Az október 7-i, dél-izraeli Hamász-mészárlások első évfordulója újabb fontos dátum lesz a zsidó történelem tragédiákkal sújtott naptárában. Az iszlamista terroristák elleni háború, amely ezen a napon kezdődött, a Hamász elleni harcokkal a Gázai övezetben és a libanoni Hezbollah ellen folytatódik. Az október 7-én ejtett túszok közül pedig több mint 100-at még mindig nem találnak, vagy továbbra is palesztin terroristák tartanak fogva. Jonathan Tobin, a Jewish News Syndicate-en megjelent írása.
A mai megemlékezések fő célja az lesz, hogy meggyászolják azokat, akiket a Hamász terroristái és az egyszerű palesztinok által elkövetett tömeggyilkosságok, nemi erőszak, kínzások, emberrablások és önkényes pusztítás közepette veszítettünk el. Kétségtelen azonban, hogy az évfordulóról szóló beszédek és írások nagy része arról szól majd, hogy milyen tanulságokat kell levonni abból, ami aznap történt, és az azt követő háborúból.
Izraelben a kommentárok nagy része, ahogyan az előző 365 napban is, arra fog összpontosítani, hogy az izraeli katonai, hírszerzési és politikai intézményekre hárítsák a felelősséget a katasztrófa kibontakozását lehetővé tevő hatalmas kudarcért. A felelősök listájának élén Benjamin Netanjahu miniszterelnök áll majd, akinek regnálása alatt a katasztrófa bekövetkezett.
Persze mások is megérdemlik, hogy vele együtt a vádlottak padjára kerüljenek, beleértve az Izraeli Védelmi Erők és a hírszerző ügynökségek teljes vezetését. Önelégültségük és vak hitük abban, hogy a Hamász nem tudja és nem is fogja sikeresen megtámadni Izraelt, megmagyarázza, hogy az IDF miért aludt azon a drámai szombat reggelen.
Sajnálatos módon a Hamásszal kapcsolatos önelégültséget Izrael vezető politikusainak többsége osztotta, beleértve a Netanjahuval szemben állókat, mint például Beni Ganz, az IDF volt vezérkari főnöke, valamint Jair Lapid és Naftali Bennett volt miniszterelnökök, akik mindannyian azt remélik, hogy leválthatják Netanjahut a következő választásokon.
Az igazság az, hogy a „szélsőjobboldalinak” tekintetteken mindenki osztotta azt az elképzelést, hogy a Hamászt a Gázai övezetben meg lehetne fékezni.
Ez egy olyan kérdés, amely nem csak vitát, hanem teljes körű kormányzati vizsgálatot is megérdemelne, bár mint minden más Izraelben, itt is több mint valószínű, hogy minden ilyen erőfeszítés politizálódni fog. Az október 7-ével kapcsolatos vita nem lehet csak egy újabb változata annak, amit az izraeliek az elmúlt évtizedben Netanjahu végtelennek tűnő hivatali idejéről folytattak. Akár így alakul, akár nem, más, fontosabb kérdésekkel kellene foglalkozni.
Az október 7-i katasztrófáról szóló boncolgatások nem korlátozódhatnak arra, hogy a Hamász hogyan és miért volt képes olyan könnyen áttörni a határt, és elindítani egy olyan mészárlást, amelyhez hasonlóra a holokauszt óta nem volt példa.
Mind Izraelben, mind a diaszpórában a történtekről szóló vitának ki kell terjednie azokra a tágabb értelemben vett tévhitekre is, amelyek nemcsak hozzájárultak ehhez a szörnyű katasztrófához, hanem amelyek elképzelhetővé teszik, hogy a jövőben megismétlődjön. Ez különösen igaz az Egyesült Államokra, ahol a Hamász elleni háborúról szóló nyilvános viták középpontjában továbbra is olyan mítoszok állnak, amelyeket már régen el kellett oszlatni.
A konfliktus kétállami megoldásának gondolatába vetett hit Izraelben elpárolgott az 1993-as oslói megállapodások összeomlását követően, amikor 2000-ben kitört a második intifáda, amely közel öt évig tartó öngyilkos merényleteket hozott az izraeli civil élet minden területére.
A két állam koncepcióját egykor az izraeliek többsége elfogadta abban az eufóriában, amelyet az 1993 szeptemberében a Fehér Ház gyepén aláírt megállapodások keltettek.
De az egykor domináns izraeli baloldali pártok megsemmisültek, amikor a palesztinok – akiket akkor a főterrorista Jasszer Arafat, a PFSZ vezetője vezetett – bebizonyították, hogy csupán ugródeszkának tekintik őket a zsidó állam elpusztításához.
Ez még világosabbá vált 2005 után, amikor Ariel Sharon akkori miniszterelnök minden izraeli települést, telepest és katonát kivont a Gázai övezetből, azon igyekezetében, hogy „elszakadjon” a palesztinoktól. Néhányan a baloldalon, különösen az Egyesült Államokban és Európában, ragaszkodnak ahhoz a hazugsághoz, hogy Gáza mindazonáltal még mindig Izrael által „megszállt” vagy „szabadtéri börtön”.
Az övezetet – a milliárdos nyugati külföldi segélyek segítségével – palesztin Szingapúrrá lehetett volna alakítani; ehelyett 2007-ben a Hamász vette át, amely terrorista erőddé változtatta.
Sőt, megmutatta, hogy megmutassa, mit jelentene egy olyan kétállami megoldás, amely a sokkal nagyobb és stratégiai szempontból fontosabb Júdeát és Szamáriát (Ciszjordánia) is magában foglalná.
A kétállamiság gondolata október 7-én csúnyán megbukott. A Hamász hatalomátvételét követő években több tucat nyilvános vitában vettem részt egy liberális kollégámmal, a Forward korábbi szerkesztőjével, J.J. Goldberggel a kétállami megoldásról és az ahhoz kapcsolódó kérdésekről. Amikor rámutattam, hogy az izraeliek többsége nem annyira meggondolatlanságnak, mint inkább őrültségnek tartja Sharon gázai kísérletének megismétlését Júdeában és Szamáriában, mindig azt válaszolta, hogy az izraeli hírszerzésben dolgozó forrásai nem értenek ezzel egyet. Biztosak voltak abban – mondta -, hogy a „fűnyírásra” tett különböző erőfeszítések – ez a kifejezés Izrael azon időszakos erőfeszítéseire utal, amelyekkel 2009-ben, 2012-ben, 2014-ben, 2019-ben és 2021-ben támadó műveletekkel igyekezett leépíteni a Hamász katonai képességeit – bizonyították, hogy még egy terroristák által irányított palesztin állam sem jelent valós fenyegetést Izraelre.
Az október 7-i események bebizonyították, hogy mennyire tévedtek.
Úgy tűnik azonban, hogy mindez nem jutott el az amerikai külpolitikai vezetés tudatáig, és különösen az olyanokhoz nem, mint Kamala Harris alelnök, aki a kétállami megoldás mellett érvel, mert szerinte a világnak ezt a választ kellene adnia október 7-re.
Bár vannak olyan palesztinok, akik hisznek az Izraellel való béke gondolatában, ők elszigeteltek és túlnyomó többségben vannak a Hamász, a palesztin Iszlám Dzsihád és a Fatah párt (amelynek közel 89 éves vezetője, Mahmúd Abbász a Palesztin Hatóság vezetője) úgynevezett „mérsékeltjei” között. Mindannyian újra és újra világossá tették szervezeti alapszabályaikban, nyilatkozataikban és az évtizedek során a kompromisszumos béketervre tett minden erőfeszítés elutasításában, hogy tagadják a zsidó állam legitimitását, függetlenül attól, hogy hol húzódnak a határai.
Az izraeliek és azok számára, akik figyelemmel kísérik a palesztin elutasítást, ez nem újdonság. Október 7. után a hit abban a mítoszban, hogy a konfliktus az ország felosztásával megoldható, már felülmúlja a képzeletünket.
A tömeges terrortámadásnak nem az volt a lényege, hogy véget vessen egy olyan tengerparti enklávé „megszállásának”, amelyet az izraeliek 18 évvel korábban kiürítettek, vagy hogy a Júdeából és Szamáriából való kivonulást sürgesse. Azt a palesztin vágyat képviselte, hogy visszaforgassák az idő kerekét 1947-re vagy akár 1917-re, és elpusztítsák Izrael államot, még az 1967 előtti határokon belül is.
A palesztinok széles körű támogatása ennek a törekvésnek (és az ezt követő atrocitásoknak) nyilvánvalóvá teszi minden olyan kísérlet hiábavalóságát és őrültségét, amely arra akarja kényszeríteni Izraelt, hogy területi visszavonulásra kényszerítse egy újabb palesztin állam létrehozására tett kísérlet érdekében. A palesztin politikai kultúra kizárólag azon a feltevésen alapul, hogy a cionizmus és a zsidó állam összeegyeztethetetlen nemzeti identitásuk minimális követelményeivel.
Ennek mostanra minden amerikai számára egyértelműnek kellene lennie. Október 7-én véget kellett volna vetni a két államról és a békefolyamatról szóló vitának a belátható jövőre. Ez nehezen felfogható azon amerikaiak számára, akik úgy gondolják, hogy a kompromisszum mindig lehetséges, vagy azon zsidók számára, akiknek a szívükhöz nőtt az ezeréves megoldásokban való hit, még akkor is, ha a tények a helyszínen ennek ellenkezőjét állítják.
Jelenleg az egyetlen releváns vita Izraelről az, amit az október 7. óta Amerika utcáit és egyetemi kampuszait ellepő Hamász-párti tömegek akarnak: vajon egy zsidó állam a bolygón nem túl sok-e egyeseknek?
Ezt az álláspontot az amerikai baloldalon sokan egyre inkább magukévá teszik. Valójában ez az oka annak, hogy az Izrael-ellenes tüntetők „a folyótól a tengerig” és „globalizáljuk az intifádát” skandálják. A woke ideológia, például a kritikai fajelmélet és az interszekcionalitás lényege, ahogyan a Közel-Keletre alkalmazzák, hogy Izraelt mint „telepes/gyarmatosító” államot delegitimálják. Ebből a perspektívából szemlélve minden, amit saját védelmében tesz – még a legbarbárabb ellenfelekkel szemben is, mint a Hamász és a Hezbollah -, muszáj „népirtásnak” minősíteni. Ezért utasítják el ugyanezek az emberek az október 7-i atrocitásokat (amelyeket a holokauszttagadókhoz hasonlóan egyszerre igazolnak és bagatellizálnak).
Ezért az izraelieknek és Izrael barátainak máshol is kötelességük, hogy ne civakodjanak tovább a béketerveken, vagy ne tegyenek úgy, mintha Izraelt „meg kellene menteni önmagától”, ahogyan azt Barack Obama korábbi elnök is gondolta.
A palesztin társadalom teljes átalakulásának hiányában a palesztin állam melletti kiállás az október 7. utáni világban azok részéről, akik azt állítják, hogy Izraelt támogatják, a megtévesztő gondolkodás sajátos formája.
Izrael védelmének egyetlen logikus útját a jövőben ennek az igazság felismerésével kell kezdeni, és fel kell hagyni azzal, hogy azokat, akik meg akarják tagadni Izraeltől ugyanazokat a jogokat, amelyeket a világ minden más nemzetének biztosítanak, úgy kezeljük, mintha véleményük ésszerű és jó szándékú lenne. Nem szabad haboznunk, hogy jogos „ellenállásnak” bélyegezzük azokat, akik az október 7-i mészárlásokat dicsőítő tüntetésekkel akarják „elárasztani” az olyan városokat, mint New York, és nevezzük őket antiszemitáknak és külföldi terrorcsoportok támogatóinak.
Október 7-e után nem szabad többé úgy kezelnünk azokat, akik ellenzik Izrael létezését, mintha lenne valami különbség az ő álláspontjuk és a klasszikus zsidógyűlölet között.
A brutális igazság az, hogy
függetlenül attól, hogy álláspontjukat az általuk „antirasszizmusnak” nevezett dologban gyökerezik-e vagy sem, vagy akár azt állítják magukról, hogy zsidók, azok, akik a bolygó egyetlen zsidó államát akarják felszámolni, a legjobb esetben is az október 7-i gyilkosok, erőszaktevők és emberrablók „hasznos idiótái”.
Legrosszabb esetben aktív támogatóik.
Bármennyire is rendezni tudják és rendezniük kell az izraelieknek a döntő kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy ki viseli a felelősség oroszlánrészét a Hamász brutális meglepetésszerű támadásának sikeréért, fontosabb tanulságokat kell levonni ebből drámai katasztrófából, minthogy megismételjük ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket az 1973-as Jom Kippur-háború után tettek fel, és amely hasonló kudarccal kezdődött. Ez rendkívül nehéz lesz a liberális amerikaiaknak, akik úgy hisznek a két állam mítoszában, mintha az egy Szináj-hegyről átadott tanítás lenne. De ha nem tanuljuk meg ezeket, akkor további hasonló tragédiáknak teremtjük meg a terepet, éppúgy, mintha az IDF az október 7. előtti önelégültségét ismételgetné.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.