Akik figyelemmel követték Kamala Harris pályafutását jól tudják, hogy az Egyesült Államok első női alelnöke, aki ráadásul színesbőrű is, mindig is a politikai spektrum baloldalának szélén állt, és bár jótékonyan simult be a demokrata párti fősodorba, eszmeiségében az akár kommunistának is mondható Bernie Sanderséhez hasonló értékeket képviselt.
Kevés szó esik, főleg a nemzetközi sajtóban, Kamala Harris még San Francisco-i főügyészi tevékenységéről, amelyet a mostanra magát demokrata elnökjelöltté felküzdő politikus inkább feledtetni próbál, pedig eszmeisége és értékválasztása azokban az időkben kezdett nyilvánossá válni.
A halálbüntetés heves ellenzője, a fegyvertartáshoz való jog – mely az amerikaiak számára egyike azon szent teheneknek, amit európai fejjel nehéz megértenünk – megkurtítása vagy az LMBTQ közösség sokszor radikális követeléseinek való meghajlás mind mint Harris munkásságát fémjelezték.
Ezért csak első látásra volt meglepő, hogy Joe Biden a meglehetősen népszerűtlen, az elnökválasztási kampányból igen hamar kihullott Harrist választotta alelnöknek. Jó húzás volt, mégha kissé veszélyes is. Hiszen, ugyebár
Harris nő, ráadásul duplán színesbőrű (anyjai indiai, apja jamaikai származású), és kényelmes engedmény a 2020-as kampányban a Demokrata pártot már jelentős mértékben kézben tartó progresszívek felé, akik a mérsékelt Bident remélték a politikai establishment utolsó, kétségbeesett próbálkozásának.
Biden számítása nem annyira jött be, mint a progresszívoké. A 2020-as kampányban az öregedés jeleit jócskán mutató Biden (mostani önmagához képest persze üdének és fiatalosnak tűnik) kognitív hanyatlása a vártnál talán nagyobb mértékben gyorsult és olyan világpolitikai fordulatokat sem lehetett feltétlenül előre látni (méretükben legalábbis biztosan nem), mint az orosz agresszió Ukrajna ellen, vagy Izrael könyörtelen megtámadása a Hamász palesztin terrorszervezet által.
Nem állítom, hogy ezekhez a Biden kormánynak nem volt köze, ellenkezőleg. Éppen a gyengekezű, a Demokrata párt különböző érdekcsoportjait egyszerre kiszolgálni igyekvő, saját, évtizedek óta szilárdan vallott értékeit a népszerűtlenség megállítása miatt háttérbe szorító Biden-kormány számos hibája vezetett azokhoz az eseményekhez, melyek miatt a veterán politikus minden idők legnépszerűtlenebb elnökeként lesz valószínűleg kénytelen lelépni a színpadról.
Ezekben a döntésekben azonban Harris is nyakig benne volt. Hiába rendelkezik az amerikai alelnök viszonylag limitált hatalommal, funkciója rendszerint reprezentatív jellegű és csak néhány kiemelt ügy intézését bízzák rá, Harris 2020-ban olyan mandátumot kapott, amelyet, ha Amerika érdekeit és nem a progresszív tábor kívánalmait tartja szem előtt, jelentősen csökkenthette volna a demokrata újrázásra Donald Trump által jelentett veszélyt.
A déli határ védelme az illegális migrációtól ugyanis egyike az Egyesült Államok polgárait leginkább nyomasztó problémáknak, melynek súlyát nem lehet alábecsülni. A Biden-kormány „open border” (nyitott határ) politikájának köszönhetően több (becslések szerint mintegy 5-15) millió illegális migráns érkezett az országba, akik között ugyan vannak derék, a jobb élet reményében érkezők is, de ezrével, talán százezrével vannak bűnözők, drogkereskedők és ki tudja milyen bajkeverők, tekintettel arra, hogy a határt illegálisan átlépőket nem ellenőrzik és nem is igen dokumentálják.
A mondás, miszerint „You had one job, and one job only” (Egy, csak egy feladatod lett volna) Kamala Harrisre nagyon igaz.
A „border czar” (a határ védelmével megbízott vezető) megtisztelő jelzőt a Biden-terminus kezdetén büszkén lobogtató alelnöknek esze ágában sem volt megállítani az illegális migrációt. Sőt, látszatintézkedésekkel, aktatologatással odázta a problémát és hónapokig még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy ellátogasson a déli határra, hogy személyesen tájékozódjon az ott felmerülő problémákról.
Hogy az illegális migráció kimaxolásában milyen politikai előnyöket lát Harris és a progresszív baloldal, csak találgatni lehet. De talán nem tévedünk túlzottan, ha úgy gondoljuk, hogy jövőbeli demokrata szavazókat remélnek tőle. Mindenesetre az „open border” politika ráégett a Biden kormányra és a legfőbb érvet szolgáltatja a Donald Trump újraválasztása mellett kardoskodóknak.
Persze azt is mondhatnánk, hogy mindössze politikai véleménykülönbségről van szó. Ám mostanra kiderült még Harris számára is, hogy a demokratákat markukban tartó progresszíveknek még mindig nincs elegendő szavazói támogatottságuk és a politikai kampányokat finanszírozók is a vártnál lassabban mozdulnak el az évtizedes amerikai politikai fősodortól.
Az illegális migráció és például Izrael támogatásának kérdésében, a Demokrata párt többségének még nem ment el a józan esze.
Ezért Harris két fontos szempontot tart szem előtt:
minél inkább eltávolítani magát korábbi progresszív imázsától és nem nyilatkozni a sajtónak általában semmiről sem, főként nem színt vallani tényleges politikai terveiről.
Az újdonsült demokrata elnökjelölt ugyanis még nem adott ki egyelőre sem az első 100 napos, de még csak a kormányzás első napját bemutató tervet sem, és a kampánya honlapján sincs politikai szekció, bár ígéretet tett arra, hogy a héten közzéteszi a gazdasági programjáról szóló információkat.
Biden bejelentése óta, hogy befejezi a kampányát, nem adott interjút a médiának, így a sajtó és a nyilvánosság számára is kérdéses, hogy hol áll a kulcsfontosságú kérdésekben.
Eddig a Harris-kampány politikai nyilatkozatai a progresszív hírnevének mérséklésére tett erőfeszítéseket tükrözik, különösen azokat az álláspontokat, amelyeket a 2019-es sikertelen előválasztási kampányában képviselt. Például 2019-ben úgy nyilatkozott, hogy nyitott a Bevándorlási és Vámhivatal (ICE) megszüntetésére, és, ahogy fentebb is említettem, az azóta eltelt években keveset tett azért, hogy eloszlassa a közvélemény azon vélelmét, hogy puhány a bevándorlással kapcsolatban.
2022-ben, a rekordot döntő illegális határátlépések közepette azt állította, hogy a határ „biztonságos”, és alelnökként a bevándorlással kapcsolatos feladatai inkább a bevándorlás „kiváltó okaira”, mint a határátlépésekre összpontosítottak.
Az elmúlt hónapban azonban éles fordulatot vett a kérdésben, talán tudatában annak, hogy a közvélemény határozottan támogatja a bevándorlás szigorúbb ellenőrzését. Az egyik első 2024-es kampányvideója kemény határvédőnek állította be az elnöki székért küzdő alelnököt.
Harris hagyományosan progresszív a környezeti és energetikai kérdésekben is, ami szintén komoly problémát jelenthet számára a választásokon. Támogatta a fracking (hidraulikus repesztés, földgáz kinyerésére alkalmazott technológia) betiltását 2019-ben, de ezt az álláspontját a múlt hónapban már meg is változtatta, nyilvánvaló engedményt téve a Pennsylvania-hoz hasonló csatatér-államok szavazóinak, amelyek gazdasága nagymértékben függ a fracking-ipartól.
Harris korábban a palesztinok kérdésében is olyan szimpátiát mutatott, mely figyelmen kívül hagyta azt az „aprócska” a tényt, hogy az immár 10 hónapja tartó háborút nem Izrael robbantotta ki és márciusban azonnali tűzszünetre szólított fel. Ma már ebben is mérsékli álláspontját.
Kampánya során nemrég azt mondta, hogy nem támogatja az Izrael elleni fegyverembargót, és elítélte az Izrael-ellenes tüntetőket, akik júliusban az amerikai zászlót égették el az amerikai Capitolium közelében, ami egy újabb példa arra, hogy kampányának hangneme a politikai közép felé mozdult el.
Nagyjából ennyit lehet tudni Kamala Harris politikájáról, az olyan súlyos, az amerikai társadalmat feszítő kérdésekben mint az (amerikai szemmel és pénztárcával mért) magas infláció, az egészségügy kérdésének kezelése, a munkahelyteremtés vagy az orosz-ukrán háború kezelése Harris egyelőre inkább lapít.
Nem véletlenül.
Tanácsadói javaslatára ugyanis inkább hangzatos lózungokkal, Donald Trumppal való riogatással és erényfitogtatással (virtue signaling) igyekszik tovább lovagolni a Trump potens ellenfeleként megugrott népszerűségének hullámait, és köszöni szépen, nem tart igényt a mélyinterjúkra még attól a fősodrú médiától sem, amely minden bizonnyal bársonykesztyűvel simogatná, semmint megizzasztaná az Egyesült Államok lehetséges 47. elnökét.
