Roman Gofman tábornok diplomáciai küldetése egy érdekes lakmusztesztje annak, hogy ki hol áll valójában – írja Facebook-oldalán a szakértő.
Több mint egy hetes késéssel bukkantam rá egy igen szemérmesen publikált hírre, miszerint az izraeli miniszterelnök katonai segédje Moszkvában tárgyal, hogy egy túszmentő tűzszünetet hozzon össze az orosz befolyás kihasználásával.
Nem véletlen, hogy elnéztem a dolgot.
A fősodrú média mindent megtett, hogy megpróbálja nem észrevenni a közel-keleti háború eddigi legkreatívabb huszárvágását.
Mert miről is van szó tulajdonképpen?
Arról, hogy ha minden nehézség ellenére sikerül orosz befolyással kiszabadítani a túszok egy részét, akkor igen érdekes dolgok derülhetnek ki.
Például az, hogy lesznek, akiknek savanyú a túsz.
Ha a szerencsétlen túszok hátán nem lehet diplomáciai hasznot produkálni Kamala Harris asszonynak, ha nem lehet Puccinit játszani vele Izraelben, és ha ráadásul ez a testcsel az orosz külpolitika presztízsét öregbíti, akkor lesznek, akik erre nagyon elhúzzák majd a szájukat.
Esetleg, ne adj Isten, valaki még elszólja magát, és elárulja, hogy bizony van jó és van rossz túszmentés.
Minden, ami Kamalát és az Izraelben, háború idején Puccinit játszó zenészek ázsióját emeli, az jó egyezmény.
Minden, ami ezek ellenfeleinek a tekintélyét öregbíti, az rossz.
Arról nem is beszélve, hogy az ilyen reakciós – Chicagói Szent Husszein szavajárásával élve, a történelem savanyú oldalán álló – túszmentés, értékes emberi lőszert pazarol el, amit a megfelelő pillanatban az öröm, a haladás és a tolerancia ellenségeire lehetett volna kilőni.
Roman Gofman tábornok diplomáciai küldetése egy érdekes lakmusztesztje annak, hogy ki hol áll valójában.
Hamarosan megtudjuk, hogy kik azok, akik számára a túszok ügye egy szent cél, és kik azok, akik olcsó eszközként tekintenek rájuk, és csupán politikai hasznot kovácsolnak a szenvedésükből.
