitását, akik folyamatosan fenyegetőztek és kiabáltak. Azt hitték, hogy a helyzetünk két-három nap alatt véget ér, de nem így lett”.
A humor, mint mentőöv
„Egy bizonyos ponton elkezdtünk nevetni, valahányszor azt mondták, hogy ‘shwaya shwaya’ (lassan, lassan). Azt mondtam a ház urának: ‘Gyerünk, shwaya shwaya, már hetek óta itt vagyunk’.
A humor mentett meg minket.”
Har elmesélte a fogyatkozó erőforrások okozta kihívásokat is. „Én főztem. Eleinte könnyű volt; volt minden, konzervek, zöldségek, sajtok, és minden nap hoztak pitát. De idővel az ételek elfogytak. Végül Fernando [Merman] és én naponta egy pitán osztoztunk, és feldaraboltuk, hogy ne egyből fogyasszuk el az egészet”.”
